Szégyelljük a magyarságunkat?

A fenti sorok a Menekültek című könyvből valók (Álomgyár Kiadó, 2018). Abból a könyvből – Alan Gratz a szerző -, amely - ahogy a könyv címlapja írja – három gyerek három történet és egy cél érdekében menekül – azért, hogy életben maradjanak. A történetek többnyire valóságosak, az írói fikció viszonylag keveset tett hozzájuk. Az egyik 1939-ből, a fasiszta Németországból, a másik 1994-ből a diktatúrában vergődő Kubából, a harmadik 2015-ből, a polgárháborúban sínylődő Szíriából menekülő családok szörnyű megpróbáltatásait írja le.

Az általam kiragadott idézet, természetesen, a szír família magyarországi megérkezéséről szól. És mi tagadás: szörnyű volt olvasni. Főként azok után, hogy a regény(?), dokumentum (?) végig követi a családot, amely ezer veszélynek, halál közeli állapotnak, megpróbáltatásnak és megalázásnak kitéve jut el a magyar határig. Ahol azt remélik: megérte mégiscsak küzdeni, itt vannak az Európai Unióban. De a magyarok éppen kerítést emeltek a határukra. És ahol azt mondja a magyarokról, rólunk, az ezer sebből vérző családfő: itt nem látnak bennünket szívesen.

Nem csak olvasni volt szörnyű, abban a pillanatban magyarnak lenni is. Persze nem csak a könyv olvasásakor, akkor 2015-ben, a történések idején sem. És azóta sem.

És valahogy kezd állandósulni ez az érzés. Amikor pedig leírom ezt a mondatot, nem a jobboldalnak akarok munícióval szolgálni. Hogy leírhassák, hogy micsoda magyarellenesség árad belőlem. Tudom, akárhogy is próbálnék velük szemben érvelni, semmi nem hat rájuk. Ha egyszer az általuk imádott Vezér egyszer úgy döntött, hogy mi elutáljuk az idegeneket, és akkor sem segítünk rajtuk, ha hazájuk romokban áll, az életük veszélyben van, akkor ők híven fogják követni. Embertelenségben, erkölcsi züllöttségben.

Miért viseljük el, fogadjuk el, hogy mostanság egyre több helyen gondolják úgy: a magyarokban nincs semmi szolidaritás, nem akarnak segíteni senkin, csak a saját, sokszor nehezen megmagyarázható érdekeiket követik. Miért fogadjuk el, hogy így ítélkezzenek felettünk, miközben – hiszem – csak egy szűkebb csoportra jellemző ez az embertelenség. Miattuk kell lenyelnünk mások megvetését. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy itt tartunk.

Legutóbb például a meggyilkolt máltai újságírónő ügyében kellett szégyenkeznünk. Noha, amikor a szocialistákat kellett szidni, akkor gátlás nélkül beszéltek a hatalom emberei arról, hogy Máltán a szocialista kormány alatt újságírókat gyilkolnak. Most azonban, az Európa Tanács határozatával szembe mentek; a fideszesek egyszerűen nem szavazták meg, hogy kivizsgálják a gyilkosságot. Hogy miért nem? Azért, mert a máltai miniszterelnök felesége hasonló korrupciós ügyekbe keveredett, mint amilyenekről itthon is hallani, olvasni. A tényfeltáró újságírónő, Daphne Carauna Galizia éppen ezen ügyek után nyomozott, és feltehetően ezért kellett meghalnia; felrobbantották autóját.

A magyar delegáció tagjai azonban – szemben a többséggel – nem akarta, hogy az Európa Tanács ezt kivizsgálja. Mondván: a határozat többről szólt, a jogállamiság hiátusairól is. Így aztán egy sorba kerültünk a hat azeri küldöttel, ők szintén nem szavazták meg a határozatot. Miért is tették volna, hisz a máltaiak épp az azeriekkel üzleteltek volna.  Ja és a mi küldötteink azért is mentek szembe az Európa Tanács többségével, mert a határozat arra is kitért, hogy a máltai kormányzat tartsa be a Velencei Bizottság és a Korrupció Ellenes Állandó Csoport (GRECO) ajánlásait. Márpedig mi ezeket a testületeket nem szeretjük, ha lehet, semmibe vesszük őket.

Mint ahogy senkit nem szeretünk, aki nem orbánul gondolkodik. Illetve: nem mi, magyarok nem szeretjük, hanem azok, akik ennek a rezsimnek a haszonélvezői. És akik már rég elfeledték, hogy volt idő, amikor a mi menekültjeinket kellett befogadni, és volt idő, amikor a mi diktatúránkat kellett lebontani. A feledékenységük persze célirányos: a zsebükről és a hatamukról szól. Ahogy a szír családfő fogalmazott: itt bennünket sem látnak szívesen. De mi itt akarunk maradni Magyarországon. És nem akarjuk szégyellni, hogy magyarok vagyunk.