Rejtélyes történeteim I.

Csakhogy az Elbert-ügyben túlságosan sok nyitott kérdés maradt, a hatóságok meglepően gyorsan zárták le az ügyet, ami szinte azonnal életre hívta a máig nem csitult összeesküvés-elmélet hullámot, amely magasabbra csapott, amikor pár hónapon belül Elbert fia és felesége is öngyilkos lett.

Elbert János 51 éves korára szinte mindent elért, amit akkoriban egy ilyen képességű értelmiségi elérhetett: a színházak játszották az általa fordított darabokat, folyamatos vendég volt a televízió- és rádióműsorokban, több egyetemen tanított, szinte nem volt olyan fontos orosz vagy lengyel tolmácsolási feladat, amelyet nem őrá bíztak volna. Gyakorlatilag a legfelsőbb körök állandó tolmácsának számított a diplomáciai életben.

Ráadásul – bár felesége korábban depresszióban szenvedett – magánélete is teljesen rendben volt. Büszke volt tehetséges, 17 éves fiára, és köztudottan remek férjnek is számított. Minden a legtökéletesebben alakult számára, amikor ezen a márciusi napon a pesti irodájában megmagyarázhatatlan telefonhívást kapott, amely után nem sokkal a térdig érő Balatonban találtak rá holtan.

A korabeli média gyakorlatilag eltussolta az ügyet, én pedig magánnyomozásba kezdtem.

Először is, nézzük a tényeket! Mi történt 1983. március 9-én?

Elbert a Színházi Intézet igazgatói irodájában végezte napi teendőit, amikor titkárnője fél tízkor egy telefonhívást kapcsolt be neki. A beszélgetés alig fél percig tartott, minekután a férfi azonnal, mindenét (még a legfontosabb noteszét is) hátrahagyva, kiviharzott a helyiségből. Titkárnőjének csak annyit mondott, hogy hamarosan visszajön. A rendőrségi vizsgálat szerint ezután a Magyar Rádióba sietett, ahol felvette esedékes 1050 forintnyi tiszteletdíját (jelentős összeg volt akkoriban), majd a Déli pályaudvaron oda-vissza jegyet vásárolt Siófokra.

A vonaton tudta meg, hogy Lepsénynél vágányjavítás miatt nem jár a vonat, így pótlóbuszra kellene szállnia. Elbert a kalauz elmondása szerint ekkor azonnal érdeklődni kezdett, hogy várhatóan mikor érkeznének Siófokra. Amikor megtudta, hogy jelentős késéssel kell számolni, komor és feszült lett. Lepsénynél nem is szállt fel a buszra, hanem taxit fogott és a siófoki Bányász üdülőhöz vitette magát. A sofőr vallomása szerint ekkor már egy papírba csomagolt dossziét szorongatott a kezében, és több ízben is az órájára pillantott, mint akinek sietős a dolga. 

Az üdülőben beült a presszóba és kávét kért magának. Még egy fél óráig üldögélt ott, egyedül, majd távozott. Többé nem látták élve. 

Dél körül egy nyugdíjas házaspár látta a vízben lebegő holttestet,  értesítették a rendőrséget, a rendőrség a mentőket, a mentők pedig – természetes módon – a siófoki kórházba vitték. A jegyzőkönyvek szerint a holtesten felhámsérüléseket találtak a fejrészen, a tüdejében víz volt, 13 dioptriás szemüvegét a zsebében találták meg sértetlenül. A rendőrség rövid időn belül bejelentette, hogy baleset történt. A gyilkosságot kizárták, mivel a vizsgálat szerint a holttesten nem voltak dulakodásra utaló nyomok és a tüdőben lévő víz arra utalt, hogy még élt, amikor a Balatonba esett. A megállapítás szerint Elbertre valószínűleg egy ismert krónikus betegsége, az arcidegzsábája tört rá, amely azonnali hatalmas fájdalommal jár. Ennek enyhítésére lemászott a csúszós köveken, mert ilyen esetekben a hideg víz a tapasztalatok szerint jelentősen csökkentheti a fájdalmat. A köveken valószínűleg megcsúszott, beverte a fejét és a vízbe zuhanva azonnal megfulladt. 

Utánajártam a történetnek: az „idős házaspár” a bejelentés után eltűnt, senki sem találta, nem is tettek tanúvallomást. A Bányász üdülő pincérnője eltűnt, soha nem került elő, nem nyomoztak utána. Az arcidegzsába kivételes módon igaz, erre azonban már akkor is voltak gyógyszerek – ha nem is túl hatékonyak –, Elbertnek is volt ilyen, és azt köztudottan mindig magánál tartotta. 

Még 1983-ban, majd később is jártam a siófoki kórházban, ahol megtudtam, hogy március10-én nem szállítottak be Elbert János nevű személyt – és más baleset sem történt aznap. 

Vajon miért volt ilyen sürgős Siófokra érnie, ha szemlátomást nem volt semmi dolga? 

Tovább növeli a furcsaságokat, hogy Ungvári Tamás, a kor másik híres személyisége, Elbert unokatestvére, azonosította őt március 10-én este a siófoki kórházban. Mivel jó viszonyban voltunk, és Ungvári tudta is, hogy foglalkoztat az ügy, megkérdeztem tőle – egy alkalommal Mélykúti Ilona reggeli tévés műsorában együtt szerepeltünk –, hogy miért őt kérték meg erre, miért nem Elbert feleségét vagy a fiát? Ungvári akkor kitérő választ adott, a műsor után pedig arra kért, hogy „álljak le ezzel a butasággal”. Nem volt ebben semmi fenyegető, úgy éreztem, inkább félt valamitől, ami esetleg kiderülhet.

Később újabb drámai fordulatok következtek. 

Apja halála után nem sokkal fiát, ifjabb Elbert Jánost a Dunában találták holtan. Hosszú ideig nem is hozták nyilvánosságra az esetet, később „öngyilkosságként” jelentették be édesanyja halálával együtt, amikor Elbert felesége egy pesti bérház emeletéről vetette magát a mélybe. Néhányszor jártam a siófoki rendőrkapitányságon, újságírói igazolványomat felhasználva, szerettem volna további részleteket megtudni, ám zárt ajtók fogadtak. Az egyik rendőr egy fél mondatát azonban sikerült elcsípnem. „Annak a pasasnak a fia szerette volna maga azonosítani az édesapját, de nem engedték.” 

Akkor már biztosan tudtam, hogy többről van szó, mint egy egyszerű halálesetről. Meggyőződésem volt, hogy politikai gyilkosság történt.

1983 szeptemberében Indiába kerültem külszolgálatra, a nyomozást tehát felfüggesztettem, ám a szerencse segített abban, hogy további összefüggésekre bukkanjak. 

(Folytatjuk)