Szimbólumok rabságában
Miért fáj nekem egy konföderációs emlékmű lerombolása?
Bevallom, hogy az amerikai polgárháború nagy történelmi dilemmájában a jenkikkel szimpatizálok – egyrészt mert nagyon sok negyvennyolcas magyar harcolt az Unió hadseregében; másrészt mert a városok szabad polgárságára épülő társadalmat vonzóbbnak találom, mint az ültetvényes arisztokrácia által uralt rabszolgatartó kasztrendszert.
A Konföderáció emlékműveiben ugyanakkor képes vagyok meglátni annak a kulturális mementóját, hogy miként lehet lezárni egy testvérháborút. Miként lehet tiszteletet adni a legyőzött félnek, miként lehet meghagyni a vesztes emlékeit, hőseit, jogát a fájdalmához és a gyászához. Miként lehet megmutatni, hogy a világ mennyire árnyalt, hogy nem a feddhetetlen jó küzd a démoni gonosszal, hanem számtalanféle indulat, akarat és emberi minőség feszül egymásnak. Ijesztő az a korszellem, amely a nagyvonalú gesztusokban semmi mást nem lát, mint gyengeséget és romlottságot.
Még ijesztőbb felismerni, hogy ami nyugaton az aktuális korszellem terméke, az Magyarországon az elmúlt száz év gyakorlata. Magyarországon soha nem kaptak szobrot a legyőzöttek, Magyarországon mindig az volt a norma, hogy meg kell taposni a másik oldal jelképeit, hisz az ő fájdalmuk a mi diadalunk, az ő sírásuk a mi biztonságunk, az ő szenvedésük a mi megmaradásunk. Aligha meglepő, hogy az elmúlt száz évben a politika egyetlen percre sem tudott kitörni a szimbolikus keretek közül: a magyaroknak épp azt jelenti a politika, hogy a saját törzsüket fényesen igazoló, az ellenséges törzset vérig sértő jelképeket gyártanak.
A Momentum Mozgalom tüntetésén, ahol a párt figyelemre méltó érzékkel váltott emberi drámákat lila zászlós sajtófotókra, azt skandálta a tömeg, hogy „nem hagyjuk”, holott minden résztvevő pontosan tudta, hogy hagyni fogják – épp az elmúlt száz év sérelmi működését gyártják le újra meg újra.
Eközben nyolcvan ember épp odadobja az egzisztenciáját, mert még mindig hisz ezekben az üres szólamokban. Ezek a pártok és ezek a civilek vajon két hét múlva is ott állnak majd mögöttük? És két hónap múlva? Akkor is ott állnak majd, amikor az egykori indexesek már nem lájkokat hoznak, hanem pénzeket visznek? Akik ma az Index szerkesztőségének önként felmondó tagjait a walesi bárdokhoz hasonlítják, vajon ugyanezzel a megfellebbezhetetlen meggyőződéssel állnak majd mögöttük, amikor a kommunikációs térben a soron következő divathullám felgerjed? Nem ártana levonni a nyilvánvaló következtetést: amíg a magyar társadalom csakis a szimbólumoknak él, sem valós szolidaritás, sem valós ellenzékiség, sem szabad Magyarország nem lesz a Kárpát-medencében.
