Radnóti Sándor: Orbán szembeszáll a társadalmi békével

„Veszített.” Ezzel az egyetlen szóval összegezte Radnóti Sándor Széchenyi-díjas esztéta, filozófus, miként is járt a magyar társadalom a 12 éve Fidesz uralta szellemiséggel. Azt mondta, „létrejött az állami ideológia, amelynek szilárd körvonalait az etnikai nacionalizmus, a nemzeti öncélúság kivételével nem lehet leírni. Ez a szellem ugyanakkor távol áll minden konzervativizmustól, a politikai kereszténység giccses opportunizmusa és a szélsőséges jobboldali eszmekincshez való szabad átjárás jellemzi, amit az egyszerűség kedvéért náci beszédnek szoktunk nevezni.” Megjegyezte: „Orbán Viktor a valaha volt legnagyobb lehetőséget kapta meg a társadalmi és a kulturális béke megalkotására. Az ellenkező utat választotta, s az ő széljobb irányával szemben középre állni nem lehet, és nem is kívánatos.”

A magyar szellemiséget 12 éve a Fidesz uralja. Ez idő alatt milyen intézkedéseket hozott meg azért, hogy átalakítsa azt? 

Két alapvonást látok. Az egyik az állam világnézeti semlegességének feladása, a másik a kritikai szellem elkornyasztására való törekvés. Létrejött az állami ideológia, amelynek szilárd körvonalait az etnikai nacionalizmus, a nemzeti öncélúság kivételével nem lehet leírni, mert a mindenkori politikai helyzet, a közvélemény állandó szondázása máskülönben elvtelen pragmatizmusra – Erasmusszal szólva – egyazon szájból hideg és meleg fújására készteti. Ám definíció nélkül is mindenki ismeri és fölismeri, különösen a belső ellenség leleményes kereséséből, szüntelen azonosításából, a viszolyogtató militáris beszédből, az agresszív kismalac-féle beszédből, a hírlapíróknak nevezett propagandisták majdnem hihetetlenül gyalázatos stílusáról, a hideg polgárháború kivételes állapotának folyamatos fenntartásából. Ellensége a szabadságnak, az egyenlőségnek és hívei közösségétől eltekintve, nem ismeri a szolidaritást. Ez a szellem ugyanakkor távol áll minden konzervativizmustól, a politikai kereszténység giccses opportunizmusa és a szélsőséges jobboldali eszmekincshez való szabad átjárás jellemzi, amit az egyszerűség kedvéért náci beszédnek szoktunk nevezni.

Voltak köztük olyan intézkedések, amelyek a magyar szellemiség fejlődését szolgálták?

Egy tizenkét éves kurzusban, amely „csak” autokráciát, de nem zsarnokságot hozott létre, lehetetlen, hogy ne lettek volna. Az állam szokatlanul jelentős pénzt fektet a kultúrába – miközben (bár a nagyságrend nem összemérhető) kiszipolyozza az oktatást –, s ennek morzsája már csak a nagy számok törvénye alapján is elkerülhetetlenül jó ügyet szolgálhat. 

Milyen példái vannak ennek?

Sokat építkezik, mintegy monumentumot akarván állítani magának. Ezek egy töredéke jó építészetben jelenik meg. Olyan botrány, mint annak idején a Nemzeti Színház új koncepciója és megvalósítása (Orbán Viktor lelke: csak, hogy semmi kontinuitása ne legyen az előző adminisztrációnak) nem ismétlődött meg. A komolyzenei életben, amelynek politikai irányvonala nehezen azonosítható – legföljebb aktorai, például az elkötelezetten liberális és kormánykritikus Fischer Iván – jó dolgok is történtek. Ha nem tévedek, a nagyszerű Budapest Music Center létrehozásában is volt állami támogatás; rekonstruálták – lehet, hogy a szokásos túlárazással – a Zeneakadémiát és az Operaházat. A Szépművészeti Múzeum dinamikusan fejlődik (nem az antik osztályra gondolok), miközben más múzeumügyek panganak. A magyar film ügyében meglepetésre eredményeket ért el Andrew Vajna. Nagy híve lennék a midcult magyar történelmi filmnek (a remek angol modell alapján), ha nem lenne borítékolva az ideologikus állami elvárás, és a kijelölt rendezők silánysága okából a bukás. Bereményi Géza helyett, aki állítólag ambicionálta volna, Rákay Philip rendezi a Petőfi-filmet – ez mindent elmond. A Magyar Művészeti Akadémia keretében modern, külföldi művészetfilozófiai sorozat indult, ami örvendetes. A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai – talán offenzív tökfej igazgatójuk más irányú elfoglaltsága miatt – úgy tudom, elfogadható bérezésért szabadon dolgozhatnak. Elképzelhető, hogy még lehetne sorolni a példákat, de a támogatott köztéri szobrászat, a nem, vagy alultámogatott színházak és folyóiratok ügye biztosan nem tartozik a sorba.

Milyen intézkedések voltak azok, amelyek épp ellenkezőleg, a kárára voltak a magyar szellemiségnek?

Itt persze napestig lehetne sorolni a példákat. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a tizenhat évre csökkentett tankötelezettség alávaló. A munkaállam eszméje (ó, Kárpát-Duna Nagyhaza!) egyenesen a tudásállammal, kultúrállammal szemben van kihegyezve, ami az egyik legvilágosabb példája a kritikai hang elfojtásának és a kritikai szellem kifejlése ellen hozott átfogó intézkedésnek. Ugyanez mondható az egyetemi autonómia megszüntetéséről. Ha az államban, ergo a kormányban, ergo Orbán Viktorban a heveny nacionalizmus mellé némi patriotizmus is szorulna, nem támogatná gátlástalanul az új építkezéseket a régészet kárára, ahogy a magyar műemlékügy elsorvasztását sem. A színházügyet és a színházi oktatást kisajátította egy ma már csak frusztrációjáról és brutalitásáról ismert színházi ember, Vidnyánszky Attila. A rendszerhív „zsurnalizmus” színvonala szégyenletes. A Nemzeti Kulturális Alap mecenatúra-rendszere híresen elfogult és irányzatos; legújabb áldozata az ország egyik legjobb folyóirata, a miskolci Műút. A Magyar Tudományos Akadémiát önkényesen megfosztották intézményrendszerétől. De maradjak szűkebb területemnél, az irodalomnál. Az állami kultúrpolitika erőfeszítéseket tesz, hogy feltornássza a magyar irodalom kánonjaiba a maga jelöltjeit. Egy időben nagy ázsiója volt a tehetséges, erősen antiszemita indoktrinációjú írónak, Tormay Cécile-nek. Többeknek feltűnt, hogy ma elhallgattak róla, talán a homoszexualitás és a pedofília szándékos, cudar egybemosása idején valaki megtudta, hogy a Horthy-korszakban nagy port fölvert viszonya volt gróf Zichy Rafaelnével. Az magától értetődő, hogy a művészetekben a minőség az első, s nagyon széles lehet azoknak a világnézeteknek a skálája, amelyek egy-egy nagy teljesítmény mögött állnak. 

Mi az, ami nem magától értetődő?

Az nem magától értetődő, hogy az állam kijelölje a támogatottakat (nem műveik, hanem nyilatkozataik vagy hallgatásuk okából), s ellenségnek tekintse a tűrteket. S ezt is milyen tudatlanul és műveletlenül! A XIX. századnak van jelentős konzervatív magyar hagyománya, élén Kemény Zsigmonddal. A XX. század talán egyetlen igazán nagy magyar konzervatívja Babits Mihály. Hol hallunk állami kultuszukról? De ez természetes is, hiszen – mint mondtam – szó sincs konzervatív államideológiáról. Esterházyt, a kevés őszinte, modern katolikus egyikét kifejezetten ellenségnek tekintik. A nagy költőnek, Rakovszky Zsuzsának 2014-ben megjelent egy irányregénye a XX. század első két évtizedéről, a Szilánkok. A polgári radikálisokkal, szocialistákkal szemben, akiket majdhogynem dosztojevszkiji ördögöknek ábrázol, morális hőse egy konzervatív úriember. Észrevették? Felhasználták? Temesi Ferenc, aki Por című regényéért kétségkívül megérdemelné, kapott Kossuth-díjat? Az embernek eszébe jut, hogy a kultúrpolitika kifejezetten retteg a kiemelkedő teljesítménytől, ezért pártolja a középszert Wass Alberttől Csurka Istvánig, s kánonjába csak ritkán kerül be olyan nagy költő (aki a Holmi idején legtöbb jelentős versét ennek a folyóiratnak adta), mint Kányádi Sándor, akit soha senki nem akart elidegeníteni a „másik” oldaltól. Ez a két oldal is egyébként csak szófia beszéd. Ahogy emlékezetem szerint a rendszer egy ideológusa megjegyezte (körülbelül), az ő oldalukat a fegyelmezettség, a sorból való ki nem lépés jellemzi, a másik oldal viszont szedett-vedett individualistákból áll. Egyetértek. Csak a magam nevében beszélek. A kritikus oldalt azonban mégis összefűzi, hogy túl van az árokbetemetés illúzióján. Ezt egyébként is a hatalommal rendelkezőknek kell kezdeményezni. Kellett volna, tizenkét évvel ezelőtt, amikor Orbán Viktor a valaha volt legnagyobb lehetőséget kapta meg a társadalmi béke, a kulturális béke megalkotására. Az ellenkező utat választotta, s az ő széljobb irányával szemben középre állni nem is lehet, és nem is kívánatos.

Összességében a magyar társadalom nyert, vagy veszített ezzel az új szellemiséggel? 

Veszített.