Szabadon hazudni

A háború, amely minden egyéb gondot háttérbe szorított

Március elején még nem tudhattuk azt, amit az utolsó napon már biztosan sejthetünk. Azt, hogy ez a háború nemcsak hosszú lett, hanem várható következményeinek köszönhetően, számos, alapvető metszetben át fogja alakítani az életünket: Európában is, a Kárpát-medencében is, meg a szűkebb otthonunkban is. Tekintsünk át csak egy hevenyészett listát!

• Eddig mintegy félmilliónyi menekült érkezett hozzánk, igaz, a többségük tovább is ment. Ám a korábbiakhoz képest, ezúttal elsöprő többségben anyák jöttek a gyerekeikkel, ami a fogadó országtól különleges feltételeket és bánásmódot igényelne. Ám erre nem voltunk felkészülve. Márciusi tanulság: az állami jelenlét és ügyintézés legalább három heti késlekedéssel követte a civil szféra bámulatos áldozatkészségét.
• A sok éven át kevés érdemi magyarázattal alátámasztott oroszbarát magyar külpolitika nemcsak látványos vereséget szenvedett, hanem további lényeg- és állásfoglalás-kerülő magatartásával példátlan elszigetelődésünkhöz vezetett. S ennek a hosszabb távon ható kellemetlen következményeit most még fel sem tudjuk mérni. (E krónika írásának napján a V4-ek közti együttműködést is romjaiban látni. A mi rovásunkra.)
• A háború felmérhetetlen gazdasági károkat okoz a nemzetközi együttműködés számos alapvető metszetében, s mindezek kellemetlen következményei társulhattak a hazai gazdaságban amúgy is sokasodó válságjegyek megerősödésével. Egyelőre a tankolási pánik a leginkább szembetűnő jel, de már az idén komolyabb gondok lehetnek a műtrágya-ellátástól egészen a rezsicsökkentett háztartási energiaárak tarthatatlanságáig. Nem beszélve Paks II. váratlanul kétségessé vált, további sorsáról.
• A közvélemény márciusban leginkább a kampány-mondanivalók radikális megváltozásán érzékelhette a háborús viszonyok súlyát, s ami igaz is abban az értelemben, hogy mind a két tábor napokon belül fordított hátat a korábbi stratégiájának.

Bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt.

Végletekig lepusztított kampányüzenetek

Ma már nehéz utólag azonosítani, hogy mi volt előbb. A hazaárulási vádaskodások ellenzéki avagy kormánypárti készletét sikerült-e a másikat megelőzve, a kampánypiacra bedobni?    

Annyi bizonyos, hogy az ellenzék számára kézenfekvően adódott az Európa-pártiság látványos vállalása egy olyan helyzetben, amikor az EU úgyszólván egységesen és meglepő gyorsasággal kiállt az orosz agresszióval szemben. A kormány viszont heteken át képtelen volt ez ügyben egyértelműen állást foglalni. Ezért az sem volt meglepetés, amikor az ellenzéki március 15-ei tömegünnepélyt lényegében e mondanivaló felfokozott hangsúlyozására építették. Március végén úgy tűnik, hogy ezt az alapvetést igyekeznek egy-két hozzáilleszthető elemmel feldúsítva, lényegi kampányüzenetté formálni (csatlakozás az Európai Ügyészséghez, az euró bevezetése, átlátható pénzfelhasználás stb.).

Bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt.

A kormányzati oldalon a hosszas csönd és lapítás után felfedezték az üres békepártiság használatának pátoszát. Ez egyáltalán nem tűnt indokolatlan lépésnek, hiszen minden józan ember békét szeretne. Igaz, e józanság ki szokott terjedni az áldozat és a bűnös közötti különbségtétel elemi követelményére is. Március második felében Orbán Viktor mindenestől átöltözött a Béke és a Semlegesség Első Számú Őrének szerepkörébe, amivel megúszni vélte az egyértelmű állásfoglalás kényszerét is. Kampánystratégái maguk is érezhették e szerepkör gyöngeségeit és több mint átlátszó mivoltát. Ezért ezt a békevágyat azonnal megtoldották az ellenzék megrágalmazásának elsöprő erejű hangoztatásával: az ellenzék háborút akar, az ellenzék háborúpárti. Ettől kezdve, a 2022-es választási kampány valamennyi korábbi üzenete háttérbe szorult. A Fidesz fel is hagyott a tavaly október óta sulykolt pénzosztogatási hullámainak dicséretével, és – az állásfoglalástól való irtózás helyett – a maga médiauralmát a moszkvai propaganda-szólamok háziasításával igyekezett helyettesíteni. Ezt a fordulatot és bűnbak-kitermelést korábban soha nem látott médiaerővel kezdték terjeszteni, és a legutolsó mérések szerint nem is eredménytelenül. A lakosság Fidesz-hívő hányada – a leendő szavazók csaknem fele – alapjában véve mindezt el is hiszi. A magyar semlegességet, az orosz álláspontot, az ellenzék háborús uszító mivoltát épp úgy, mint az ellenzéki vezetőkre szórt személyes rágalmak tömegét.

Bővebben itt, itt, itt, itt, itt, és  itt.

Az ellenzék pedig többször sétált bele abba a csapdába, mint amit a kampányuk elbírt volna. Mert minden egyes bizonygatás, magyarázkodás, de még inkább a hangoztatott Európa-pártiság a másik oldal hívei számára csak megerősítette azt a Fidesz-vádat, miszerint az ellenzéknek nem a magyar nép érdeke a legfontosabb.  Mindezzel NEM azt szeretném állítani, mintha az ellenzéki mondanivaló nem lett volna igaz, hanem csak azt, hogy a nagyipari hazugsággyártással szemben, az adott körülmények között milyen kevéssé lehet hatékony az az üzenet, amely kétségtelenül igaz. Értelemszerűen így háttérbe szorult az a korábbi ellenzéki stratégia, miszerint a korrupcióra és a jogállamiság, valamint a médiaszabadság felszámolására építve üzennék meg a saját programjukat. Ezen témák elhalványulását a magam részéről nem tartottam magától értetődőnek, mert a kétségtelen orosz-barátság kárait nemcsak a háború kapcsán lehetett volna folyamatosan napirenden tartani. Ennek az indokolatlan erejű orosz kapcsolódásnak a romboló hatásait épp úgy be lehetett volna mutatni a hazai médiaviszonyok, a korrupció, avagy a jogállamiság leépítése kapcsán is. Ráadásul a nagyon is hihető és kézenfekvő ügyek állandó napirenden tartásával frissíteni is lehetett volna, lásd a bankszférában, a letelepedési kötvények sorsában, avagy a megmagyarázhatatlan magyar vétók esetében. 

(A kézirat befejezésekor érkezett hír a külügyi szerverek folyamatos orosz megfigyeléséről, és arról is, hogy a miniszter és társai mindezzel tisztában voltak. Ennek ismeretében fogadta el Szijjártó a külföldieknek járó legmagasabb orosz kitüntetését. Erre már végképp nincs mit mondani…)

Bővebben itt.

És ami még márciusban kiszorult az érdeklődés közepéből

Ha nem éppen a kampány végső fázisában éri hazánkat ez a szomszédságunkban dúló háború, akkor talán akadt volna legalább három olyan, jelentős problémakör, amelyek megvitatása komolyan befolyásolhatta volna nemcsak a kampányok tematikáját, de még magának a választási végeredménynek az alakulását is.

• A vírusról ugyan alig esik ma már szó, de azért a márciusi adatok alapján, még mindig százezres nagyságrendű az aktív fertőzöttek száma; az oltási dinamika roppant módon lelassult, a harmadik oltást megkapottak aránya még mindig nem éri el a 40 százalékot. A naponta elhunytak és a kórházban ápoltak száma igaz a felére/harmadára csökkent március folyamán, amit lehet optimista szemüvegen keresztül is szemlélni és azt mondani, amit Orbán Viktor állított, miszerint a vírust két vállra fektettük, földre vittük, s egyéb harci cselekményeink nyomán a járvány vereséget szenvedett. Ha így lenne, akkor sem volna alapos ok a kormányzati dicsekvésre, mert mindez távolról sem az állami gondoskodásnak köszönhető. A helyzet az, hogy a járvány nem ért véget, és a világ számos, nem éppen jelentéktelen pontján nagyon is újjáéledőnek tűnik. Csak éppen a háború árnyékában nem érünk rá erre is figyelni.

Bővebben itt, itt, itt és itt.

• A hónap egyik legváratlanabb esemény-sorozatává a pedagógus-társadalom folyamatos ellenállása nőtte ki magát. A korábbi petíciók, tüntetések, sztrájkok jelenségei mellé egészen új és szokatlan megoldások is társultak. Így például a diákok nyilvános kiállása tanáraik helyzetének tarthatatlansága okán, ami hihetetlen politikai, szociológiai újdonságokkal is szolgált. Mindenesetre a mai magyar társadalom összehasonlíthatatlanul mélyebb és szélesebb merítésekben értesülhetett e kulcságazat elképesztő viszonyairól és gondjairól, mint korábban bármikor. A kormány halált megvető lapítása ez ügyben szintén látványos tanulság, a tárca aktivitása nagyjából ki is merült a politikai vádaskodások ismételgetésében.

Bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt.

• S ahogyan azt maroknyi közgazdasági elemző már hónapok óta előre jelezte: az év kezdetén berobbant az infláció. Hónapról-hónapra rekordokat mérnek, de a lakosság a boltokban és a piacokon erősebb inflációt érzékel. Korábbi élményeink alapján, ez alkalmas arra, hogy egy kormányzattal szemben a bizalom tartósan megroppanjon. Márciusban ezt is megértette a kormány, és látszatintézkedésekkel, valamint a korábbi nagymérvű pénzosztogatások kommunikációs mantrájával és további ígéretek kilátásba helyezésével vélte e veszélyt semlegesíteni.

Bővebben itt, itt, itt, itt , itt, itt és itt.

Némi összegzés a kapuzárás előtt

Mondhatnánk, hogy az infláció körüli kommunikációs ütközet legbiztosabb mérési pontjaként az április harmadikai választások szolgálhatnak, de ezt most még egyáltalán nem mernénk egyértelműn állítani. Egyfelől túl korai még ez az inflációs tömegélmény ahhoz, hogy első számú és a választási döntéseket is meghatározó tényezővé erősödhetett volna. Másfelől, a március végi realitás egyelőre a háború miatti kiszámíthatatlanság és félelem. A legutolsó mérések alapján, mindenesetre két, igen figyelemre méltó feltételezésen érdemes elgondolkodnunk.

Részben azon, hogy az egyes közvélemény-kutatók szerint a két szemben álló tábor közötti különbségek valahol a hibahatár környékén szóródnak. Vagyis, ezúttal szó nem lehet arról, ami 12 éven át az első számú kérdés volt: mekkora lehet majd a Fidesz következő kétharmada. Részben pedig azon, hogy egy héttel a választások előtt még több mint félmilliónyian nem döntöttek. Ez pedig éppen elegendően nagy tömeget jelent ahhoz, hogy akár a Fidesz, akár az ellenzék győzelmét lehessen kihirdetni.

Bővebben itt.

Ebből következően, az utolsó napok mozgósítási sikerei, az utolsó héten uralkodó események értékelései, netán a váratlan botrányok még meghatározó jelentőségű tényezők lehetnek. Annyit ma is biztosan tudhatunk, hogy a lakosság egyik felét nem zavarják és nem is befolyásolják érdemben a nyilvánvalóan hazug rágalmak, híresztelések és magyarázatok. És ezeknek az állandó cáfolatai sem. Nem tudni pontosan, hogy miért nem? Talán mert a hazugság elutasításánál fontosabb a táborhoz tartozás érzése. Talán mert a hazugság lelepleződésének szemernyi esélye sincs a kormányzati médiafölény körülményei között. Talán azért, mert a 12 évnyi szellemi tréning tényleg elegendő lehetett egy-két milliónyi hívő maximális meggyőzésére. És azt is megtapasztalhattuk mostanában, hogy a kormányon lévők ma már elsősorban erre a vakhitre támaszkodnak, az erre épülő kampányt tartják nyerőképesnek. Olyannyira nyerőképesnek, hogy a korábbi gyakorlaton túllépve, ma már az egészen nyílt és nyilvánvaló hazugságok megállás nélküli erőltetett hangoztatásától sem riadnak vissza. 

Azt viszont nem tudhatjuk, hogy mekkora méretű a mai magyar társadalomnak az a „másik fele”, amelynek mindez már annyira túl sok, hogy hajlandó ellene érdemben, állampolgári felelősségének jegyében, cselekvően is fellépni. Vasárnap este ezt is megtudhatjuk.