Sztálin elvtársnak szemüveget kellett volna hordania
|
2017. március 18. 15:02
2017. márc. 18. 15:02
Mikor Sztálin elvtárs odáig ért a november hetedikei beszédében, hogy "az áruló Trockij és bandája", összekeverte kicsit a dolgokat. Sztálin elvtársnak valójában szemüveget kellett volna hordania, mert már csak a nagybetűket és a felkiáltójeleket látta a szövegekben, de Sztálin elvtársnak volt önérzete. "Az én szememen keresztül látja a dolgokat a világ proletariátusa" - magyarázta Zsdanov elvtársnak, aki buzgón bólogatott.
(Zsdanov elvtárs mindig buzgón bólogatott, mikor Sztálin elvtárs mondott valamit, ezért Sztálin elvtárs arra gyanakodott, hogy Zsdanov elvtárs talán nem is figyel oda rá. Egyszer próbaképpen azt mondta neki: "Andrej Alekszandrovics, önt holnap főbe lövetem", de Zsdanov elvtárs arra is csak buzgón bólogatott, ezért Sztálin elvtárs úgy vélte, talán inkább mégis süket a Zsdanov elvtárs. A tükör mögött ülő Berija elvtárs viszont egyáltalán nem volt süket, és így Zsdanov elvtársat másnap főbe lőtték. Hiányzott néha Sztálin elvtársnak, mert remek hallgatóság volt.)
"Az én szemem, mint a sasé, öklöm, mint a medvéé. Lenin elvtársnak is sasszeme volt" - mondta Zsdanov elvtársnak (aki akkor még bólogatott), és Berija elvtárs mindent feljegyzett a tükör mögött, másnap pedig mindez a Pravdában is megjelent. Egy moszkvai lövészklubot rögtön Sasszemnek neveztek el, egy leningrádi bokszegyesület pedig felvette a Medveököl nevet, de az előbbit cári propaganda, az utóbbit nagyorosz nacionalizmus vádjával feloszlatták, Kolimán pedig örömmel fogadtak egy rakás lövészt és bokszolót, mert nagyszerű aranybányászoknak bizonyultak, és éppoly keveset ettek, mint mindenki.
Szóval, Sztálin elvtársnak megbicsaklott kissé a szeme, zökkent egyet a tekintete, és azt mondta: "az áruló Lenin és bandája, akik Trockij elvtárs életére törtek". Sztálin elvtárs észre sem vette a bakit, masírozott tovább előre a szöveg vöröslő horizontja felé, és nem nézett szét a dísztribünön, ahol kitört a diszkrét pánik. (Talán még Zsdanov elvtárs is megállt volna a bólogatásban, de hát szegény Zsdanov elvtársat már... na, hát tudjuk.)
- A Szovjet Tudományos Akadémia Párttörténeti Bizottságának elnökét kérem! Azonnal! - sziszegett Berija elvtárs a hajtókáján díszelgő Szovjetunió Hőse kitüntetésbe. - Na, ide figyeljen, elvtárs... - sziszegett újra, amikor a bizottsági elnök bejelentkezett, és utána még hosszasan sorolta a tennivalókat.
Mikor az ünnepség után Sztálin elvtárs visszatért dolgozószobájába, fáradtan leült az íróasztalhoz, a fiókból jóféle, öreg örmény konyakot vett elő, a pipáját kezdte tömni, és közben futólag a szemközti falra pillantott.
Halk sikollyal felugrott (nem is sikoly volt az, inkább egy sas vijjogása!), és a telefonhoz rohant. (Sztálin elvtárs asztalán több telefon is volt, de ezt, amit mindenki csak "a telefonnak" nevezett, külön asztalkán tartotta. Amúgy mindegy volt, mert az összes telefon az NKVD lubjankai központjába volt bekötve, onnan pedig azonnal Berija elvtársat kapcsolták, aki amúgy is ott ült a tükör mögött, és mindent hallott.)
- Lavrentyij Pavlovics?! - kiabálta Sztálin elvtárs a kagylóba, és igyekezett nem a tükör felé nézni (a játékszabályok őt is kötelezték, meg hát finom lélek volt, nem akarta Berija elvtársat zavarba hozni.)
- Parancsoljon velem, Joszip Visszarionovics! - mondta Berija elvtárs a telefonban és a tükör mögött.
- Egy nagy Trockij-kép van a szobám falán - kezdett bele izgatottan Sztálin elvtárs.
- Igen... - kérdezte és állította egyszerre Berija elvtárs, óvatosan felkunkorítva a szó végét. Sok minden érződött ebben a kunkorban: igen, ez csak természetes; igen, látom; igen, és mi a probléma?
- Igen... - tétovázott Sztálin elvtárs. - Trockij...ööö...
- Forradalmunk nagy vezetője - vágta rá Berija elvtárs.
- Igen? - kérdezte Sztálin elvtárs, bár igyekezett úgy tenni, mintha kérdése állítás lenne.
- Igen - zárta le a témát Berija elvtárs.
- Nos... - habozott Sztálin elvtárs, és az asztal melletti polcon heverő díszkötéses könyvhöz lépett, amelyen nagy, arany betűk hirdették: "A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Igaz Története." A könyv friss nyomdafesték illatát árasztotta. - Akkor ez mostantól így volt.
- Így - értett egyet Berija elvtárs -, bele sem merek gondolni, hogy hogyan másként lett volna.
- Bizony - mondta szomorúan Sztálin elvtárs (cseppet sem szerette Trockijt; Lenint sem szerette, de őt már úgy-ahogy megszokta.) - Trockij elvtárs forradalmunk nagy vezére - és ismét a festményre nézett. A kecskeszakállas, lobogó hajú alakra, orrán a jellegzetesen kerek lencséjű ... - Hohó! - vidult fel Sztálin elvtárs, a fiókba nyúlt, elővette a szemüvegét, és lelkesen az orrára biggyesztette. - Végre tisztán látok, Lavrentyij Pavlovics! Gyorsan meg is nézzük a tükörben, milyen remekül áll nekem ez a szemüveg!
"Az én szemem, mint a sasé, öklöm, mint a medvéé. Lenin elvtársnak is sasszeme volt" - mondta Zsdanov elvtársnak (aki akkor még bólogatott), és Berija elvtárs mindent feljegyzett a tükör mögött, másnap pedig mindez a Pravdában is megjelent. Egy moszkvai lövészklubot rögtön Sasszemnek neveztek el, egy leningrádi bokszegyesület pedig felvette a Medveököl nevet, de az előbbit cári propaganda, az utóbbit nagyorosz nacionalizmus vádjával feloszlatták, Kolimán pedig örömmel fogadtak egy rakás lövészt és bokszolót, mert nagyszerű aranybányászoknak bizonyultak, és éppoly keveset ettek, mint mindenki.
Szóval, Sztálin elvtársnak megbicsaklott kissé a szeme, zökkent egyet a tekintete, és azt mondta: "az áruló Lenin és bandája, akik Trockij elvtárs életére törtek". Sztálin elvtárs észre sem vette a bakit, masírozott tovább előre a szöveg vöröslő horizontja felé, és nem nézett szét a dísztribünön, ahol kitört a diszkrét pánik. (Talán még Zsdanov elvtárs is megállt volna a bólogatásban, de hát szegény Zsdanov elvtársat már... na, hát tudjuk.)
- A Szovjet Tudományos Akadémia Párttörténeti Bizottságának elnökét kérem! Azonnal! - sziszegett Berija elvtárs a hajtókáján díszelgő Szovjetunió Hőse kitüntetésbe. - Na, ide figyeljen, elvtárs... - sziszegett újra, amikor a bizottsági elnök bejelentkezett, és utána még hosszasan sorolta a tennivalókat.
Mikor az ünnepség után Sztálin elvtárs visszatért dolgozószobájába, fáradtan leült az íróasztalhoz, a fiókból jóféle, öreg örmény konyakot vett elő, a pipáját kezdte tömni, és közben futólag a szemközti falra pillantott.
Halk sikollyal felugrott (nem is sikoly volt az, inkább egy sas vijjogása!), és a telefonhoz rohant. (Sztálin elvtárs asztalán több telefon is volt, de ezt, amit mindenki csak "a telefonnak" nevezett, külön asztalkán tartotta. Amúgy mindegy volt, mert az összes telefon az NKVD lubjankai központjába volt bekötve, onnan pedig azonnal Berija elvtársat kapcsolták, aki amúgy is ott ült a tükör mögött, és mindent hallott.)
- Lavrentyij Pavlovics?! - kiabálta Sztálin elvtárs a kagylóba, és igyekezett nem a tükör felé nézni (a játékszabályok őt is kötelezték, meg hát finom lélek volt, nem akarta Berija elvtársat zavarba hozni.)
- Parancsoljon velem, Joszip Visszarionovics! - mondta Berija elvtárs a telefonban és a tükör mögött.
- Egy nagy Trockij-kép van a szobám falán - kezdett bele izgatottan Sztálin elvtárs.
- Igen... - kérdezte és állította egyszerre Berija elvtárs, óvatosan felkunkorítva a szó végét. Sok minden érződött ebben a kunkorban: igen, ez csak természetes; igen, látom; igen, és mi a probléma?
- Igen... - tétovázott Sztálin elvtárs. - Trockij...ööö...
- Forradalmunk nagy vezetője - vágta rá Berija elvtárs.
- Igen? - kérdezte Sztálin elvtárs, bár igyekezett úgy tenni, mintha kérdése állítás lenne.
- Igen - zárta le a témát Berija elvtárs.
- Nos... - habozott Sztálin elvtárs, és az asztal melletti polcon heverő díszkötéses könyvhöz lépett, amelyen nagy, arany betűk hirdették: "A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Igaz Története." A könyv friss nyomdafesték illatát árasztotta. - Akkor ez mostantól így volt.
- Így - értett egyet Berija elvtárs -, bele sem merek gondolni, hogy hogyan másként lett volna.
- Bizony - mondta szomorúan Sztálin elvtárs (cseppet sem szerette Trockijt; Lenint sem szerette, de őt már úgy-ahogy megszokta.) - Trockij elvtárs forradalmunk nagy vezére - és ismét a festményre nézett. A kecskeszakállas, lobogó hajú alakra, orrán a jellegzetesen kerek lencséjű ... - Hohó! - vidult fel Sztálin elvtárs, a fiókba nyúlt, elővette a szemüvegét, és lelkesen az orrára biggyesztette. - Végre tisztán látok, Lavrentyij Pavlovics! Gyorsan meg is nézzük a tükörben, milyen remekül áll nekem ez a szemüveg!
