Raskó György: az emberek alávetettségben szeretnek élni (1.)

– Néhány nappal ezelőtt, számomra meglepő bejegyzést tett közzé a közösségi oldalán. Ebben a magyar demokrácia helyzetét az afgán körülményekkel említett egy lapon. Azt írta: az afgán helyzet tanulsága – Magyarországra nézve is –, hogy a demokráciát nem lehet exportálni. Indulatból fogalmazott így, vagy hosszabb ideje érett már a gondolat? 

– Én a 2000-es évek közepéig voltam optimista, hogy Magyarországon van esély arra, hogy nyugati típusú demokrácia épüljön ki. 

– Az mit jelent?

– Liberális, szolidáris rendszert, ahol mind a két fogalomnak komoly jelentősége van. De a 2000-es évek közepétől már határozottan éreztem, hogy nálunk nincsenek meg ennek a nyugati demokráciának a feltételei – társadalmi oldalról. És sajnos, teljesen igazam is lett. Az elmúlt tizenöt évben számomra egyértelművé vált: a már említett nyugati típusú demokrácia, amelyet Németország és más európai országok igyekezetek Magyarországon is meghonosítani, itt nem működik. 

– Konkrétan kikre gondol? 

– Például Antall József tanácsadó csapatára, akik Nyugatról hazajőve, valamennyien ebben az irányban tettek lépéseket; mindannyian a nyugat-atlanti elkötelezettség, az ottani piacgazdaság, az erhardi szociális piacgazdagsági modell elkötelezett hívei voltak. Ennek pedig az volt a lényege, hogy nem vadkapitalista, hanem egy olyan gazdaság épüljön ki, amelyben a szolidaritás, és szociális érzékenység is jelen van. Akkor még fontos szempont volt – ma már nem az –, hogy érvényesüljön a szubszidiaritás, azaz az elv, hogy a döntéseket az adott helyen, ahol a probléma keletkezett, ott kell meghozni. Vagyis, ha egy településen keletkezik a probléma, akkor azzal kapcsolatban nem Pesten, hanem az adott helyen kell döntést hozni. 

– Hát ma tényleg nagyon nem ebbe az irányba megyünk…

– Pedig éppen ez a képviseleti demokrácia lényege, az tudniillik, hogy az érintettek hozzák meg a döntéseket, a saját ügyeikben. Nos, ennek a hamvai sincsenek most meg. Az önkormányzatiság elve teljesen elpusztulóban van, és ami a legnagyobb baj: ez ellen szinte egyáltalán nem tiltakoztak a polgárok. 

– És miért nem? 

– Mert nincsenek polgárok. A magyar nép szinte meg sem szólalt, semmiféle igazi tiltakozásnak nem adott hangot, hogy az elmúlt tizenegy évben a hatalom mindent megtett az önkormányzatiság leépítése érdekében. Néhány polgármester ugyan tiltakozott, de a települések polgárai nem sorakoztak fel mögötte, nem biztosították őket támogatásukról. Teljes közömbösség kísérte a jelenséget, amire csak ráerősített az Orbán által megvalósított, áldemokrata, illiberális állam, ami ellen szintén nem tapasztalhattunk komoly tiltakozást.

– És ebből ön mire következtetett?

– Hogy a magyar nép részéről – egy nagyon szűk kört leszámítva – nem fogalmazódott meg a demokrácia igénye. Vagyis a demokráciát kiépíteni, amiben a társadalmi aktivitás eléri azt a szintet, ami magát a rendszert emeli demokratikussá, nem valósulhatott meg, többek között azért nem, mert nincs rá igény. 

– Innen jött az afgán összevetés? 

– Innen. Abban az országban még szűkebb réteg gondolkodott polgári módra; a törzsi, feudális rendszerek tudnak csak hatékonyan működni, semmi más. Ez a csúfos kudarc, ami most ott bekövetkezett, ennek a következménye. A tanulság valóban az, hogy sem forradalmat, sem pedig demokráciát nem lehet exportálni. A demokratikus gondolkodás és rendszer kiépítése évszázadokra nyúlik vissza. Angliában például négyszáz évbe tellett, mire felépült az a demokrácia, amely egy jó darabig számunkra ideálisnak tűnt. Annak pedig már hatszáz éve is van, amikor Angliában a földművesek birtokba vehették a földesúr földjeit, és azt szabadon művelhették. Magyarországon ez alig 150 évre tekint vissza. Tehát az a fajta önálló gondolkodás, szuverén magatartás, ami Angliában már a parasztságot is jellemezte, megspékelve a szabad költözés jogával, ez nálunk teljesen hiányzott. Ott kialakult a parasztság felelősségtudata is, és évszázadokon át formálódott. Az tudniillik, hogy a döntéseket nekem kell meghoznom, és a döntéseimnek felelősségei, következményei vannak. Persze nálunk is elindult – jóval később – ez a folyamat, de a szovjet berendezkedés visszavetette. Vagyis a kiegyezés után elindult és lassan épülő polgári struktúra megszűnt létezni a szovjet tömb részeként. Pont a lényeg tűnt el ezáltal, vagyis az egyén felelősség-érzete, és döntésképessége. 

– De egyszer csak eljött a rendszerváltás…

– Igen, és akkor azt gondoltuk, sokan, naivan, sok magyar, meg lengyel és szlovák, meg mások, hogy majd nálunk, náluk is felépül egy olyan demokrácia, amit nem csak annak neveznek, hanem az is. Elég lesz – vélték sokan – privatizálni, idehozni külföldi befektetőket, tanácsadókat… És annyi valóban megvalósult, hogy az érintett országok kétségtelenül elmozdultak egyfajta piacgazdaság irányába, kialakultak normális működési keretek, kiváltképp azok után, hogy beléptünk az Európai Unióba. Az unió olyan intézményrendszert telepített ezekbe a volt szocialista országokba, amelyet – a hozzáadott hatalmas forrásoknak köszönhetően – integráltak is ezek az államok. Amit nem, az pont az a gondolkodás, amely Mózes népét is sújtotta; azért nem mehettek az ígéret földjére, mert a gondolkodásuk hiányzott – a rabszolga létük okán – ahhoz, hogy szabad társadalmat tudjanak építeni. Nálunk is látszik, hogy az a korosztály, amely telibe kapta a Rákosi-, majd a Kádár-rendszert, amelyben a döntés szabadsága hiányzott, nem tudtak felelősen határozni az emberek a saját sorsukról. Az új rendszer, a piacgazdaság viszont arra kényszerített volna mindenkit, hogy felelősen gondolkodjon saját életéről. Ezzel szemben kiderült, hogy az emberek nagy része nem képes önálló gondolkodásra, nem tud dönteni saját sorsáról, nem tud alkalmazkodni a piacgazdasági viszonyokhoz. Ennek következtében a vállalkozók java része pillanatok alatt tönkrement, miáltal egyre többen lettek frusztráltak, és egyre több mindenkiben alakult ki az az érzés, hogy számukra biztonság kell, és ezt csak egy erős kezű vezető tudja biztosítani nekik, aki megmondja, hogy mikor mit kell csinálni. Annak idején Kádár János mondta meg, hogy mi az irány, most pedig éppen Orbán, aki ráérzett arra a politikai-társadalmi modellre, amelyre a magyarok vágynak. Ő volt az, aki finom módszerekkel juttatta el a társadalom nagy részét oda, hogy felismerjék: ők nem képesek a versenykörnyezetben eligazodni. Éppen ezért, hogy ne legyen sok a vesztes, egyre többen vágytak olyan rendre, olyan vezérre, aki meghatározza az életüket, gondoskodik róluk. Így alakult ki az a paternalista rendszer, amelyet Orbán elképzelt magának, és miután a magyarok nem élték meg a demokráciát – a tíz-tizenöt év erre kevés volt – ezért nem is hiányzott az nekik. Orbán tehát, amúgy teljesen logikusan, nem egy demokratikus társadalmi berendezkedésben próbál irányadó államférfi lenni, hanem egy feudális rendszerben, annak minden következményével együtt. És ez maga a NER, a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Ez, higgyék el, egy totális feudális rendszer, ami persze teljes anakronizmus, de úgy tűnik, adekvát. Hiszen nem véletlen, hogy Lengyelországban, Szlovéniában, Bulgáriában is ez a modell válik nyerővé. Még egyszer hangsúlyozom: mindez annak a frusztrációnak a következménye, ami a szabadsággal élni nem tudó emberek jellemzője. Ezt a helyzetet a politikai kalandorok meglovagolják, és vannak olyan tehetségesek, hogy képesek is ezt a réteget kezelni. 

– Ez akkor hosszú ideig így is marad…

– Abban – erős optimizmussal – bízom, hogy ötven, száz év múlva felnő az a generáció, amely ha megmarad a piacgazdaság, ha megmarad a verseny, ha megmarad a szabadságnak az a foka, hogy dönthetsz arról, hol élsz, már kikényszeríti azt, hogy képviseleti demokrácia alakuljon ki. A mi életünkben ez már nem várható. 

– Amit mond, azt is jelenti, hogy sorsszerűen alakultak így a dolgok, szükségszerűen kellett érkeznie egy Orbánnak, egy olyan országban, ahol az emberek alávetettségben szeretnek élni. 

– Így van. Igen. Szükségszerűen érkezett egy erős ember, akinek megvan a tekintélye arra, hogy tőle elfogadjanak saját sorsukról dönteni képtelen emberek, tanácsokat, irányokat. Minden volt szocialista országban többé-kevésbé ez történt. Lehet, hogy akadnak országok, amelyek gazdaságilag jobban fejlődnek, mint mi, de a társadalmi felkészültség a demokráciára, a képviseleti demokráciára semmivel sem erősebb, mint Magyarországon. Legfeljebb az a különbség, hogy ott jelenleg még nincs olyan erős kezű vezér, mint Orbán Viktor.

(Folytatjuk)