Róna Dániel: tudatosítani kell, hogy nem egy demokráciában élünk

Mennyire övezi tudományos konszenzus, és mennyire számít mégis politikai tettnek kijelenteni ma azt, hogy Magyarország nem autokratikus jegyeket mutató demokrácia, hanem demokratikus jegyeket mutató autokrácia, ahogy a 21 Kutatóközpont napokban indított podcast-jében Bojár Ábellel ezt megtették?

Mindkettő. Tudományos körökben arról van vita, hogy hogyan nevezzük pontosan a magyar rendszert. Lehet hibrid rezsimnek, választási autokráciának, mi az információs diktatúra elnevezést javasoljuk. Kormánypárti elemzőkön kívül nem olvastam olyan véleményt, hogy ne lenne nagyon komoly probléma, vagy hogy ne lenne érdemes azon gondolkodni, hogyan hívjuk ezt a rendszert, mert ez nem demokrácia. Igaz azonban az is, hogy a tudósok, különösen azok, akik a médiában publikálnak, így mi is, politikai jelentőségű mondatokat mondunk, mert bárhogyan hívjuk a mai rendszert, annak politikai jelentősége van. Mert az valaki számára hivatkozási, más számára pedig vitaalap lesz. Többen, köztük Unger Anna, Filippov Gábor, Körösényi András vagy Stefano Bottoni próbálták leírni, mi is pontosan a magyar politikai rendszer. Nem mi vagyunk ebben elsők.

Kimondható-e az, hogy csak azon ellenzéki erőknek érdemes szövetségre lépniük egymással, amelyek ugyanúgy definiálják a rendszert, ugyanazt is gondolják róla? Lehet első lépésnek szabni azt, hogy először a rendszer meghatározásában jussanak egymással dűlőre a különböző pártok?

Nem kell ennek lennie az első lépésnek. Bizonyos fokú egyetértésre szükség van, de teljes egyetértésre nincs abban a kérdésben, hogyan nevezzük a rendszert. Az a szakadék azonban, ami például Ungár Péter és Hadházy Ákos között húzódik, az viszont már valóban nehezen tűnik összebékíthetőnek. Egy ilyen méretű véleménykülönbség biztos, hogy megnehezíti az együttműködést, hiszen ők tényleg homlokegyenest az ellenkezőjét gondolják erről a kérdésről. Érdemes azonban emlékezni arra is, hogy az előző országgyűlési választáson Ungár Péter és Hadházy Ákos mégis ugyanannak a politikai szövetségnek a sikeréért küzdött. Továbbá nem csak ez a különbség volt a pártok között. Volt bal- és jobboldali törésvonal, és még sok hasonlóan fontos kérdésben nem értettek egyet. Az azonban igaz, hogy egy szövetségi rendszer úgy tud erősebb, egységesebb és sikeresebb lenni, ha minél több alapvetésben egyetértenek.

A meghatározás helyett akkor lehetséges, hogy inkább az a fontos kérdés a különböző ellenzéki szereplők között az együttműködést illetően, hogy mit kezdjünk a rendszerrel? Lehetséges ugyanis, hogy végeredményben mindannyian autokráciának gondolják ma Magyarországot, de eltérő politikai stratégiákat tartanak célravezetőnek.

Ez fontos kérdés. Még ha egyet is értenek ellenzéki szereplők abban, hogy nincs demokrácia, az nem egyértelmű, hogy ebből milyen cselekvés következik. Az például, hogy a parlamentet bojkottálni kell-e, hogy képviselői fizetésekről, bizottsági helyekről le kell-e mondani, polgári engedetlenséghez kell-e folyamodni, és még számos vitás pont felvethető. E kérdések megválaszolása nem következik egyértelműen a rendszer definiálásából. Nem beszélhetünk arról, hogy az egyik út rossz, a másik viszont jó: eltérő stratégiák vannak. Én arra hívtam fel a figyelmet az idézett podcast-ben, hogy az nem tűnik célravezetőnek, sem logikusnak, ha egy ellenzéki erő nem vesz tudomást arról, hogy ma Magyarországon nincs demokrácia. Ha sem reflexióban, sem eszközökben és cselekvésben, sem szóhasználatban nem utal a demokrácia hiányára, miközben ő maga egyébként nem él demokráciában. Ez a stratégia az én elemzői véleményem szerint nem lesz sikeres.

A jogállamról szóló beszélgetésükben említenek olyan politikai rendszereket a közelmúltból vagy napjainkból, amelyek hasonlóan működtek, működnek a világban. Az összevetés miatt nem mosódnak el az egyéni vonások?

Az összehasonlítások sosem tökéletesek. Vannak hasonlóságok, de minden ország más. Az ilyen tipológiák mindig csak korlátozottan segítik a megértést. Abból a szempontból mégis érdemes felvetni ezeket, és ezért tettük meg mi is Bojár Ábellel, mert ez rámutat arra, hogy a mai magyar politikai rendszer nem a világon egyedülálló hungarikum. Arra a jelenségre gondolok, hogy egy politikai rendszer demokráciának szeretne látszani, de valójában nem az. Erre nagyon sok példa van. Mi meg is neveztük Lengyelországot. Törökországgal is mutathat hasonlóságot a mai magyar politikai rendszer, habár olyan tömeges politikai letartóztatások, amelyek ott néhány éve történtek, azért nálunk nincsenek. Szingapúrról is azt gondoljuk, hogy több hasonlóság is felvethető hazánkkal. Összességében tehát semmiképpen sem egy világon egyedülálló csoda, ami Magyarországon van, hanem egy olyan trend, ami annyira gyakori, hogy a nemzetközi tudósok már nevet is adnak neki.

Arról már beszéltünk, hogy a politikusoknak érdemes volna jobban a tudatában lenniük annak, hogy a mai Magyarország nem demokrácia. Mennyire kellene tudatában lennie ennek a felelős magyar állampolgárnak is ahhoz, hogy akár magával, akár a politikusokkal szemben is reálisabb elvárásokat támasszon?

Hogy mi kellene, arra mindig nehéz válaszolnia egy elemzőnek. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a politikai rendszer megváltoztatásához a választók szükséges nagyságú tömegének szükséges megismernie a rendszer valódi természetét, és ennek megfelelően cselekednie. Önmagában az, hogy az ellenzéki pártok szebbeket mondanak, ügyesebben működnek együtt, tehetségesebb politikusokat állítanak ki, nyilván sokat számít, de egy ilyen rendszer csak tömeges nyomásgyakorlással bontható le. Mindehhez szükség van arra, hogy ez a választópolgárokban is tudatosodjon.

Most tehát az első adásukban a jogállam kérdésével foglalkoztak, milyen jellegű témákat érintenek majd a jövőben?

Alapvetően politika és tudomány. Nem a napi megszólalásokat fogjuk elemezni, hanem – akárcsak az első adásban – olyan témákat vetünk majd fel, amelyeknek ugyan van aktualitásuk, de mélyebb összefüggéseket fogunk keresni.