Pitti Zoltán: munkaalapú társadalom a valóságban nem létezik, csak politikai lózung 

Tavaly decemberben nagy vihart váltott ki az Eurostat jelentése a teljes munkaidőben foglalkoztatottak 2021. évi átlagkereseteiről. Eszerint az euróban számolt hazai átlagkeresetek a 27 uniós ország közül a 26. helyre csúsztak. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke nem sokkal előtte nyilatkozott arról, hogy a hazai gazdaság nemzetközi versenyképességének kulcskérdése az olcsó munkaerő. Joggal merül fel a kérdés, hogy a munkavállalói jövedelmek csökkenése javított-e nemzetközi versenyképességünkön, vagy ezzel ellentétesen, a végletes leszakadáshoz kerültünk közelebb?

Az az állítás, hogy a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének kulcskérdése az olcsó munkaerő, egyfelől részigazság, másfelől a nyilatkozat maga nem más, mint figyelemelterelés. A nemzetközi versenyképességi rangsorok kialakításában (ezzel összhangban a befektetői döntések meghozatalában) nem a munkaerő olcsósága, hanem az olyan „egyéb” szempontok játszanak szerepet, mint a makrogazdasági mutatók időbeli alakulása, a kormányzati döntések kiszámíthatósága és hatékonysága, az üzleti vállalkozások teljesítményi- és eredményességi jellemzői, valamint az infrastruktúrális adottságok erényei és hiányosságai. Az alacsony szintű munkaerőköltség ígérete legfeljebb a külföldi működőtőke csábításában játszhat szerepet, de az utóbbi évek tapasztalatai szerint nem a legkívánatosabb iparágakban (például akkumulátorgyárak). Valljuk be, hogy az alacsony szinten tartott munkavállalói jövedelmeken túl, nincs sok okunk dicsekvésre, illetve a versenyképesség fogalmának összetett jellege miatt a nemzetközi rangsorokban sem tudtunk előbbre lépni. Az MKIK elnökének nyilatkozata olyankor robbant be a közéletbe, amikor az éves infláció már felfalta az éves bérfejlesztések mértékét, amikor a lakosság éppen csak ismerkedett a drasztikusan megemelt közüzemi számlák hétköznapokra gyakorolt hatásával, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állam felmondta a társadalmi szolidaritás alapelvét, vagyis az öngondoskodás elsődlegességére hivatkozva, vissza kíván vonulni a humán szolgáltatások (oktatás, egészségügy), valamint a szociális ellátások közfinanszírozásából. 

Mi a magyarázata annak, hogy miközben hazánk 2021. évi GDP teljesítményének 7,1 százalékos növekedése jelentősen meghaladta az uniós országok növekedési ütemét (ezzel a közösségi rangsor 8. helyére jöttünk fel), ugyanezen évben a teljes munkaidőben foglalkoztatottak egy főre jutó munkavállalói jövedelme alapján a 2010. évi 23. helyről a 26.-ra csúsztunk vissza? 

Sajnálatos módon, ez nem egy éven belül jelentkező ellentmondás, hanem hosszabb ideje tartó, egymást erősítő negatív folyamatok következménye. Kialakulásukban szerepet játszik a forint fokozatos, majd látványos értékvesztése (az egy főre számolt keresetek rangsora euró érték alapján készült), szerepe van a GDP előállításában közreműködő foglalkoztatotti létszám jelentős emelkedésének (2010-2021 között 763 ezer fős többlet), ám mindezeket meghaladja a jövedelemalapon számolt GDP összetevők szerinti megoszlás változása. Ez utóbbi lényege, hogy a nemzetgazdasági szinten számolt GDP értékből a munkavállalói jövedelmek részaránya a 2010. évi 43,5 százalékról 39,5 százalékra mérséklődött, a bruttó működési eredmények és vegyes jövedelmek a 2010. évi 41,4 százalékról 44,8 százalékra emelkedtek, miközben a termelési adók és támogatások egyenlege tartósan 15 százalék körüli szinten stagnál. A munkavállalói jövedelmeken belül külön kell említeni a bérek és a keresetek, illetve szociális hozzájárulások közötti megoszlási arányok módosulását, valamint a jövedelmek után fizetendő adók differenciálódását. A munkáltatók nyereségadó- és szociális adó kötelezettségei érdemlegesen csökkentek, miközben a munkavállalók személyi jövedelemadó- és szociális hozzájárulási kötelezettségei változatlanok maradtak. Természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül a Covid19 okozta válság kezelése érdekében hozott kormányzati intézkedések többletterhei, de azt is be kell látni, hogy ezek érintik mind a munkáltatókat, mind a munkavállalókat. A végeredményt ismerjük, a teljes munkaidőben foglalkoztatott létszámra jutó 2021. évi hazai munkavállalói jövedelem 12 620 euró, míg a közösségi átlag 33 510 euró, vagyis a közösségi átlag 37,7 százalékán állunk. 

Ha jól értem szavait, akkor eszerint a mögöttünk hagyott évtizedben a nemzetgazdasági szinten számolt munkavállalói jövedelmek emelkedése elmaradt a GDP növekedésétől, illetve a bruttó hozzáadott érték a teljesítmények emelkedésétől. Ez a közelítő számításokon alapuló nemzetgazdasági adatokra érvényes, vagy a szűkebben értelmezett üzleti vállalkozások pénzügyi beszámolói is alátámasztják-e ezt a trendfordulót? Már csak azért is, mert a 2023. évi bértárgyalásokon a vállalati vezetők folyamatosan az emelkedő bérek költségnövelő, illetve eredményrontó veszélyeire hivatkoznak…

Rövid válaszom egyértelműen igen. A hazai üzleti vállalkozások Covid19 előtti adatait és a 2021. évi előzetes adatokat vizsgálva (a 2022. évi adatokra még várnunk kell), az állapítható meg, hogy leggyorsabban a bruttó működési eredmények emelkedtek, ezt követi a bruttó hozzáadott érték növekedése, majd harmadik helyen a munkavállalói jövedelmek emelkedése. Az eltérő növekedési ütemek következménye a bruttó hozzáadott érték összetevői közötti arányok módosulása, a nemzetközi összehasonlító elemzésekben használt fajlagos mutatók értékének változása (lásd: termelékenység, jövedelmezőség), jelentős mértékben hatott a hazai termelékenységi és jövedelmezőségi mutatóknak az uniós országok átlagához viszonyított beállási szintjére. Az egy foglalkoztatottra jutó mutatók értékelésénél azonban korrekciós tényezőként kell értékelni a foglalkoztatottak számának a 2010. évhez viszonyított majd egyötödös arányú növekedését. A korrekciók érvényesítése azt jelenti, hogy önmagunkhoz képest vitathatatlanul előreléptünk, ám a közösségi átlaghoz viszonyított beállási szintünkben továbbra is elmaradásban vagyunk. Részleteiben: az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték a közösségi átlag 49-51 százalékának, az egy foglalkoztatottra jutó munkajövedelem a közösségi átlag 42-44 százalékának felel meg, miközben az egy foglalkoztatottra vetített bruttó működési eredmény a közösségi átlag 53-55 százaléka között mozog.

Mire figyelmeztet mindez?

A hazai bérpolitikánk inkább tekinthető elosztó jellegűnek, mintsem teljesítmény-követőnek (pláne nem ösztönzőnek), így nagy valószínűséggel nem felel meg a munkaalapúnak mondott társadalom – legyen az bármi – vélelmezett prioritásainak. A vállalkozások eredményérdekeltségének látványos erősödése önmagában még jó is lehetne, az viszont már nem, hogy az adózott eredményből indokolatlanul alacsony a gazdasági kapacitások bővítését szolgáló eredmény-visszaforgatás részaránya. (Kapacitásbővítő beruházások helyett sokkal inkább jellemzőek a vállalatfelvásárló akciók, illetve a tulajdoni koncentrációt erősítő törekvések.) A jelenség magyarázata részben a kiszámíthatatlan közgazdasági környezetben (lásd: ad hoc jellegű kormányzati intézkedések), részben a „hungarikumnak” tekinthető adózási szabályokban (olcsóbb az eredményágon történő osztalék kivétel, mint az szja- és tb-szabályok szerinti jövedelem-realizálás), részben az üzleti vállalkozások végletes szerveződésében rejlik (érdemleges működési eredménye a vállalkozások alig harmadánál található). 

A politikusok gyakran hangoztatják, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Ön milyennek ítéli a hazai munkavállalói teljesítmények és munkavállalói jövedelmek közötti viszonyt, illetve a hazai trendek mennyiben illeszkednek a közösségi trendekhez?

Való igaz, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk, ám elosztani sokféleképpen lehet. Valahogy úgy vagyunk, mint középkorban az alkimisták, akik az aranycsinálás titkát keresték, mi pedig az új érték gazdaságilag hatékony és társadalmilag igazságos elosztási módszerét keressük. A titok lényege abban rejlik, hogy míg a tőketulajdonosok – befektetéseik megtérülése és a fenntartható működés érdekében – költségeik minimalizálására törekszenek, a munkaerejüket értékesítők – tankönyvi megfogalmazással – a munkaerő újratermelési költségeinek finanszírozását várják el. A nemzetközi összehasonlító elemzések széles körben alkalmazott módszere annak vizsgálata, hogy az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott teljesítmény milyen mértékben haladja meg az egy foglalkoztatottra jutó személyi jellegű ráfordítások értékét. A 2016-2021. évekre visszatekintő elemzések szélsőséges példája Írország, ahol a fajlagos hozzáadott érték teljesítmények három és fél-négyszeres mértékben haladják meg a fajlagos személyi ráfordítások értékét. Hazánk – a két mutató közötti másfél-kétszeres különbséggel – a középmezőnybe tartozik, míg a legkedvezőtlenebb helyzetben levő országoknál mindössze másfélszeres alatti eltérés mutatható ki. Gazdasági ágak szerinti vizsgálódás alapján az ipari ágazatban a fajlagos hozzáadott érték teljesítmény kétszeres mértékben haladja meg a személyi ráfordításokat, az építőiparban másfél-kétszeres, a kereskedelemben valamivel másfélszeres alatti az eltérés, miközben a szállítás és szálláshely szolgáltatás és vendéglátás ágazatban 50-50 százalékban azonos értékek találhatók. Az iparon kívüli nemzetgazdaság értékeinek sajátosságában szerepe van annak, hogy a 2014-2021 közötti foglalkoztatotti létszámemelkedést nem követte a hozzáadott érték teljesítmények arányos emelkedése. Tulajdonosi sajátosságok szerint a külföldi irányítású vállalkozások fajlagos hozzáadott érték teljesítményei átlagosan kétszeres mértékben haladják meg a fajlagos személyi jellegű ráfordítások értékét (ezen belül átlag feletti az ipar, átlag alatti a szálláshely és a vendéglátás), míg a kizárólagos és többségi hazai tulajdonú vállalkozásoknál alig másfélszeres a különbség a fajlagos hozzáadott érték és a fajlagos személyi ráfordítások között. Visszatérve az új érték tőketulajdonosok és munkavállalók közötti elosztására, az a sajátos állapot alakult ki, hogy az évente előállított új érték 53-55 százalék közötti arányban illeti meg a tőketulajdonosokat, míg a munkavállalók mindössze 45-47 százalékban részesednek. Ez a megoszlás normál közgazdasági környezetben a tőketulajdonosok számára garanciát nyújt a vállalkozásba fektetett tőke elvárható jövedelmezőségére, míg a munkavállalók esetében alig több mint a munkaerő újratermelési költségek fedezete. Sajnálatos viszont, hogy jelen közgazdasági környezetünk nem közeledik, hanem távolodik a normál közgazdasági körülményektől. 

Ön megemlítette, hogy nem látja világosan a munkaalapú társadalom alapelveit, s olyan érzése van, hogy a meghirdetett filozófia és a gyakorlati alkalmazás gyökeresen ellentmondásba került. Miben látja ennek konkrét megnyilvánulásait? 

Kezdjük azzal, hogy a 2014-ben Bálványoson meghirdetett munkaalapú társadalom fogalmi értelmezéséhez kevés fogódzót kaptunk, maximum azt, hogy az új ideológia „karakterét tekintve nem liberális természetű.” Később csepegtetve jutottunk ugyan némi kiegészítő információhoz, amelynek tartalma az volt, hogy a munkaalapú társadalom nem jelent mást, mint a szociális segélyezés megvonása a munkanélküliektől és az inaktívaktól, vagyis aki nem dolgozik, az ne is kapjon társadalmi támogatást. S innen már csak egy lépés volt, az államháztartási kiadásokon belül a szociális célú ellátások radikális szűkítése, vagy az álláskeresési támogatás időtartamának korlátozása. Személyes véleményem szerint egy vélelmezett munkaalapú társadalomnak – minimális elvárásként – garanciát kellene adnia a következőkre:

• mindenki számára legyen elérhető munkahely, amely megfelel iskolai végzettségének és szakmai gyakorlatának;
• a munkavállaló – előzetesen rögzített kötelezettségei teljesítése ellenében – rendszeres időközönként olyan mértékű munkajövedelemben részesüljön, amelyből tisztes szinten meg tud élni és gondoskodni képes családjáról;
• a munkavállalót erős jogok védjék és a munkavállalók védelme érdekében legyen biztosított az érdekérvényesítés (szervezkedés) joga;
• a munkában töltött életutat követően – az aktív korban fizetett járulék ellenében – az államnak biztosítania kell a térítés nélküli egészségügyi ellátást és a munkában töltött szolgálati időhöz igazodóan garantálni kell egy értékálló időskori ellátást.

Az előzőekben vázolt kritériumok egyértelmű üzenete, hogy egy esetleges munkaalapú társadalom ideológiáját nem valami ellenében (lásd: önhibájukon kívül inaktív kategóriába tartozók, munkanélküliek), hanem valami magasabb szintű cél elérése érdekében kell létrehozni. 

A 2014. évet követő időszak kormányzati intézkedései egyértelműen szembemennek a „vélelmezett” munkaalapú társadalom elvi követelményeivel. Emlékeztetőül idézném a munkavállalók jogbiztonságát gyengítő munkatörvénykönyvi változtatásokat, a munkavállalói érdekérvényesítés különböző formáinak tudatos erodálását, a munkaerő újratermelési költségektől elmaradó javadalmazási rendszer „műemléki védettségét” és ráadásként – az uniós országok utolsó előtti helyén álló átlagkeresetekből finanszírozva – az öngondoskodás kötelezettségének kimondását. Számomra ez azt jelenti, hogy a politikai lózungként hangoztatott munkaalapú társadalom a valóságban nem létezik.