Parászka Boróka: ez a rendszer elnyeli önmagát (2.)

– Ott hagytuk abba a beszélgetésünket, hogy az erdélyi magyar sajtóról szólva, azt mondtad, nagyon jól van kontrollálva, mármint a Fidesz részéről. Ezt hogy értetted? 

– Úgy, hogy mára megszűntek azok a lapok, fórumok, ahol némi autonómiával lehetett dolgozni, kevés újságíró maradt a pályán és ők is csak szűk mezsgyén mozoghatnak. Rendszerint csak az jelenik meg, amit a magyar kormánymédia  jóváhagy, és amihez az RMDSZ hozzájárul. Nem megy át a falakon semmi. 

– A Fidesz, a magyar kormány elérte, hogy az odajuttatott pénzzel uralja a médiát?

– Nem is hiszem, hogy csak a pénzzel. Bár igaz, elég nagy pénzmosás volt az erdélyi magyar médiában…

– Mosást mondtál, véletlenül?

– Nem, dehogy. Abszolút felvállalom, ez folyik: pénzmosás. Elvileg rengeteg pénz ment el az erdélyi magyar sajtóra az utóbbi években, látszatja viszont semmi…

– Négymilliárd forint körüli összegről beszélünk, ugye? 

– Igen… Szóval, ha ezek a címzetthez érkeztek volna, akkor lennének szerkesztőségek, de azt látjuk, hogy 1918 óta soha ennyi szerkesztőség, ennyi lap nem szűnt meg. Ilyen szegény magyar médiavilág Erdélyben, mint amilyen most, soha nem volt. A királyi Romániában, vagy Ceuasescu-rendszer idején sem.

– Nagyobb volt a szabadság a diktatúrában, mint most?

– Sokkal tartalmasabb és színesebb volt az erdélyi magyar média. Most nincs közvetlen, direkt cenzúra, de nagyon könnyen ki lehet nyírni azt, aki nem sorol be.

– Akkor te miért érzed maga szabadnak? 

– Mert én nem függök a sajtóstruktúrától. Ahhoz a tartalomhoz, amelyet én fontosnak tartok közölni az olvasóval, ahhoz nem feltétlenül kell szerkesztőség. Igazi szerkesztőséget már sehol nem találsz. Pedig a sajtó  valójában kollektív alkotás. Ezzel szembe kellett néznem, bár tudom, hogy túl lehet ezt élni egyénileg. Sok kockázattal ugyan, de elő lehet állítani tartalmakat, be lehet vinni a köztudatba dolgokat, és ez az érzés felszabadít. Felszabadít a gondolat, hogy kerülj bármilyen helyzetbe, ki lehet mondani fontos dolgokat. Említek példát is. Amikor 2009-ben elkezdték gyújtogatni a romák házait Erdélyben, akkor nagyon sok konfliktusba belementem. Ma nem biztos, hogy ugyanúgy csinálnám, ugyanúgy írnék, mint akkor. De hogy ragaszkodnék a dolgok kimondásához, ha úgy tetszik, a szólásszabadsághoz, az biztos. A legfájdalmasabb történésekről is tudni kell beszélni, mégpedig nagyon nyíltan és nagyon szabadon. Bölcsnek is kellene lenni – ennek „hogyan"-járól keveset tudok, belátom. Akkoriban különben mindenféle eljárások követték az írásaimat, cikkek, ellencikkek is. De alapvetően elkezdődött valami párbeszéd. Már nem lehetett néhány előítélettel elfojtani, leseperni fontos ügyeket. Nem lehetett megkerülni a felelősség kérdését. Akkor tanultam meg, hogy az újságírás kollektív műfaj, és a szabadság sem individuális teljesítmény.

– Ennyire kritikus vagy önmagaddal?

– Nem lehetek elég kritikus önmagammal. Ez szakmai követelmény. Újságíróként ülünk itt és beszélgetünk, mindketten tudjuk, hogy amit csinálunk, abban mindig benne van a tévedés lehetősége, mindig kell egyfajta kontroll, kell valaki, aki elolvas, ha kell, figyelmeztet. Kell a „tiszta fej". Az én fejem nem tiszta, alkatilag könnyen begőzölök.

– Hogy látod a magyarországi sajtó helyzetét? 

– Katasztrofálisnak. Magyarországi sajtó nincs. Látom, hogy van még néhány, nagyon tisztességes kolléga. aki kitart, látom azt is, hogy a békareflex működik, de jobbára csak magányos partizánok küzdenek. Megbocsáthatatlan bűne ennek a rendszernek, hogy szétverte a szerkesztőségeket. Ha nem lett volna ez az autokrata fordulat világszerte, akkor is bajban lenne a sajtó. Olyan, mintha egy rákos betegnek nem lenne elég a saját betegsége, még a torkát is elvágnák – legyen biztos és fájdalmas a halála. Felmérhetetlen károk keletkeztek. Közmédia egyáltalán nem létezik. Mindig azon viccelődünk, amikor közeledünk a határhoz, hogy vajon bekapcsoljuk a rádiónkon Észak-Korea 1-et, vagy ne. És mindig úgy döntünk, hogy inkább ne, mert egyszerűen elviselhetetlen. Inkább a román adót hallgatjuk, amíg lehet.

– Miért, a román sajtó szabadabb?

– A román sajtóra ráültek az oligarchák, nagyon sok a megvásárolt és pénzzel előállított tartalom, de sokszínűbb és vannak menekülő útvonalak. Emellett pedig van egy kemény magja a román sajtónak, akik tudják, hogy mi a médiaszabadság, tudják, hogy mi a média működésének célja és értelme. 

– Látsz bármilyen pozitív jövőt?

– A román sajtóra vonatkozóan? 

– Nem, most már a magyar viszonyokról beszélek.

– Nézd, a Jobbikkal való kokettálás számomra értelmezhetetlen, mert ezzel eltűnik az erkölcsi alap. Átláthatatlanok az alkuk. Azt érzékelem, hogy az Orbán-kormány leváltásának fejében bárki bármilyen biankó csekket aláír. Ezt szerintem nem lehet csinálni. Ez a kormány megbukik, így is úgy is. Egyszerűen kicsinálja magát. A kérdés az, mi lesz a bukás után? Ha nincs politikai terv és program a kormányváltás utáni időkre, ha nincsenek politikai aktorok, csak politika ritterek, akik szédelegnek ide vagy oda, bárhova, ahol túlélést remélnek, akkor ez a rendszer csak újratermelődik. Akkor csupán a kétségbeesés működik, és nem a tervszerűség, nem a jogszerűség, nem a kiszámíthatóság. 

– Mégis azt mondod, hogy megbukik az Orbán-rezsim…

– A rendszer elnyeli önmagát, ez egy politikai mocsár. Az oligarchák felfalják egymást, ennek látjuk már a jeleit. Az autokrata törvényszerűen megőrül, és belehal a saját őrületébe. 

– Hát egyelőre nem ezt látom, sőt, ahogy érzékelem, te sem. Olvastam, hogy a balatoni nyaralásodon is szembeötlött számodra az óriási vagyoni különbség, ami a hatalmas vízparti házak, a saját stégek, birodalmak és a mellettük húzódó nyomor között feszül. Azt akarom mondani, hogy az ott élő szegény ember jól elvan, nem háborog… Nem érzékelem, hogy ennek az országnak a népét bármi felháborítaná, zavarná…

– Ez nem néplélektani kérdés, megint csak nem karaktertől függ…  Az emberek nem látják, nem értik, hogy mi történik velük – és azért nem, mert nincs sajtó. Nekünk, újságíróknak lenne a feladatunk, hogy megértessük a társadalommal, milyen folyamatok áldozata. Ott kezdődött a tragédia, amikor kinyírták a vidéki sajtót. A Népszabadság halála is egy borzalom, de nem onnan indult a média kinyírása, nem, hanem a vidéki lapokkal, és a vidéki kollégákkal. Isten nyugosztalja szegény Klecska Ernőt, a tragikus hirtelenséggel elhunyt kollégát, akit ugye igazságtalanul távolítottak el a Fejér Megyei Hírlaptól. Az ő sorsa, szakmai kiszorítása szimbolikus. Mitől tudná a vidéki ember, hogy mi történik körülötte, és folyik ebben az országban ha az eseményeknek nincs krónikása? 

– De, ha nincs felületünk, hogy juthatunk el hozzá? 

– Nem egymás személyéről beszélek…

– Én sem, sokkal inkább képletesen. 

– Kétségtelen, hogy ez a társadalom kómában, tudatvesztésben van. Ezért aztán nem tud tervezni, lépni sem, politikailag inaktív, mert fogalma sincs arról, hogy mit jelent a politikai aktivitás, még a saját érdekeivel sincs tisztában. Úgy vágják le kezét, lábát, hogy nem érzi.

– De mi lenne ebben a mi dolgunk, mit tehetünk ellene? 

– Mindezekről a veszteségekről beszélni, és kitalálni, hogyan lehet egy egyébként is tönkrement rendszert – amelyet aztán még szíven is szúrtak – valahogy élettel telíteni. Romániában azt látom, hogy egyre többen mernek megszólalni és nő a társadalom korrupciós érzékenysége. Nem állítom, hogy ez sikertörténet, de a társadalmi tudatosság tíz év alatt sokat változott. Kiderült: megmozgathatók az emberek. Ezáltal pedig bele tud bukni korrupciós ügyekbe egy polgármester. Nem az a nagy dolog, hogy börtönbe került a román volt miniszterelnök, hanem a kiskirályok bukása a kicsi kis faluban, ahol nagyon is személyes kérdés, hogy ki mersz-e mondani egy mondatot. Van bennem némi optimizmus. Egyébként, azt tapasztalom, hogy az utóbbi másfél évben sokkal bátrabbak lettek az emberek Magyarországon, mégiscsak kezdenek a tűrésküszöbük végéhez érni. Ezért lenne különösen fontos, hogy az egyébként nagyon gyenge hangokat fel lehessen erősíteni. Ezért sem tudok Klecska Ernő példájától elszakadni; vegyük már észre a még élő Klecskákat. Az a dráma, amit ő átélt, az a magyar újságíró társadalom drámája. 

– Te nem élsz át ilyen drámát?

– Én egy végtelenül tűrőképes és optimista ember vagyok. Különben se panaszkodjon az ember; amíg van papír, ceruza, klaviatúra addig semmiképp.

– A Marosvásárhelyi Rádiónak milyen a hallgatottsága? 

– Az egyik leghallgatottabb magyar közrádió, és ez nagy felelősség.

– Odáig nem ér el a Fidesz keze? 

– Ez a román közmédia, és mint ilyen, még mindig (részben) állam az államban. Ide nem ér el a Fidesz keze. 

– Ilyen értelemben te egy állami ember vagy? 

– Nem, Romániában nem állami média van. Ezt most kéjesen magyarázom, ott közmédia van. Így tehát én a román közmédiának vagyok a szerkesztője. És ez nagyon védett státusz. 

– Elég paradox.

– Nem paradox. Közmédia nélkül nincs demokrácia. Magyarországon állami kézben van a média, és állami oldalról jön az elnyomás. Magyarországon nincs is demokrácia. Azért beszélsz nyilván paradox helyzetről, mert megszoktuk a román nemzetállam – magyar nemzetállam szembeállást. És hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a román verzió mindig rosszabb. Ebből a szempontból nem az. 

– Pedig mi mindig némi gőgösséggel beszéltünk Romániáról, az ottani emberek életéről…

– Én, ebben a játszmában nem magyar vagyok, hanem egy ember, akinek az a hivatása, hogy tájékoztasson, ragaszkodjon a tényekhez. Teljesen mindegy, hogy a tények mögött milyen etnikai, vagy más, politikai játszmák vannak

– Ha már tények… Úgy is beszéltünk arról, hogy kritikus vagy önmagaddal szemben, hadd hívjam fel a figyelmedet egy tévedésedre. Azt írtad az egyik cikkedben, mégpedig a Pegasus-botrány kapcsán, hogy az Orbán-kormány most is, szokása szerint terel, hárít és elhallgat, de észre kell venni, hogy felrobbant alattuk az információs bomba. Hát itt nem robbant fel semmi, már alig kerül szóba a Pegasus-ügy…

– Nem lesz olyan információ, amelyben belebukik ez a rendszer, mert nem úgy van kitalálva. Lehet a legszélsőségesebb állítás Orbánról, annak se lenne következménye. Nincs az a hagymázos történet, amelyet kitalálnak Orbán Viktorról, és ne élné túl. A felrobbanás kifejezés annyiban pontos, hogy most már tudjuk, hogy az információáramlás mennyire védett, vagy kiszolgáltatott, hogy mikre kíváncsi ez a rendszer, és mire nem. Hogy kik vannak célkeresztben, és mennyire. Ha van egy kis életösztöne a magyar sajtónak, akkor másképpen működik, mint eddig. 

– Azaz?

– Védettebb, célzottabb…Sokszor eszembe jut, hogy egy igazi szerkesztőség olyan, mint a sziklamászás: az emberek egymást biztosítják. Az életösztön – amit említettem – azt jelenti, hogy most új biztosításokat keres. Már most is látok erre törekvéseket, például, hogy változott a viszony a nyugati sajtóval. Nem állítom, hogy ez túl sokat jelentene, de azért fontos, ha a New York Times, vagy a Guardien megírja a magyarországi történéseket. De itt nagy elmaradások vannak; elmarták a külföldi tudósítókat, nem ajánlanak ki témákat. A magyar világ egy témássá vált, szinte csak Orbánról szól. Pedig nagyon fontos tudni, hogy az itteni események nem egy kis ország magánnyomorát jelentik, igenis hatással van Közép-Európára, és más térségekre is. Igenis van globális és térségi tétje az autokráciák létezésének. És ezt folyamatosan kellene közvetíteni, el kellene érni, hogy ezeket a témákat a nyugati sajtó napirenden tartsa. Benne kellene lenni sokkal jobban a közép-európai sajtóban is. A román sajtó például erőteljesebben figyel mostanság Magyarországra. Mert féltik a saját bőrüket. Ezeken a tendenciákon kellene most erősíteni. Mert amíg befelé dolgozik ez a sajtó, nem fogja tudni megvédeni magát. Ez a Pegasus-botrány egyik nagy tanulsága. És védeni kellene a vidéki újságírókat, szerkesztőségeket. El kellene juttatni az információkat vidékre, a vidéket pedig be kellene emelni  az országos sajtóba. Ezt soha nem tudta a pesti sajtó meglépni. Pedig az ország sorsa múlik rajta. Hidd el, ezek mind összefüggnek a Pegasus-üggyel. 

– Téged nem figyeltek meg? Nem fordult meg a fejedben, hogy a te kapcsolatrendszered is érdekes lehet a magyar kormány számára?

– Ja, dehogynem. Elég sok necces helyen dolgoztam külföldön, olyan helyeken, ahol az ilyesmire sokkal jobban kellett figyelni. Ahhoz képest, az, ami itt van, szinte szórakoztató…

– Kezdetleges? Vagy milyen szinten szórakoztató?

– Itt még mindig csak a laptopodon meg a telefonodon babrálnak. Még mindig csak a kirúgásoddal fenyegetnek. De hát ilyesmivel eltántorítani egy közepesen edzett és elszánt újságírót ma már nehéz. Akik a pályán maradtak, azoknak már nem nagyon van veszteni valójuk. Tudja ezt a hatalom, és fél tőle. Féljen is.