Szól a sportrádió, de miről?
A Médiatanács döntése alapján, a közmédia új rádiós médiaszolgáltatást indíthat 2024. június 14-étől. A labdarúgó Európa-bajnokság indulása napjától Budapesten a 105,9-es frekvenciát használhatja az új adó, a műsorát pedig országosan online felületeken keresztül is hallgathatják a sportszeretők. „A Nemzeti Sportrádióval egységessé és teljessé válik a közmédia sportportfóliója, amivel Közép-Európában is unikálissá válik” – közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) Sajtó- és Marketingirodája a közelmúltban az MTI-vel. Újabb erősítést kap ezzel a kormányzati propaganda – kérdeztük Szekeres István sportújságírót, a Népsport (ma már Nemzeti Sport) korábbi főszerkesztőjét.
– Két éve ugyanezen a frekvencián már szól egy sportrádió, amelyet akkor „Magyarország első és egyetlen sportrádiójaként” mutatott be a szerkesztőség. Azt ígérték, a testmozgás, a játék, az egészséges életmód, a siker, a küzdelem, a fair play, a hazaszeretet és az összetartozás jegyében minden „sportos” témában hallatják majd a hangjukat. Az új adóhoz tapasztalt, népszerű műsorvezetők, volt sikeres sportolók is csatlakoztak. Azt ígérték, „a magas szakmai színvonalra garancia lesz a Nemzeti Sport szakmai tudása, kapcsolatrendszere, minden jelentős hazai és nemzetközi eseményen jelen lévő tudósítói hálózata”. Szokta hallgatni ezt az adót?
– Időnként belehallgatok, de a műsorával kapcsolatban fenntartásaim vannak. Már a két évvel ezelőtti induláskor is sikert kívántam a sportrádiónak. Akkor is megkérdezték a véleményemet, és azt tanácsoltam a szerkesztőknek, hogy nagyon vigyázzanak az értékválasztásra. A politika értékválasztását már megismertük, látjuk, hogy sokaknak nem az „ízlésére való”.
– Mivel kezdi a napját egy sportújságíró? A Nemzeti Sporttal?
– Bevallom, nem veszem a kezembe a Nemzeti Sportot. Interneten megnézem az online oldalukat, de néhány perc múlva be is csukom.
– Az oka?
– Engem a külföldi labdarúgás hírei kevésbé érdekelnek, az NS oldalain pedig ez a téma szinte tobzódik. Ahhoz jó szakembereik vannak, elismerem, de én az európai klubok mérkőzéseit nem nézem. Unalmasnak tartom az olyan meccseket, ahol mindkét csapat kizárólag a labda birtoklására játszik, aztán jó, ha három villanás történik a pályán, ami eldönti az eredményt. Azt utólag videóról megnézem, de ennyi elég belőle.
– Az előbb „értékválasztásról” beszélt. Ön szerint ez mit jelent a sportújságírásban?
– A magyar sportra az jellemző, hogy kis ország létünkre sportnagyhatalom vagyunk. Ezt mutatja a nyári olimpiai játékokon szerzett 181 olimpiai aranyérmünk, amelyből 169-et az egyéni sportokban szereztük. Nem sorolok föl minden sportágat, aki rendszeresen olvassa a híreket, ismeri ezeket.
– Csak emlékeztetőül, ott van az élen a vívás, az úszás, a kajak, a birkózás…
– Igen. Összesen tizenhárom sportág versenyzői hozták az aranyérmek zömét, azokból tizenegy egyéni számokban született. Most a kormányzati sportsajtó az úgynevezett „népszerű” irányokba megy el, háttérbe szorulnak az egyéni sportágak.
– Aggódik, megértem. Több ciklusban volt a Magyar Olimpiai Bizottság tagja. Nyolc olimpián járt sportújságíró, az olimpiai sikersportágaink hiányos kommunikációja miatt tavaly, az év végén, egy nyílt levelet is megfogalmazott a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének.
– Jórészt csak a labda- és csapatsportokra koncentrálnak, az egyéni sportokkal úgy vannak, azok úgyis teszik a dolgukat, hozzák az aranyakat. Ugyanezek az ágazatok azonban csak mellékszereplők a labdacentrikus magyar sportsajtóban. Még a világbajnoki győzelmekről is csak protokollbeszámolók születnek, majd udvariassági interjúk, de aztán a hősöknek még a neve sem bukkan fel ismét a hírfolyamokban, hosszú hónapokig. Országos ünnepséget rendeztek, mert két kézilabda csapatunk kvótát szerzett. Nagyszerű. Tisztelet, becsület mindenkinek, aki ezt kiharcolta. Örültem neki magam is, szurkoltam nekik. De közben 153 egyéni kvótánk is van, ami úgy jelenik meg a hírekben – sajnos a Nemzeti Sportban is –, mintha ennek a néhány héttel az olimpiai megnyitása előtt, nem is volna jelentősége.
– Nem gondolja, hogy a támogatási különbséget kell keresni az okok között?
– A hazai sport támogatása bőkezűbb, mint amennyit ez az ország megengedhetne magának, de ezt ne vessük a kormány szemére. A csapatsportokat tényleg bőségesen kistafírozzák a tao-pénzekből, de az egyéni sportágak sem panaszkodhatnak. Más kérdés, hogy a kelleténél kevesebb jut a kis nevelőszakosztályoknak, mint mondjuk egy vidéki bajnokságban szereplő futballcsapatnak, amely a mai körülmények között több pénzt kap, mint a mondjuk a székesfehérvári birkózó klub, ahol azért jöttek a nagy eredmények is.
– Talán a rádió műsorpolitikája ezt majd némileg kiegyensúlyozza…
– Újságíró vagyok, mindenképpen pozitívnak tartom, ha minél több helyről érkeznek a hírek, annál jobban tájékozódhatnak az emberek. De egy másik dolog az, hogy melyek lesznek a sportrádió hangsúlyai. Amit eddig az „elődjénél” tapasztaltam, azzal nem vagyok teljes mértékben elégedett.
– Miért nem? Ennek is ideológiai oka vannak?
– Nem. Felkészültségbeli hiányosságokat látok. A rádiós sportközvetítés nagyon nehéz szakma. A rádiót kocsiban ülve is lehet hallgatni, ebből következik, hogy egy ottani közvetítés nem lehet ugyanolyan, mint amilyet a néző a tévétől elvár. Ebbe csak nagyon felkészült munkatársakkal szabad belevágni. Szepesi Györgyök napjainkban már nincsenek. A rádiós sporttudósítás olyan speciális műfaj, amit manapság sehol nem tanítanak a fiatal sportújságíróknak. Annak idején a Magyar Rádióban a Szepesi-Novotny Zoltán-Török Laci féle csapat tanította a fiatalabbakat. Fantasztikus iskola volt, de azt jó ideje „bezárták”.
