Tanmese előválasztóknak
Fel van adva a lecke az ellenzéki embereknek: melyiket válasszam a két miniszterelnökjelölt közül? Az önmagukkal vívódókban a személyes rokonszenv is küzd a racionális számítgatásokkal. Kevésbé szeretem, de talán neki van több esélye. Sokan persze eltökélt és kitartó hívei valamelyik jelöltnek, ami ugyancsak teljesen rendben van. Csak egy dolog nincs rendben: a vetélkedő ellenfelet és táborát ellenségnek tekinteni, az ugyanis tavasszal vár az egész ellenzéki táborra. S egészen bizonyosan ki fogja használni mindazt, ami egy eldurvult belső ellenzéki vitában a javára válik. Vagyis nem szabadna eljutni oda, hogy a csalódottak kiábrándultságukban kikössenek a mindent tagadásnál: tetszettek volna az én emberemet választani jelszóval, inkább otthon maradnak, mintsem a mostani győztesre voksoljanak áprilisban. Ezért szeretnék emlékeztetni két előválasztás utáni példára az ebben több, mint félszázados hagyománnyal rendelkező Amerikából.
Öt esztendeje, 2016-ban, a demokraták előválasztási sorozatában (mind az ötven államban) tényleg ádáz küzdelmet folytatott Hillary Clinton és Bernie Sanders. Végül Hillary lett a párt elnökjelöltje. Sanders szenátor vonakodva, de aztán – némi halogatás után – ezt tudomásul vette és beállt, ha eléggé tessék módon is, a pártjelölt mögé, vagyis betartotta az íratlan szabályt. Sőt, úgy-ahogy próbálta is lecsendesíteni zúgolódó híveit. Ám ezt nemcsak a trumpista ellentábor igyekezett kihasználni, hanem – ma már tudjuk – a nekik „bedolgozó” putyinista trollok serege is. Folyvást megjelentek a közösségi médiában sztorik, hogy a demokrata elit Hillary javára „elcsalta” az előválasztásokat, tehát hergelték a sebeiket nyalogató sandersistákat. Holott Clinton végül három és fél millióval több demokrata szavazó voksát kapta, 55-43 százalékkal verte vetélytársát. S persze gőzerővel zajlott Hillary lejáratása a jobboldali fórumokon. S ennek aztán az lett a következménye, hogy több százezren szavaztak harmadik, esélytelen párt jelöltjére. De még az is előfordult Michiganben, hogy a szavazólapon (ez Amerikában elég hosszú, elnökjelölttől a serifjelöltig, plusz helyi népszavazási témák), hogy több tízezren (!) minden demokratára voksoltak, s egyedül a párt elnökjelöltjére nem, üresen hagyva a kockát. S a kommentrovatokban hemzsegtek az elkeseredett sandersista kifakadások: „Hillary sem jobb Trumpnál”.
Nem vitás, ha későn és a négy trumpi esztendő után, rá kellett jönniük, hogy de bizony: Trump nem is kicsit rosszabb a demokrata vetélytársnál. Mindenesetre tavaly láthatóan tanultak a leckéből, s amikor az eleinte vezető Sanders végül lemaradt Biden mögött, a párt – jobb későn, mint soha alapon – összezárt. Ebben nyilván szerepe volt Biden személyiségének, s annak is, hogy szenátor korában jóban volt kollégájával, Sanders-szel. Sőt, az is segített, hogy Biden annak az Obamának volt az alelnöke, aki 2008-ban szintén heves csatákat vívott Hillaryval az elnökjelöltségért, s végül ő kapta a párosban a második helyet, ám Clinton a külügyminiszterséggel vette be a csapatba (1960-ban John Kennedy az alelnökséget kínálta fő vetélytársának, Lyndon Johnsonnak, aki hozta neki Texas elektorait). Vagyis összezártak és Biden hétmilliós szavazatelőnnyel, biztos 306-232-es elektori fölénnyel nyert tavaly ősszel. Mivel az elavult elektori rendszer eleve pályaelőnyt biztosít a déli és gyéren lakott államokban erős republikánusoknak, pártegység híján, a demokraták megint veszthettek volna.
Egy szó, mint száz: minden ellenzékit óvnék attól a 2016-os amerikai öncsalástól, hogy Orbán sem rosszabb, mint… Mi nem négy, hanem tizenegy esztendő ismeretében biztosan tudhatjuk, hogy de bizony rosszabb. Annyira, amennyire Orbanisztán Európánál.
