Síklaki István: nem lesz kegyelem egyeseknek!

Eufória után: repedező narratívák

A választás utáni időszak egyik leglátványosabb jelensége, hogy „túljelentkezés van a Partizán Szövetségben” – fogalmaz ironikusan Síklaki. Szerinte ilyenkor sok korábbi szereplő próbálja újraírni saját múltját, ami médiás szempontból érthető, társadalmilag azonban problematikus lehet. „Nem biztos, hogy szerencsés, hogyha teret adunk ezeknek a levitézelt politikusoknak, hogy most mentsék az irhájukat” – mondta, hozzátéve, hogy ez tompíthatja a választás jelentőségét.

A szakértő szerint a társadalmi megosztottság dinamikája is átalakulhat. Azok, akik eddig vesztesként határozták meg magukat, most győztesek lettek, míg a korábbi domináns oldal hirtelen szembesül a vereséggel. Ennek hatására repedezni kezdhetnek a korábbi narratívák is. „El tudom képzelni, hogy sokan most szembesülnek azzal, milyen hazugságban éltek” – fogalmazott.

Síklaki úgy látja, a korábban emlegetett stabil szavazóbázis is csökkenhet: „Fogadnék, hogy az a két és fél millió már másfél sincs.” Ez a felismerés szerinte enyhítheti az évtizedes szembenállást, bár nem szünteti meg teljesen.

Vesztesek: együttérzés vagy keménység?

A választás utáni egyik legkényesebb kérdés, hogyan viszonyuljon az új többség a vesztesekhez. Síklaki élesen különbséget tesz két csoport között. Az egyikbe tartoznak a „megvezetettek”, akik szerinte társadalmi helyzetük és információs környezetük miatt váltak a propaganda áldozataivá. „Én őket nem hibáztatnám” – mondta, hangsúlyozva az együttérzés fontosságát.

A másik csoport azonban egészen más megítélés alá esik. „Akik cinikus haszonélvezői voltak, azoknak nincs kegyelem” – fogalmazott határozottan. Szerinte velük szemben nem agresszív, de egyértelmű és következetes fellépés szükséges.

Példaként említette Magyar Péter szerepléseit, ahol nem próbált kompromisszumos hangot megütni. „Kőkeményen azt mondta, amit egy ilyen hazugsággyár érdemel” – jegyezte meg.

A közmédiával kapcsolatban sem volt kíméletes. Úgy véli, az ott dolgozók hitelessége erősen megkérdőjelezhető, és nem is sajnálja őket: „Eléggé brutálisan haszonélvezői voltak és cinikusan hazudtak folyamatosan. Úgyhogy ezt most szenvedjék meg.”

Számonkérés vagy továbblépés?

A beszélgetés egyik központi dilemmája a számonkérés kérdése volt. Síklaki szerint elkerülhetetlen, hogy az új hatalom jogi eszközökkel vizsgálja a múlt visszaéléseit. „A legnagyobb hiba az lenne, ha nem volna elég határozott a számonkérésben” – hangsúlyozta.

Ugyanakkor óva int a túlzott politikai vagy érzelmi túlfűtöttségtől. A folyamatnak szerinte tárgyilagosnak kell maradnia: „Tájékoztatni kell a közvéleményt, de kommentár nélkül.” A hangsúlyt mindeközben az építkezésre kell helyezni, nem a múltban való elmerülésre.

A társadalmi béke szempontjából is a mértéktartást tartja kulcsfontosságúnak. Úgy véli, a mesterséges politikai uszítás megszűnésével a közélet is nyugodtabbá válhat. „Az elmúlt évekhez képest jóval csillapodottabb lesz a közélet” – mondta, hozzátéve, hogy a korábbi hangadó figurák mozgástere is szűkülni fog.

Síklaki szerint a „megbántottaknak” sem érdemes hosszan a sérelmekkel foglalkozniuk. „Napirendre célszerű térni fölötte” – fogalmazott. Úgy látja, a méltóság visszaszerzése elegendő lezárása lehet ennek a korszaknak, és a „boszorkányüldözés” kontraproduktív lenne.

A beszélgetés végén arra is kitért, hogy míg az egyszerű szavazókat valódi sokként érte a vereség, addig a politikai elit egy része tisztában lehetett a helyzettel. „A szűk kör pontosan tudta, hogy bukni fognak” – állította, hozzátéve: az utolsó pillanatig fenntartott győzelmi kommunikáció célja inkább a vereség mértékének csökkentése volt.