Pogátsa Zoltán és a szegények jobboldalisága
A hazai baloldalnak minél előbb vissza kellene találnia a nincstelenek és az elesettek védelméhez, a munkavállalók képviseletéhez, a szakszervezetek támogatásához, a nagytőke elleni küzdelemhez és a szociáldemokrata értékekhez.
A baloldali közgazdászoknak sürgősen szakítaniuk kellene a neoliberális doktrínákkal, a baloldali gondolkodóknak pedig határozottan szembe kellene szállniuk azokkal a radikálisan liberális eszményekkel, melyek ma a nyugatról betörő kulturális forradalom üzemanyagát szolgáltatják. Magyarországon különösen fontos volna, hogy ne a gazdag, budai, liberális elit írjon kánont a baloldalnak.
A rossz példák közül a legjobbat alighanem az Új Egyenlőség nevű radikális újbaloldali platform főszerkesztője, Pogátsa Zoltán képezi, aki Lázár János cinikus lekezelését idézően ír a szegényekről. „Kulturálisan a szegények mindig is közelebb álltak a nacionalista, patriarchális jobboldali értékekhez.”
Íme a mai újbaloldal hangja. Ez a Pogátsa Zoltán akarja felszámolni a neoliberális befolyást, akiből ilyen módon árad a szegények megvetése és megbélyegzése. Ez az a toxikusan radikális liberalizmus, amely a szegények tömegeit Amerikában Donald Trump, Magyarországon Orbán Viktor lábához taszítja. Ez az a toxikusan lenéző arrogancia, amellyel a brókerek az általuk kifosztott kisbefektetők háta mögött összeröhögnek. Íme az emblematikus világjobbitó, aki a szegények képviseletéből akar megélni, csak a szegénység bűzétől ne fordulna fel úgy a gyomra.
Íme Pogátsa Zoltán újbalos playboy és burzsoáforradalmár, aki a baloldal megújítását hirdeti, s eközben azt a pengét emeli magasba, melynek metszései nyomán a szociáldemokrácia eszmevilága és társadalmi bázisa kivérzett Magyarországon. Ő a baloldali reformer, aki még nem látott közelről szegény embert, mert ha látott volna, tudná, hogy annak erejéből, aki a mindennapi fennmaradásért dolgozik, nem telik az őt annyira zavaró dagályos, nacionalista pózokra. A szegényeknek Pogátsa Zoltán jobboldali és patriarchális értékeket tulajdonít, mintha a szakszervezeteknek, a nőjogi aktivizmusnak és az antifasizmusnak nem lenne évszázados múltja Magyarország határain innen és túl, s mintha e szabadságharcos mozgalmak derékhadát nem épp a szegények képezték volna.
Szegényből és gazdagból persze mindig is sokféle volt. Voltak szegény nyilasok, bár az elsősorban a kispolgárság mozgalma volt. Voltak gazdag szocialisták, mint Friedrich Engels, vagy a földet osztó vörös gróf, Károlyi Mihály. Arra a gazdag baloldalira azonban, aki jól keres azzal, hogy szocialistának vallja magát, ugyanakkor megveti a szegényeket, a huszonegyedik századig kellett várni. Vajon mennyi időbe telik, hogy felszívódjon?
