Putyintól tanulta a sajátos magyar kormányzást Orbán – 1. rész

Van-e, folyt-e kormányzás az elmúlt 13 évben Magyarországon? 

Igen is, meg nem is, de végül is nem. Magyarországon nem abban az értelemben van kormányzás, ahogy az a demokráciában, a nyugati világban megszokott, és sajnos ma már úgy sem, ahogy az autoriter rendszerben szokott lenni. Egy demokráciában az ember azért megy politikusnak, mert céljai vannak, valamit meg akar változtatni, tenni akar a közösségért. Az természetes, hogy ezért kap fizetést, hisz' valamiből élni kell, de nem ez, hanem a közösségért való tevékenység mozgatja. Egy demokráciában, amikor a politikus már kormányon van, akkor igyekszik megvalósítani azt, amit szeretne, de az elképzeléseihez megteremti a többségi támogatást. Ha ugyanis csak egy kisebbség támogatja, akkor előbb-utóbb nem lesz népszerű a kormányzás, és belebukik. A társadalmi támogatást vagy azzal szerzi meg, hogy jól csinálja, esetleg meggyőzi a társadalmat, vagy kis kompromisszumokat kötve, azért mégis csak beáll a közösség igényei mögé. Az autoriter, populista rendszerek nem így működnek. A populista rendszerekben a kormányon lévő politikus megnézi, hogy egy adott konfliktusban, amit kezelni kell, minek van társadalmi támogatottsága, „mit akar a nép”, és amögé áll be. Ott ez a kormányzás. Nem csinálnak semmit, viszont „a nép hangján” beszélnek, és ez mindig fenntartja őket a hatalomban. 

A magyar kormányzás is ilyen? 

Nem. A magyar kormány nem egyszerűen megnézi, hogy egy konfliktusban minek van nagyobb támogatottsága – mert ez többé-kevésbé természetes –, hanem kreálja, gerjeszti a törésvonalakat. Csinál egy konfliktust ott, ahol nincs, és nem is kéne, hogy legyen. Olyan konfliktusokat kreál, mint például a Soros-ügy, a menekültek, és még sorolhatnék párat. Azokat tendenciózusan, manipulációval addig gerjeszti, amíg a többség melléáll. A konfliktust azután nem oldja meg, merthogy akkor vége lenne, és kereshetne egy újat. De ez a magyar kormány nem keres új konfliktust, hanem napirenden tartja a meglévőket. Még akkor is, ha már nincs ellenfél, inkább kitalál fantomokat. Vagyis pont azzal szemben cselekszik, mint amire tulajdonképpen a politikát kitalálták, a konfliktusok megoldására. Ilyen tekintetben folyik tehát Magyarországon valamiféle kormányzás, ami nem klasszikus kormányzati tevékenység, sőt, annak az elfedésére van az egész. Mindenesetre arra szolgál, hogy mindig hatalmon maradjanak. Nálunk nem egyszerűen rákúsznak a konfliktusmező egyik oldalára, ahol többen vannak, amit azután fölnagyítanak, állandóan a népet „képviselik”, hanem kreálnak konfliktusokat, földuzzasztják, hogy nagy többsége legyen, amellé állnak, és ha már annyira mellettük áll mindenki, ahelyett, hogy megoldanák, az ellenfelet duzzasztják fel. 

Az elmúlt 13 évben ki vezérelte ezeket a folyamatokat?

Természetesen Orbán Viktor. Nem egyedül találta ki a rendszert, ez egy mixtúra, össze-vissza van csipegetve jelenből, múltból innen-onnan. A legnagyobb kreátor azonban nem Orbán, hanem Putyin. Tőle igen sokat lehet tanulni. Például azt, hogy nagyon meg kell gazdagodni, személyesen is gazdagnak kell lenni, ráadásul a vezérnek kell a leggazdagabbnak lennie. Ez nem csak a társadalom, hanem az alvezérek, és a mindenféle rendű-rangú hívek szemében is fontos. Utóbbiak azért hívei a rendszernek, mert meg van engedve nekik, hogy megszedhetik magukat, úgy rabolnak, ahogy akarnak. De ahhoz, hogy a maffiavezérnek tekintélye legyen, neki kell a leggazdagabbnak lennie, és Magyarországon pedig éppen ez a helyzet. Ehhez csak egy olyan emberre van szükség, mint Mészáros Lőrinc, aki önmagában nem tényező, de az nem is számít, mert mindenki tudja, hogy Orbán a másik neve. 

Maga a rendszer hogyan működik?

Piramis-szerűen, a legtetején valóban a miniszterelnök van, aki formális pozíciót tölt be, mint miniszterelnök, mint a Fidesz elnöke. Azért ez mégis csak egy Fidesz-rendszer. De formális pozíciója Orbánnak az is, hogy ő a frakciószövetség elnöke, mert a parlamentben a Fidesz-nek és a KDNP-nek ugyan van egy-egy frakcióvezetője, de van egy frakciószövetség is, aminek viszont Orbán Viktor az elnöke. Ez utóbbiból adódóan, például olyan jogosítványa van, hogy ő tesz javaslatot a köztársasági elnök személyére. Orbán Viktornak azonban emellett a három formális funkciója mellett még számtalan üzleti, és egy csomó informális funkciója is van. Bár mindenki úgy hivatkozik rá, hogy „Miniszterelnök Úr”, de mindenki Orbánra gondol. Mindenesetre ő a leggazdagabb magyar, ahogy Putyin a leggazdagabb orosz. Orbánt nem annyira a pénz érdekli, de a leggazdagabbnak lenni hozzátartozik a maffiavilághoz, ahogy az is, hogy tőle függjön a többiek gazdagsága. Mellesleg ez már ellenzéki korában, 2002 és 2010 között is így volt. A miniszterelnökséget pedig úgy kezdte, hogy a Parlamentben nem a miniszterelnök szobájába vonult be, hanem a Vadászterembe, ami egy hatalmas hodály, és ott fogadta a mindenféle hajbókoló alattvalóit. Ezután átvonult a Várba. Eredetileg ugyan a köztársasági elnöki épületbe akart menni, de ebben a 2002-es választások megakadályozták. Újabb hatalomra kerülése után a Várban tulajdonképpen csinált magának egy, a köztársasági elnöki palotánál is nagyobb épületet, de már onnan is lejött, és most már Alcsútdobozon a Habsburg kastélyban van. Ez egy titkosan felépített, többnyire a föld alatt levő épület, de az alvezérei – tehát a fogadott családtagjai – látják az ottani pompát, gazdagságot. Ez hozzátartozik az imázsához. A NER tagjai amúgy egymás gazdagságát is méregetik, és mivel többségükben férfiak, ez egy nagyon macsó világ. Ebben a piramis-szerűen felépített maffiaszervezetben több ezer ember van, és nekik számít, hogy kinek mennyije van. Mert, ahogy Lázár János mondta, amikor még csak kezdő fiú volt: „mindenki annyit ér, amennyije van”. Most már nem mondja, mert a belső köreikben úgyis mindenki tudja, hogy ez így van.

Ők tudják, hogy mennyijük van?

Sok esetben ők maguk sem tudják, de azt pontosan tudják, hogy a többiekhez képest nekik mennyijük van. Így mindenkinek megvan a helye, és ő maga is pontosan tudja, hogy ebben a piramisban, ebben a láncolatban neki hol a helye. Ezt mindenki számon is tartja. 

Tulajdonképpen ez alatt a 13 év alatt – Orbánon kívül – milyen vezetői voltak az országnak, volt lehetőségük az önálló döntésre?

Természetesen nem, illetve megint azt mondanám, hogy igen is, meg nem is. Azokon a területeken, amelyek rájuk vannak bízva, nagyon is önállóan dönthetnek, sok esetben ki is élhetik a hataloméhségüket, nyugodtan basáskodhatnak az alattvalóik felett. Ugyanakkor, ha a vezérnek valami nem tetszik, ők is a szőnyeg szélére vannak állítva, Vagyis van egy bizonyos fajta hatalmi autonómiájuk, de az is ebben a maffiaszerű piramisrendszerben működik. Az mindegy, hogy az Alaptörvény alapján formálisan nekik milyen hatalmuk van, a párhuzamos struktúrában számít a hatalmi beosztás. Csak példaként említem, Gulyás Gergely mindig parlamenti ember szeretett volna lenni. A törvényelőkészítő bizottság elnöke volt, és legalább 100 esetben nyilatkozta azt, hogy ő a kormányba semmi szín alatt nem szeretne bemenni. Aztán rögtön be is ment, amikor kapott ott egy funkciót, és most a kormányinfókat csinálja, Miniszterelnökséget vezető miniszter. Nem az számít, hogy ő mit akar, teljesen mindegy, hogy hol dolgozik, a kormányban vagy a parlamentben van, vagy, hogy a Fideszben milyen pozíciója van. Nem a formális pozíció számít, hanem az informális, a maffiarendszerben való párhuzamos pozíciója. Márpedig ez utóbbi síkon van tekintélye, de természetesen csak a főnökhöz képest. 

A dolog lényege mégis csak az, hogy van-e, volt-e önálló döntési joguk, mert a jó kormányzáshoz az is hozzátartozna, hogy legyen. Ha azt csinálnak, amit akarnak, akkor hol van az előírva, hogy abból minden magyar állampolgár számára jó törvények születnek? 

Az a baj, ha az ember hozzá van szokva egy normális világhoz, egy demokráciához, akkor nehezen tudja megérteni azt, hogy nálunk ehelyett hogyan van. Itt valóban van egy demokratikus színfal, formálisan van Alkotmánybíróság, van ombudsman, de ez mindegy, a párhuzamos struktúra számít. És nekik is csak ez számít. Egymáshoz képest nem csak a vagyonukat mérik össze, hanem a hatalmukat is, aminek az a lényege, hogy ki mennyire áll közel Orbánhoz. Ők centire pontosan tudják, hogy milyen közel vannak Orbánhoz, nekik hol a helyük a „létrán” a piramisban, hogyan tudnak azon előrébb, vagy hátrébb kerülni. Hasonlatképpen mondom: a trónöröklés általában úgy megy, hogy nem egyszerűen van egy trónörökös, akiről mindenki tudja, hogy van, de még az a személy is meg van nevezve, aki akkor lesz trónörökös, hogyha a trónörökössel valami történik. A trónöröklési láncolat nem heted, hanem hetvenheted íziglen van meghatározva. Ez ugyanígy van a „magyar piramisban” is, amiben mindenki tudja a maga helyét, ennek megfelelő vagyona, és ennek megfelelő felelőssége is van. Azt a portfoliót, ami rá van bízva, többé-kevésbé önállóan irányítja, ha tudja, hogy mi a vezér álláspontja, mi a vezérfonal. Ha nincs ilyen álláspont, akkor bajban van. Tulajdonképpen ki kell eszközölnie azt, hogy megtudja, mi a vezér álláspontja. Tekintve, hogy a Fidesznek nincs programja, sőt kormányprogram sincs – és az Alaptörvény sem írja elő, hogy lennie kell –, a képviselők nagy többsége nem tudja, mi az álláspont, így nem is tudja, hogy mit válaszoljon. Ezért menekülnek az újságírók elől. Nem tudják, hogy adott kérdésben nekik mit is kéne állítaniuk. Ugyanis nincs álláspont addig, amíg a vezér meg nem nyilatkozik, de, még ha meg is nyilatkozik, nem biztos, hogy ők azok, akik megszólalhatnak az ügyben. Mert csak akkor beszélhetnek, hogyha a „Rogán Művek” tollba mondja nekik, hogy mit mondjanak. Mivel nincsenek eszméik, politikai ideológiájuk, nincs egy felfogás rend, nincs semmi, amit ki tudnának alakítani abból, ahogy eddig kormányoztak, nincs támpontjuk arra, hogy mit mondjanak. 

(Folytatjuk)