Schermann Fruzsina: a megmozdulások motorjává váltak a diákok, de ezt maguktól tették

– Az ADOM Diákmozgalom elnöke – ennyit tudunk önről. Miért vállalkozott erre?

– Igazából két-három éve csatlakoztam az ADOM Diákmozgalomhoz, mert nem éreztem, hogy a középiskolában elegendő lenne az a diákképviselet, amit meg tudunk jeleníteni. A legtöbb, amit diákönkormányzatosként tenni tudtam a diákságért, hogy tökfaragást és Halloween-bulit szerveztem. Ennél nagyobb lehetőségek nem adódtak ott helyben. Emiatt kerestem olyan országos diákszervezetet, ahol hitelesen és aktívan tudok tenni a diákságért. Így találtam meg az ADOM Diákmozgalmat, ahol egyébként elég gyorsan belecsöppentem a sűrűjébe.

– Mi vitte rá, hogy előbb a szóvivője, aztán az elnöke legyen ennek a mozgalomnak?

– Én mindig szerettem beszélni, és volt véleményem a dolgokról. Az nagyon érdekes volt, hogy itt kikérték a véleményemet, azt „leokézták”, és mondták, hogy a szélesebb nyilvánosság előtt is lehet mondani. Nekem nagyon meglepő volt, hogy egyáltalán megkérdezték, mi a véleményem bizonyos dolgokról. Sokszor kritikát is kaptam, de konszenzus után akár kamerák előtt is lehetett azt mondani.

– Tulajdonképpen mi az ADOM, kikből áll, mik a céljai?

– Alapvetően egy alulról szerveződő diákképviseleti mozgalom vagyunk, aminek a legfőbb célja, hogy lépéseket tegyünk egy diákközpontú, esélyteremtő és modern oktatási rendszerért. Maga a mozgalom 2014-ben alakult meg Független Diákparlamentként. Az Országos Diáktanácsban résztvevő diákok egy része ugyanis úgy érezte, hogy abban a szervezetben nem tud eleget tenni a diákságért. Pont úgy, ahogy én éreztem a 11. osztályban. Az ugyan teljesen korrekt dolog volt, hogy volt véleményezési joguk, viszont azt a véleményt nagyon kevésszer hallgatták meg. Konkrét döntésekbe nem is nagyon lehetett beleszólni, és ez nem egyezett meg a „semmit rólunk, nélkülünk” általuk elvárt elvével. Így alakult meg a Független Diákparlament, amely összeállított egy többszáz javaslatot tartalmazó csomagot. Én ADOM-osként úgy látom, nekünk az a feladatunk, hogy ezeket a gyakorlatba is átültessük. Mert nem elég hangoztatni őket, de attól nem fognak megvalósulni, ha csak mondogatjuk.

– Minek kellene megvalósulni?

– A Civil Összefogásnak van kilenc pontja, én ebből emelnék ki néhányat, mert úgy gondolom, hogy ezek a legaktuálisabbak, és ezek foglalják leginkább össze a lényeget. Nem sorrendben, de például: érdemi és nyilvános párbeszédet az oktatás megújításáról. Hiteles tájékoztatást a közmédiában, mert addig nem jutnak el ezek a problémák és ügyek másokhoz, amíg egy szűk közegen belül mozognak. Legyen kisebb terhelésük a diákoknak és a pedagógusoknak. Elég fontos lenne, hogy szüntessék meg a pedagógusok lejáratását. Érdekérvényesítő- és sztrájkjogot, hozzáértő oktatásirányítást, és sorolhatnám még napestig.

– Tulajdonképpen ma milyen az iskola világa?

– Szerintem nyomasztó. Azt kell elképzelni, hogy a diákok napi nyolc órában hallgatnak olyan tananyagot, amit nekik semmi kedvük megtanulni, bemagolni. A tanár tudja, hogy értelmetlen leadni, mert nem ettől lesz majd valaki érett, és nem ettől lesz később valakinek jó munkahelye, vagy ettől lesz értelmes. Amit napközben meghallgattunk az órán, azt ugyan lejegyzeteljük, de még nem tudjuk. Napi nyolc óra után, ha hazamentünk, még több órát rá kell szánni arra, hogy megtanuljuk, amit lejegyzeteltünk, ha jó jegyet szeretnénk. Azért, hogy egy dolgozat után aztán az egészet elfelejtsük, mert nem használjuk többet. Maximum néhány év múlva, az érettségin kerül újra elő. Aztán vághatunk neki az újabb anyag megtanulásának. 

– És milyen iskolát képzelnek el a diákok, milyent szeretnének?

- Sokkal interaktívabbat. A frontális oktatás nem alkalmas ennyi diák nevelésére. Amikor egy tanár kiáll, és unatkozó, félig álmos diákoknak olyan anyagokat ad le, amiknek értelmük sincs, hogy leadják, az nem valami hatékony. Ha interaktívabb lenne a tanulás, megkérdeznék a diákok véleményét, aktív viták és beszélgetések zajlanának a tananyagról, párhuzamokat vonnának, összehasonlítanának korszakokat, az irodalom és a történelem jobban egybe lenne vonva, vagy a nyelvórákon nem a nyelvtanról szólna a nyelvtanulás, hanem a beszélgetésről, akkor picit életszerűbb lenne az egész. 

– Az ADOM milyen akcióra készül a legközelebb?

– Egyelőre próbáljuk magunkat összeszedni, mert elég sok energiát fölemésztett az eddigi tüntetések megszervezése. Aztán újult erővel vágunk bele a PSZ által bejelentett, november 26-i Kossuth téri tüntetés szervezésébe. Ez lesz a következő nagy akció. 

– Kevésbé jóindulatú felnőttek azt mondják, nem is a diákok szerveződnek maguktól, hanem a tanáraik buzdítják erre őket. Tényleg így van?

– Én ezt tisztelettel visszautasítanám. Amikor még középiskolás voltam, akkor nálunk például elég feszült volt a légkör, ha egyáltalán ilyesmi szóba jött. A tanárok nem szeretnének senkire semmit ráterhelni. Úgy gondolják, az ő feladatuk, hogy béremelést és tisztességes körülményeket érjenek el. Nem szeretnék a gyerekeket ebbe belekeverni. Csak a diákok hosszú évek alatt azt tapasztalták, hogy nem történik semmi változás, és a tanárok egyre inkább elkeseredettek. Az egyértelműen a diákok gondolata volt, hogy ők, mint motiváló erő beszálljanak segíteni a tanároknak. Egy diák nyilván nem tudja kiharcolni a béremelést, viszont tudja motiválni a tanárait, és egy csomó embert meg tud arról győzni, hogy ez mennyire fontos ügy, mennyire érdemes ebbe beleszállni. Így az egész megmozdulás motorjává váltak a diákok, de, ezt maguktól tették. Igazából mi most tanuljuk a kiállást. Az egy nagyon érdekes dolog – mindig el is szoktam mondani –, az iskolában soha nem tanítottak minket arra, hogy fontos a véleményünk, és ki kell azért állni. Mi mégis ezt tesszük. 

– Megalakult az Egységes Diákfront, ami a Grund és a Diákok a Tanárokért csoportból áll. Velük milyen az ADOM viszonya? 

– Már márciusban szerveztünk tüntetést közösen. Mindketten benne voltunk, amikor a szervezésről és a kreatív ötletekről volt szó. Tudunk együttműködni és kooperálunk. Én nagyon örülök annak, hogy több diákképviselet van, a pluralizmus sokkal inkább megjelenik, és sokszintű lesz ez a szféra is. Mindenkinek lesz választása, hogy hova szeretne csatlakozni. 

– Azt mondta valaki, hogy az ADOM egyetemistákból szerveződik, az Egységes Diákfront inkább középiskolásokból. Ez így is van?

– Nem igazán. A mi tagjaink 90 százaléka középiskolás. Nálunk 14 év a korhatár, amikortól lehet csatlakozni, de vannak 13 éves csodabogaraink, akik már az iránt érdeklődnek, hogy mikor léphetnek be. Az viszont igaz, hogy nálunk jobban itt maradnak az egyetemisták. Ha valaki kilencedikben csatlakozik az ADOM-hoz, és megtetszik neki a szervezet, aktívan részt vesz az életében, akkor nem szívesen hagy itt egy ilyen közösséget. Néhány napja találtuk ki a „senior” kategóriát, ahol ott lehetnek az egyetemisták, akik nem napi szinten fektetnek bele négy-öt órát a mozgalomba, hanem csak havonta egyszer „benéznek”, mert jó a társaság. Egyébként vannak nálunk egyetemisták is, akik a mentorálásban fontos szerepet játszanak. Amikor én csatlakoztam, szerintem megszólalni nem tudtam volna az egyetemisták segítsége nélkül, hiába volt markáns véleményem egy témáról.