Perger András: a klímacsúcsnál jelenleg nincs jobb

Hozhat-e változást a világban az újabb, immár 28. klímacsúcs?

Muszáj lesz. Az a dolga a klímacsúcsnak, hogy változást hozzon a világba. Reméljük, hogy az idén nagyobbat fog lépni, mint korábban tette. 

A mostani klímacsúcs elnöke az Abu Dzabi olajtársaság vezérigazgatója. Mennyire beszél önmagáért, hogy a csúcsot ott rendezik, ahol, és az az elnöke, aki? 

Annak, hogy hol rendezik a csúcsot nincs jelentősége, mert a rendezés a Föld régiói között rotálódik. Tavaly Afrikában volt, de rendezett már COP-ot Lengyelország is. Természetesen azért nagyon sokaknak van kritikájuk az idei helyszínnel – így a Greenpeace-nek is –, mert, ha a „kecskére a káposztát” közmondás jut valakinek eszébe a dologról, akkor nem jár messze az igazságtól. Távolról és közelről nézve is összeférhetetlennek tűnik, hogy egy olajból élő ország szervezheti. Ilyenkor ők adják az elnökséget, és az elnöke a konkrét folyamatnak az Abu Dzabi nemzeti olajtársaságnak az elnöke. Épp a BBC-ben jelent meg ezzel kapcsolatban egy anyag, aminek a felvezetése „konyhanyelven” összefoglalva arról szólt, hogy ezt a pozíciót a végén még arra igyekeznek fölhasználni majd, hogy olajipari üzleteket kössenek. Ami pedig végképp az ellenkezője lenne annak, mint amit csinálni kellene. Tehát ez a dolog nem szerencsés, összeférhetetlenségek bőven vannak. Viszont az egész világ figyeli, hogy mi folyik, és ott van a csúcson. Nagyon sokan igyekeznek azon, hogy mindennek ellenére előmozdítsák a klímavédelmi folyamatokat. A dolog demokratikus mivoltából fakad, hogy az aláíró kétszáz ország csoportokba tömörül, közöttük rotálódik a folyamat, és az rendezi végül, aki vállalja az országcsoporton belül. Vagyis jelentkezni kell, és maga a COP szavazza meg a következő COP helyszínét. Ha például Magyarország rendezné a COP-ot, és Hernádi Zsolt, vagy az MVM a vezérigazgatója lenne a levezető elnök – nem megkérdőjelezve a környezetvédelmi elkötelezettségüket ~ az mindenképpen vetne föl kérdéseket…

Az eddigi klímacsúcsokról mit mondhatunk, mennyire jártak eredménnyel?

Már a 28.-nál járunk, és még mindig nem tartunk ott, hogy olyan istenigazából nekiindultunk volna a klímavédelemnek. Ez önmagában mutatja, hogy mennyire nehézkes és hosszadalmas ez a folyamat. Muszáj optimistának lennünk, azért, mert nincs jobb, vagy, ahogy Churchill mondta: a demokrácia nem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki. Ez a csúcs is hasonló. Ha valaki tudna mutatni egy hatékonyabb mechanizmust, ami egybeterel 200 országot, és igyekszik megállapodásra jutni azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a jövővel, jó lenne. De ennél jobbat eddig sajnos még nem találtak ki. Ezzel kell főznünk, ez van. Azoknak az országoknak, amelyek sokat akarnak elérni, ezen belül kell megvalósítaniuk, hogy az be is következhessen. Mivel 200 ország van egy ilyen csúcson, nagyon eltérőek az érdekek, a szándékok meg a lehetőségek. Igen, lehet szidni az olajországokat, de mit csinálhatnának mást? Sajnos útjában állnak a megállapodásnak, ezt tudjuk, és ezen nem is csodálkozunk. De vegyük például Lengyelországot, amely szénben „utazik”, mert abból állítják elő a villamosenergiája döntő részét, így nem nagy csoda, hogy igyekszik folyton akadályozni, de legalább is megnehezíteni az európai klímavédelmi folyamatokat. Miért történne ez másképp globális szinten? Ott is vannak olyan országok, amelyek ellenérdekeltek abban, hogy a fosszilis energiahordozók felhasználását érdemben csökkentse az emberiség. 

Az elkötelezett országok között is vannak különbségek?

Nagyon nagyok, mert nyilván vannak olyan csendes-óceáni országok, amelyeknek a léte múlik azon, hogy a megállapodás megköttessen, míg például az Európai Unió egyes országaiban – amelyek mindig is a klímavédelem élharcosának mutatkoztak –, a nagy lelkesedés és a progresszió azért időnként hagy kívánni valót maga után. Vagyis azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak azok az országok vannak ott, amelyek akadályozzák a klímavédelmi folyamatokat, hanem azok is, amelyek szeretnék előremozdítani a folyamatot, de azok sem egységesek. A két klímacsúcs között pedig nagyon sok szakértői szintű találkozó van, ahol előkészítik az eseményt, vagyis nem a „semmiből érkeznek” oda az országok képviselői. Ez nyilván nehézkes és fájdalmas, azzal együtt is, hogy a Greenpeace szerint viszont nagyon világos, mit kellene elérni. A klímavédelemben a százalékokon meg az évszámokon ugyan lehet vitatkozni, de abban egyetértés van, hogy a „sereghajtóktól” minél előbb meg kell szabadulni.  Ezzel kapcsolatban a Greenpeacenek például vitája van az olajországokkal.

Az ENSZ múlt évi klímaváltozási jelentése szerint, ha nem lesz változás, 2030-ra az egyes országok klímapolitikájának az lesz az eredménye, hogy a 2010-es szinthez képest 11 százalékkal nő az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása, miközben 43 százalékos csökkentésre lenne szükség ahhoz, hogy a párizsi klímacélokat elérjük. Hová vezet ez? 

A jószándékkal kikövezett út is a pokolba vezet. A párizsi egyezmény viszonylag világosan fogalmazott, de az legalább örömteli volt, és nagy előrelépés. Ott legalább kimondták az országok: ez lenne a cél, és ezen kellenek mindannyiunknak közösen dolgozni. Viszont azok az igazi ígéretek, amelyek nagyon sok mindenre, évszámokra, százalékokra, dollárokra kiterjednek, sokkal nehezebben csorognak, mint a szép szavak. Vagyis azt is figyelembe kell venni, hogy a szép szó az egy dolog, és hogy mi lesz belőle, az egy másik. Nem mindig szoktak ezek találkozni. Ha a jelenlegi ígéretek szerint összeraknánk, hogy melyik ország mennyit vállal, hogy csökkentse a kibocsátásait, akkor abból nemhogy 1,5 fok, hanem inkább 2, vagy még inkább 3 fok lesz, ha ezek az országok betartják az ígéreteiket. De ebben nem lehetünk biztosak.

Mit kellene elérni?

A Greenpeace szerint ki kéne mondani, hogy meg kell szabadulni a fosszilis energiahordozóktól, és azt is meg kéne mondani, hogy meddig. Anélkül, hogy ezt így kimondanánk, és erre kötelezettséget vállalnánk, az összes többi része csak varázslás marad. Márpedig, ha a fosszilis energiahordozóktól nem szabadulunk meg a lehető leggyorsabban, és teljes mértékben, akkor nem tudjuk mire való az egész klímavédelem. Lehet varázsolni nagyon sokáig, de az igazság előbb-utóbb elérkezik. Anélkül pedig, hogy kijelentenénk: teljesen meg akarunk szabadulni a fosszilis energiahordozóktól, és azt is megmondjuk, meddig, nagyon nehezen lesz komolyan vehető a klímavédelem.

Magyarország és a klímavédelem egyébként milyen viszonyban van egymással? 

Leginkább nem szeretem viszonyban. Jó néhány éve hallgatjuk, hogy Magyarország klímabajnok, és mennyi mindent elértünk, de most már inkább azt kellene megmondani, mit fogunk csinálni. A világot nem az fogja megmenteni, mit csináltunk 1997-ben, a rendszerváltás, vagy 2010 óta, „hány naplementét építettünk fel”, hanem az, hogy ezután mennyit fogunk, és milyen gyorsan. Az elmúlt másfél év – legalábbis az orosz-ukrán háború kitörése óta – nem nagyon szólt másról, minthogy Magyarország mellszélességgel támogatja a fosszilis energiahordozókat, mindenféle klímabajnokságra vonatkozó állítással ellentétben. Most éppen meghosszabbítják a Mátrai Erőmű üzemidejét, zajlik a környezetvédelmi engedélyeztetés. A jogszabály kifejezetten azt mondja, az érintett miniszterek legyenek szívesek megmondani, mennyibe fog ez kerülni, mert állami forrásból fogják finanszírozni. Ugyanez vonatkozik az építendő gázerőművekre is. Ott ugyan uniós támogatást remélnek, de már elhangzott az is, ha nem ad pénzt az unió, akkor majd saját pénzből építjük fel azokat. Márpedig gázerőművel nem lehet klímát védeni, mert az széndioxidot pöfög ki. Ugyanez vonatkozik a hazai földgázfúrásokra is. A magyar állam az MVM-en keresztül jelentős összeget fordít arra – nem tudjuk mennyit –, hogy földgázt keressenek, kutassanak Magyarországon. Miközben rohamosan és erőteljesen csökkenteni kellene ennek a felhasználását. Emellett még ide vehetjük a rezsicsökkentést is, aminek a szociális tartalmával teljes mértékben egyet tud érteni a Greenpeace, ha arra vonatkozik, hogy a valóban rászorulóknak adnak támogatást azért, hogy ne fagyjanak meg. Ezzel semmi probléma nincsen, de Palkovics László miniszter tavaly nyári kijelentéséből tudjuk, hogy a jelenlegi konstrukció azt eredményezte: a magyar lakosság földgáz felhasználása jelentős mértékben emelkedett. Mondtuk is, ha odaadják ingyen az energiahordozót, akkor használni is fogják az emberek, és ez sajnos be is következett. A rezsicsökkentés jelenlegi konstrukciója a klímaválsággal szembemegy. Ezért másképpen kéne erről gondolkozni.

És akkor még az akkumulátorgyárakról nem is beszéltünk, pedig azok arra hivatkozással épülnek, hogy a klímát kell védeni, és az elektromos autókhoz kellenek az akkumulátorok…

Csak cserében nagyon sok energiát fognak felhasználni. Az pedig nem világos, hogy az honnan lesz meg. Amennyi áramfelhasználással kalkulálni lehet, az minimum egy fél paksi atomerőművi termelés, ennyi plusz áramot be lehet szerezni importból is, de ha hazai forrásból akarunk szerezni, annak vannak korlátai. Ha azt vesszük, hogy a magyar állam gázerőműveket akar építeni, akkor fölmerül a kérdés, ezt is fosszilis energiából akarja megoldani? Mert ezek a gyárak minden bizonnyal hamarabb meg fognak épülni – ha egyáltalán megépülhetnek –, mint Paks2, ami állítólag záloga a magyar klímabarát energiatermelésnek. Nem tudjuk, hogy mikorra fog megépülni, de nem egyhamar, az egészen biztos. Kicsit olybá tűnik, hogy a magyar állam elsősorban földgázból akarja biztosítani a villamosenergiát ezeknek az akkumulátorgyáraknak. Sok mellébeszélés van ebben a témában, már azt is lehetett hallani, hogy nekik maguknak kell megépíteni azokat, amik majd ellátják az akkumulátorgyárakat, de nem tudom, hogy a kínai, meg a dél-koreai cégeket is megkérdezték-e erről. Ezenkívül nem csak villamosenergiára, hanem földgázra is szükségük van ezeknek a gyáraknak. Itt önmagában nagyon sok a kérdőjel az egész folyamat környezetbarátságával kapcsolatban, de ha csak az energia részét nézzük ennek az egésznek, és az összes többi potenciális szennyezéstől – vízfelhasználás stb. – el is tekintünk, nem tűnik biztosítottnak, hogy klímabarát módon lesz megvalósítva. Ez pedig komoly probléma lenne.