Parászka Boróka:  a hatalommal szemben kell állni (1.)

– Tulajdonképpen miért nem települtél át Magyarországra?

– Mert én erdélyi vagyok. Itt jártam egyetemre, ide köt minden barátságom. Az ELTE és Astoria környéke az otthonom, de soha nem jutott eszembe az, hogy ne menjek haza Erdélybe. Talán elkötelezett transzszilvanista vagyok, vagy mert nagyon fontos a teljes közép-kelet-európai térség, túl a nemzetállami határokon. Magyarország egynemű nemzetállam – és ezt nagyon rosszul viselem.

– Mit értesz ez alatt? 

– Azt, amit mondok. 

– De mit jelent az egyneműség? 

– Hogy egynyelvű a közeg, kulturálisan is sokkal egysíkúbb. Románia például nem egy ország, hanem több, ez a töredezettség, regionális sokféleség nagyon vonz. Ott elememben érzem magam. Egyébként mindig is izgatott az a kapu, amelyet Románia nyit Kelet-Európa; Moldávia, Bulgária, Törökország, a Fekete tenger térsége felé. 

– Mégis az az érzésem veled kapcsolatban, hogy nagyon magyar vagy…

– Én ezt nem szeretem mondani és nem szoktam mondani magamról… Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy milyen a viszonyom a magyar kultúrához, akkor azt válaszolom, hogy nagyon intenzív, belső és leválaszthatatlan, de ha azt kérdezik, ki vagyok, mi vagyok, nem jut eszembe magyarként bemutatkozni. Persze, ha mint magyar embert támadnak, akkor magyar vagyok. Román nacionalistáknak például előszeretettel vagyok magyar. De most például itt ülünk a Szamos cukrászdában. Itt én azt mondanám: szatmári vagyok, szamosháti. Ismerem azt a térséget, hozzá tartozom, szerelmes vagyok bele. Tényleg. Édesanyám székelyföldi, ott születtem én is, és ha Székelyföldről kérdezel, akkor szintén ilyen vallomásokba bonyolódom. Mindezen túl: a családom eredetileg dél-erdélyi, fogarasi. Az a térség a monarchia része volt, nem magyar, hanem vegyes, szász-román-magyar-zsidó vidék. Az az igazi viszonyítási pontom, hátországom.

– Más, politikai oldalról közelítve az identitásod: ha egy kicsit jobban szeretnéd az Orbán-kormányt, ma egy dúsgazdag ember lehetnél…

– Haha..

– Gondoltál már erre? 

– Nem, soha. Az sem jutott eszemben, hogy bárkinek eszébe juthat rólam… Hogy felmerülhet egyáltalán a kérdés, hová tartozom: a pandúrok, vagy a betyárok csapatába? 

– Hol itt, hol ott, nem? 

– Nem, nincs ilyen, nem lehetséges ilyen dilemma. Az embernek el kell döntenie, hogy melyik oldalon áll, márpedig ha az ember újságíró, akkor ez nem kérdés. Ha azt kérdezed, mi az „identitásom", akkor tiszta szívvel ezt tudom mondani: újságíró, krónikás. És mint ilyen, mindig a hatalommal, a politikussal szemben kell állnom. Nem csak az általam mélyen kifogásolt Orbán-kormánnyal szemben, hanem minden kormánnyal szemben. Az újságíró ne sáfárkodjon a nyilvánossággal, és semmiképpen se legyen gazdag, ne legyen pénze. Egy újságíró legyen kibaszottul szegény. Bocsánat. 

– Az vagy? 

– Ha azt nézem, hogy a falum szélén lakó cigány barátaim hogyan élnek, akkor azt kell mondanom, sajnos nem vagyok szegény. Nem, mert van mit ennünk, van folyó vizünk, van villanyunk a házban. Nem vagyok szegény, legalábbis annyira nem, mint amennyire illene lennem. 

– Ez nem egy pozőrség? Hogy neked illene szegénynek lenned? Miért kellene neked annak lenned?

– Azért, mert ha az ember tudatosan él a társadalomban, akkor éljen azon a szinten, ahol a legkiszolgáltatottabbak élnek. Azon a szinten, akikért és akikről ír. Másképp nem tudja megérteni a környezetét, nem is hiteles amit csinál és zsarolhatóvá is válik. Ha nincs semmid, nincs mit elvenni. 

– Azt írod valahol – jó szokásod szerint a cigányok életét kutatva –, hogy bármennyire közel akarsz hozzájuk kerülni, maradsz a szemükben reménytelenül fehér, vagy reménytelenül magyar, illetve román…

– Ez egy somogyi látogatásom után született szövegben írtam. Egy magyar barátom cigány barátja mondta, hogy bármit is csináljon az ottani közösség, nem alakul ki kapcsolat a magyarokkal. Nem volt nehéz megértenem ezt a panaszt, mert mi ugyanezt a távolságot éljük át Erdélyben a románokkal. Bármennyire is békülékeny az utóbbi időben a viszony, nincs, vagy csak nagyon korlátozottan van átjárás. És, amikor ez a cigány ember az emberi kapcsolatok hiányáról beszélt, már-már azt hittem, hogy egy fronton vagyunk, de rá kellett jönnöm, hogy ezt nekem, mint magyar embernek mondta. Annak, aki a túloldalon áll. Én Magyarországon a többségnek számítok. Ezt a többségi magyarországi, nemzetállami pozíciót nem tudom elfogadni, de megérteni sem. Azt a viszonyt, ami itt van a cigányok és magyarok között nem értem, és nagyon riaszt. Romániában mások a tapasztalatok. 

– Érdekes, nekem épp a fordítottja volt a meggyőződésem…

– Persze, van cigányellenesség és konfliktus Erdélyben is, de ennek a jelentős része Magyarországról átvett, vagy szított ellentét (túl a tradicionális szembenállásokon – nem szeretném elkenni azt sem). A 2009-es gyilkosságok óta, és a magyarországi rasszizmus felerősödése óta, mindenesetre nagyon sokat romlott a helyzet. De ne feledjük, a rendszerváltás idején még úgy jöttek be a cigányok Marosvásárhely főterére, a verekedő románok és magyarok közé, hogy azt kiabálták „Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok". Hát ez az illékony kisebbségi szolidaritás odalett. A többségi román társadalomban is van cigányellenesség, főleg a Regátban. Ez viszont messzire nyúlik vissza, a rabszolgatartó idők hosszú árnyéka, különös, összetett jelenség.  De teljesen más, mint Magyarországon, főként azért. mert Romániában mindenkinek kicsit fluid az identitása. Sokaknak van szász nagymamájuk, zsidó nagypapájuk, cigány dédnagyapjuk. Ilyen mozaikidentitásokkal kezelhetőbbek a szembenállások, nem ennyire élesek a határok. Ezért is érzem másként magam Erdélyben, mint Magyarországon, ha cigányok között vagyok (kisebbségiként a kisebbségiekkel, kevert nyelveket beszélve). Itt, akármit csinálok, a többség vagyok. Az általad idézett szövegem erre a helyzetre érvényes.

– És tényleg a többségi vagy? Mert sokan románozzák le itthon az erélyi magyarokat. Ezzel nem találkoztál?

– Ó, dehogynem. Csak érdekességként mesélem, hogy ha engem itt igazoltatnak, bármiért, előbb-utóbb megkérdezik tőlem, hogy kérek-e tolmácsot. Megkérdezik, mert ez benne van a protokollban. Pedig azt hiszem, viszonylag jól beszélek magyarul.

– Én nem pont az ilyen helyzetekre gondoltam. Sokkal inkább azoknak a megjegyzéseire, akik románozzák az idetelepült magyarokat, mert elveszik a munkájukat, törtetők, erőszakosak… Ilyeneket hallok. 

– Hát ez is elkerülhetetlen, és ez a jelenség nem újkeletű. Igaz, hogy a kettős állampolgárság elfogadása óta romlott a helyzet, sőt, nagyon sokat romlott, de ugyanez volt a helyzet a rendszerváltás idején, amikor megnyíltak a határok. Akkor szembesült a magyar társadalom, hogy az áttelepülés nem csak szánalomra méltó emberek kiútkeresése, hanem tömegek mozgása. Ehhez valahogy viszonyulni kell, és a magyar társadalom „természetesen" előítéletesen reagált. Hasonló helyzet alakult ki, mint 1921-ben, amikor a vagonlakók, az áttelepítettek, kint éltek a vasútállomásokon. Akkor is a betevőt féltette mindenki az erdélyiektől. Ez egy elkerülhetetlen mintázat, és nem is speciálisan a magyar-magyar viszonyokra jellemző. Mindig ez van, ha az „idegennel", a „távolról jövővel" szembesülnek az emberek. Rendre megjelennek a félelmek és minősítések. 

– Mondod, hogy javult valamit a viszony, és teszed ezt akkor, amikor – igaz, épp egy magyar ember, azzal fenyeget, hogy meg fog verni…

– Mármint hogy engem? 

– Igen, Szőke László üzenetére utalok…

– Ó, hát sok ilyen van, az egy a sok, tulajdonképpen említésre se méltó epizódok közül. Ez tipikus magyar-magyar játszma, és a szélsőjobb van mögötte, vagy a jelenlegi magyar kormánypolitika. Akkor támadnak, ha kormány-ügyekről, vagy roma ügyekről írok. A román-magyar viszonyok alakultak át, mondhatni javultak, azt hiszem azért, mert a román társadalom az uniós csatlakozás után megtanulta, hogy a románok is elkerülhetetlenül kisebbségben élnek így vagy úgy. A román nemzetállamok egyébként mindig fifikásan viselkedtek a magyarhoz képest. A románok tudták, hogy meddig mehet el a kisebbségi elnyomás, hol és mikor van szükség kompromisszumra, hogy fenntartható legyen a rendszer. Amióta Románia az unió tagja, és szerteszét él a román diaszpóra, azt is megtanulták, mit jelent idegen nyelvű közegben lenni, kisebbségként. Azóta érezhetően toleránsabbak. Van szociokulturális enyhülés, vagy belátás a román társadalomban, a belpolitikában is van valami kényszerű egyensúlyozás, dekázás. Folyamatos a harc, de a kiegyezés szintén, már csak azért is, mert soha nem tudhatod, hogy melyik ellenfeledből lesz másnap szövetségesed…

– Azt állítod ezzel, hogy a román politika bölcsebb a magyarnál…

– Nem hiszem, hogy lenne egy ilyen ráció a román politikában, de azt sem, hogy tehetségesebbek lennének, mint a magyarok. Nem „karakter" vagy „néplélek" kérdése. Működik a fékek és egyensúlyok rendszere. Most éppen meglehetősen drámai a helyzet, mivel összeállt az egyik jobbközép párt egy szélsőjobbos alakulattal. Hasonlóan álságos és veszélyes a helyzet, mint ami itt folyik a Jobbik megszelídítésével. De ott azért látszik, hogy ki kell tenni a kártyákat, és az is, hogy a helyezkedés nem parttalan.

– Téged is inkább – mint említetted – itthonról érnek támadások. Már, ha most Magyarországot itthonnak nevezhetjük…

– Engem a román újságíró társadalom kifejezetten óv, véd, rengeteget segít. A szemükben én vagyok az a magyar, aki átbeszél, vagy túlbeszél a magyar nacionalizmuson. Az, aki keresi a párbeszéd nyelvét. Kedves idegenként kezelnek, ami számomra nagyon is kényelmes pozíció. 

– Itt is, ott is? 

– Igen, és mi tagadás kicsit unom is ezt az erdélyi (vagy magyar) emberünk szerepet. Sőt: baromira unom. Unom, hogy én vagyok a dísz-, a normális magyar a románoknak, és a díszerdélyi a magyarországiaknak. Persze megpróbálom ezt udvariasan kezelni, végül is miért ne. Értem a kényszereket, amelyek ezeket a szerepeket teremtik. Amit nehezen viselek, az az erdélyi magyar, és úgy általában a sajtó ellen folytatott támadások. Azt, ahogy a teljes erdélyi média-rendszert kontrollálják.