Polyák Gábor: már észre sem vesszük, ahogy belénk ivódott a félelem 

A héten járta be a médiát, hogy a METU Újságírás Központjában több oktató elbocsátása után tíz újságíró is felmondott. A történteket a januárban a kormányközeli Alapjogokért Központból érkező új dékán, Kovács Attila zongorázta le. A nyilvánosság gyorsan össze is hasonlította, hogy az, ami a METU-n zajlik, kísértetiesen hasonlít arra, mint ami 2020 nyarán az Index-szel történt. Megállja a helyét ez a párhuzam?

Sok mindenben össze lehet hasonlítani egy szerkesztőséget és egy egyetemi intézményt. Mindkettő működési alapmotívuma az önállóság, az autonómia. És mindkét esetben az történt, hogy az érintettek azért döntöttek a távozás mellett, mert ezt az autonómiát látták veszélyeztetve. De egyéb konkrét részletek között is van hasonlóság, mert ahogy az Indexnél is végül a tulajdonos menesztette a főszerkesztőt, akit önként követtek a szerkesztőség tagjai, úgy a Metropolitan Egyetemnél is menesztett pár oktató kollégát – nem mellékesen – az Alapjogokért Központtól érkező dékán, és őt követték a többiek. A forgatókönyv szintén elég hasonló. Érkezik egy erős ember, aki tesz egy olyan lépést, amit függetlenül az eredeti szándéktól, az ott dolgozók fenyegetésként élnek meg, melynek hatására végül is feláll egy egész szerkesztőség vagy egy fél tanszék.

A sok hasonlóságon túl, van különbség is a két történet között?

Amíg egy szerkesztőség – még ha komoly munkával is – de együttesen távozva létre tud hozni egy új szerkesztőséget, így született meg az Index munkatársaiból a Telex, addig egy kommunikációs tanszék munkatársai nem tudnak létrehozni egy másik kommunikációs tanszéket. Ezáltal valós veszteség éri a kommunikáció- és médiaoktatást. Ezek az emberek legfeljebb máshol, és biztosan nem együtt, tarthatnak egy-egy órát, de mint egy tanszék már nem fognak tudni lefedni egy évfolyamot. Ráadásul – mint látjuk – szemrebbenés nélkül a legnyíltabb propagandistákkal vette át az uralmat a Fidesz ebben az intézményben.

Kovács Attila, az Alapjogokért Központ vezetője januárban érkezett a Metropolitan-be dékánként. Ehhez képest csak fél év után történt drasztikus változás. Mi tartott ennyi ideig, hogy a politikai érdek is kifejezésre jusson?

Nem ismerem az ő munkásságát, sem az előéletét, sem a motivációit. Azt sem tudom, hogy előtte tanított-e a METU-n. Egy új intézménybe kerülve, mindenképp szükség van időre, hogy kiismerjük magunkat, és hogy tudjuk, hol vannak az érzékeny pontok, hol lehet hozzányúlni a rendszerhez. Érzed-e a vezetőség részéről a felhatalmazást. A dékán ugyanis nem a csúcsragadozó egy egyetemen, ha egy ilyen szintű lépés mögött nem volna rektori, és egy magánegyetem esetében tulajdonosi jóváhagyás, akkor ezt egy dékán nem tudta volna keresztülvinni. Kell ennyi idő mindenképpen, hogy egy ember kitapogassa a mozgásterét, és a vele szembeni elvárásokat. Ez nem egyszemélyes akció.

Érdemes-e számolgatni és latolgatni azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen ügyet miért éppen így és miért éppen most zongoráznak le. Miért lehet éppen most annyira fontos egy kommunikációs tanszék a kormány számára? Csak nem azért, mert újabb választások közelednek?

Nem vagyok benne biztos, hogy érdemes keresni az időzítés okát. Most állt össze ez a történet. Nem látok bele annyira a METU működésébe, hogy meg tudnám ítélni, milyen viszonyban vannak a kormánnyal. Szükségük volt-e valamiért arra, hogy szívességet tegyenek a hatalomnak. Abban azonban biztos vagyok, hogy az egyetem legfelsőbb döntéshozói szintje, tehát a rektori, tulajdonosi szint nélkül nem mondhattak volna fel az érintett embereknek. Valamiért most szükségét érezték, hogy a kormány kedvére tegyenek. Azt nem tudni, hogy pénzben, továbbélésben vagy hallgatói létszámban térülhet-e meg. Ahogy azt sem tudni, hogy megelőzte-e a most a médiát bejárt botrányt más „szervezeti átalakítás” is esetleg olyan tanszékeken, vagy az egyetem olyan szegmenseiben, amely nincs ennyire a nyilvánosság homlokterében, mint ismert újságírók sorsa és felmondása. Összességében tehát azon túl, hogy ez egy nyílt szívesség a kormány részére, mást nem látok benne, mert nem ismerem a viszonyokat.

Mit veszít azáltal a hazai kommunikáció-oktatás és nyilvánosság, hogy ez a szellemi műhely a METU-n ilyen formában megszűnik?

Azt látjuk, hogy komoly szakmai gárdától szabadult meg a dékán, tehát biztosan megvolt az esély arra, hogy onnan kikerülhettek jó újságírók. Ezek a felmondások az alapítványi fenntartású egyetemek számára egyfajta üzenetet jelentenek. Az alapítványosításban kezdettől fogva benne rejlik a durva beavatkozási lehetőség. A METU ugyan nem egy alapítványi, hanem egy magánegyetem, de ez a példa így is aggasztó. Precedens arra, hogy egy politikailag erősen bekötött szereplő szabad kezet kap, és tisztogathat. Minden alapítványi egyetemen dolgozónak megfordul a fejében, hogy „akár mi is járhatunk így”. 

Ezek között kitüntetett helyet foglalnak el a kommunikációs tanszékek?

A kommunikációs képzések vannak leginkább szem előtt, és leginkább ott jogos a félelem a térfoglalási törekvésektől. Azt határozottan mondhatom, hogy a „modellt váltó” egyetemek kommunikációs tanszékein a kollégák részéről nem volt tapasztalható változás. Nem lettek egyszer csak ideológiai szekértolói senkinek, mint ahogyan korábban sem voltak. De az ilyen történetek mindig felélesztik a félelmet, hogy ez bármikor megtörténhet. A félelem pedig alattomosan és aljasan fejti ki hatását. Már észre sem vesszük, hogy milyen döntéseket nem hozunk meg, vagy már akár a gondolataink sem terjednek ki bizonyos opciókra, nehogy „baj legyen”. Mindannyiunkban dolgoznak ilyen aggodalmak. Nemcsak az, hogy ne veszítsük el az állásunkat, hanem hogy ne veszítsük el ezt a bástyát, a diákjainkat, hozzunk meg kisebb kompromisszumokat, hogy legalább megmaradjunk. Nem tudjuk, hogy hány ilyen kompromisszumot hozunk minden nap, nemcsak az alapítványi egyetemeken dolgozó kollégák, hanem akár én is, és nem tudjuk, hogy a sok kis kompromisszum végül mennyi veszteséghez fog vezetni. Nem jó üzenet ez a METU-s ügy semmiképpen, még akkor sem, ha közvetlen következményét a többi intézményre nézve nem látom.