Szakmai rögtönzés, plusz politikai akció a bankok rovására

Sikerrel veheti-e fel a hatalom a küzdelmet a bankokkal szemben? Bodnár Zoltán, az MNB korábbi alelnöke szerint Nagy Márton mostani, bankellenes retorikája – különösen az az ötlete, hogy Magyarországon „legfeljebb öt nagy bank” maradjon – nem tekinthető komoly szakpolitikai koncepciónak. Sokkal inkább politikai akció és figyelemelterelés. Úgy látja, a gazdasági miniszter újabb és újabb, látványos témákkal próbál előállni, részben azért, hogy ne arról beszéljenek, mi zajlik a minisztériuma körül. 

Szerinte ez az „öt bankos ötlet” is egy ilyen, szakmai rögtönzés. Úgy gondolja, miután a miniszterelnök a közelmúltban rosszallólag említette az Erste nevét, Nagy Márton magára vette a feladatot, hogy valamilyen „makrogazdasági” narratívát építsen köré, hogyan lehetne az adott szereplőt nyomás alá helyezni. Bodnár azt is kiemelte, ha a kormány kommunikációs szinten támad egy bankot, az messze nem jelenti azt, hogy valóban ki is tudja szorítani a magyar piacról. Példaként a CIB Bankot említette, amely ilyen alapon akár fel is kerülhetne a „nem kívánatosak” listájára, noha ezt a pénzintézetet aligha lehet „elhanyagolható” szereplőnek tekinteni a hazai piacon. „Ha e mögött valóban komoly szakpolitikai koncepció állna, akkor abból ki kellene derülnie, miért gondolja a nemzetgazdasági miniszter, hogy Magyarországon valóban csak öt nagy bankra volna szükség? Miért pont ötre, miért nem hatra vagy hétre?” – tette fel a kérdést a pénzügyi szakember, hozzátéve: egy ilyen bejelentés mögé illene valamilyen komoly számítást letenni az asztalra. 

A bankpiac átalakult – mondta Bodnár, a fúziók, felvásárlások, beolvadások az egész régióban lezajlottak és Magyarországon is „tisztul” a piac. A 2008-at követő másfél évtizedben a szektoron belül csaknem félszáz vállalati egyesülési vagy felvásárlási ügylet történt Magyarországon, de ez szerinte normális piaci folyamat, nem olyasmi, amit az államnak kellene kényszerítenie. A kormány sem a bankokat, sem a tulajdonosokat nem utasíthatja arra, hogy bezárjanak, eladjanak, vagy kivonuljanak, legfeljebb szabályozóként léphet fel. Úgy fogalmazott: a nemzetgazdasági miniszter kezében nincsenek olyan eszközök, amelyekkel törvényesen „összehúzhatná” a piacot öt szereplőre, ráadásul az uniós versenyszabályok sem engednének meg egy ilyen, nyíltan koncentrációt erőltető beavatkozást.​

A felügyeleti eszközök, például az egyes pénzügyi intézmények egyedi stabilitására és kockázatkezelésére felügyelő szabályozás és a fogyasztóvédelem, a Magyar Nemzeti Bank kezében vannak, és nem a gazdasági miniszternél. Nagy Márton tehát – Bodnár szerint – egyedül „kevés” ahhoz, hogy a Nemzeti Bank aktív együttműködése nélkül érdemben nekimenjen a bankrendszernek. „Varga Mihály ennél józanabb, pontosan látja, hogy több pénzintézet ellehetetlenítése rendszerszintű kockázatokat okozna a bankrendszer stabilitására nézve” – vélte az MNB korábbi alelnöke. 

Nagy Márton tett egy másik bíráló megjegyzést is, amikor arról beszélt, hogy a magyar bankok „még mindig túl drágák”. Ezzel a szolgáltatások árazására utalt. Elsősorban a bankszámlák és a fizetési tranzakciók kerülnek sokba, de azt nem tette hozzá, hogy ennek elsődleges oka a kormány által kivetett tranzakciós illeték, amelynek mértéke 0,6-0,9 százalék egy sor szolgáltatás esetében. Ez példátlanul magas Európában.

A tranzakciós illetéket Bodnár élesen bírálta, felidézte, hogy eredetileg ezt az illetéket a Tobin-adó formájában a devizapiaci ügyletekre vezették be, azzal a céllal, hogy csökkentse a spekulatív tőkemozgásokat és stabilizálja a pénzügyi rendszert, ám a magyar tranzakciós illetéknek szerinte „semmi köze” ehhez. Pusztán a költségvetési lyukak betömését szolgálja.

Elismerte, a pénzügyi szolgáltatások valóban drágák Magyarországon, mert a bankok igyekeznek a terhek egy részét áthárítani az ügyfeleikre, de ez sem mehet a végtelenségig. Emlékeztetett a kormány és a bankszövetség közötti tavalyi megállapodásra, amelynek szellemében a bankok időlegesen önkéntes mértéktartást vállaltak a díjemelések terén. Hozzátette, Magyarországon az elmúlt években rekord mértékű infláció zajlott, ami nyilván a banki díjakban is lecsapódik, a magas árakat nem lehet egyszerűen a bankok „kapzsiságára” fogni. 

Túl magas a pénzintézetek működési költségszintje is, aminek elsődleges oka szintén az adóztatás. „A banki extraprofitadó, a hagyományos bankadó, illetve a tranzakciós illeték tovább nem hárítható részét döntően a ráfordításaik között számolják el a bankok. Idén 160-170 milliárd forint környékén lett volna a bankok extraprofitadója az eredeti tervek szerint, végül novemberben, derült égből villámcsapásként érte a bankokat az idei adóemelés híre: 340-350 milliárd forintot akar beszedni a kormány”. Bodnár szerint ez nemcsak túlzott mértékű elvonás, hanem alapvető bizonytalanságot visz a gazdasági környezetbe is, amire a bankok nagyon érzékenyek. Ilyen helyzetben logikus reakció, hogy a pénzintézetek elhalasztanak olyan fejlesztéseket, amelyek javítanák a szolgáltatások minőségét, ám jelentős költséggel járnak, miközben nem lehet tudni, jön e újabb extraadó vagy szabályozási csavar. Még egy további okot is említett: a verseny nem teljesen kiegyenlített, mivel az OTP olyan nagy súlyt képvisel a hazai bankszektoron belül, amellyel a piaci kondíciók egy részét gyakorlatilag egyedül képes befolyásolni. 

A Fidesz-kormány mindent központosítani akaró döntései a banki szektort sem kímélték. Azt szorgalmazták, hogy Magyarországon legyenek „nagy bankok”. Az erőltetett koncentrációval jött létre a Mészáros Lőrinc érdekköréhez tartozó, több, egymástól eltérő bankból „összegyúrt” pénzintézetet, az MBH Bank, amely a korábbi MKB Bank, a Budapest Bank és a Takarékbank összeolvasztásából jött létre. „Ennél a banknál a közelmúltban katasztrofális leállások történtek, ami jól mutatja, mennyire bonyolult és kockázatos a pénzügyi szektorban három különböző informatikai és szervezeti rendszert egyetlen intézménnyé gyúrni” – emlékeztetett Bodnár Zoltán. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a mesterségesen összeerőltetett struktúrák nem a fogyasztók javát szolgálják, és a magyar ügyfeleknek az égvilágon semmi előnyük nem származna abból, ha Nagy Márton álma megvalósulna, és csak öt nagy bank maradna a piacon.​

Helye lehet a választási kampány finisében egy ilyen nagy horderejű gazdasági bejelentésnek? A politikai időzítést illetően Bodnár Zoltán úgy gondolja, a bankok „támadása” mindig népszerű téma, könnyen eladható, hogy a kormány harcba száll a pénzintézetek ellen a polgárok érdekében. Nagy Márton ezzel a jelenlegi kormány üzenetét akarhatta tolmácsolni: „tudjuk, hogy drágák a bankok, de ha ránk szavaztok, mi majd e téren is rendet teszünk”. Ugyanakkor azt sem zárta ki, hogy ha a jelenlegi, kiszámíthatatlan, erősen politika vezérelt szabályozási környezet tartós marad, akkor hosszabb távon egy-egy külföldi tulajdonos mégis arra a következtetésre juthat, hogy a kiszámíthatatlan diktatúrába egyszerűen nem érdemes invesztálni. „Nagy Márton mostani hadüzenete nemcsak szakmailag üres, hanem a pénzügyi stabilitás és a jogállami keretek szempontjából is kockázatos, politikai indíttatású akció” – állapította meg az MNB korábbi alelnöke.