Tao: a központosított korrupció
Orbán – a felcsúti Puskás Akadémia alapítójaként – 2007-ben még arról beszélt, hogy a növekvő sporttámogatások révén, hamarosan felnő a magyar labdarúgásban legalább 50 olyan játékos, aki a spanyol, német, angol és olasz bajnokságban rendszeresen játszik majd. 2019-ben már kicsit visszalépett: annak a reményével is beérte, hogy a hazai foci akadémiák tíz évente legalább két válogatott szintű játékost kineveljenek. Az elmúlt bő tíz évben ez az álom közel 1000 milliárd forintjába került az országnak, de a vállalatok adójából lecsípett tao pénzek közel sem hozták azt az eredményt, amit elvárhattak volna tőle.
„A tao nagy nyertese egyértelműen a felcsúti Puskás Akadémia. Ha elosztjuk az elmúlt tíz évben a számlájukra érkezett 34 milliárd forint támogatást, akkor minden nap mintegy 21 millió forint folyt be a számlájukra” – összegezte a Hirklikk kérdésére Ligeti Miklós, a Transparency International jogi igazgatója a sporttámogatások egyik legszembetűnőbb anomáliáját. A kormány nem csinál titkot abból, hogy milyen hatalmas összegeket fordít a látvány sportokra, de a nyilvános adatokból azt már sokkal nehezebb kideríteni, kik és mennyit kapnak ebből a forrásból. Melyik gazdálkodói kör fizeti ezeket az adományokat.
A tao „történetek” feldolgozása a civil szervezetek számára sziszifuszi munkának bizonyult, hiszen minden alkalommal falakba ütköztek. Előbb vagy utóbb azt is tudomásul kellett venniük, hogy az Európai Unió testületei becsukták a szemüket, nem akarták észrevenni, hogy a tao pénzek mögött valójában tiltott állami támogatásról van szó. A kormány Brüsszelben annyit elismert, hogy a sport állami támogatásának tekinti ezeket a pénzeket, de idehaza a közvéleményt arról győzködte, hogy szó sincsen közpénzről, a vállalatok magánpénze kerül a tao kasszába. „Kommunista beidegződés mást feltételezni” – söpörte le a kétkedők érveit idehaza Orbán egy tévés vitában, idézi fel Ligeti Miklós, és hozzáteszi: „mást mondtak idehaza, mást Brüsszelben, de ebben nincs semmi szokatlan”.
A felcsúti példa igazolja, hogy azok az egyesületek, amelyek jobban kötődnek a kormánypárti politikusokhoz – bizonyos állami megrendelések reményében – bőkezű támogatásra számíthatnak a vállalkozásoktól. Akik feltételezik, hogy valóban létezik egy ilyen korrupciós lánc, nem csak a szóbeszédre hagyatkoznak. A közelmúltban az egyik kelet-magyarországi nagyvállalkozó nyíltan is beszélt erről, de Ligeti Miklós az ilyen nyilatkozatokat kétkedve fogadja. Azt azonban ő sem cáfolja, hogy nincs érdemi kontroll a tao pénzek elosztása felett, hiszen e téren is meglehetősen „testre szabott szabályok” születnek. A TI jogi igazgatója egy adózási törvényt hoz fel példaként: a képviselőknek a vagyonnyilatkozatukban kizárólag az adóköteles jövedelmeikről kell számot adniuk, de például a földalapú támogatásokat és a lejáró személyi biztosításokból származó jövedelmeket – mindkettő számos honatyát érint – kivonták ebből a csoportból. „Miért volna másként a sporttal?” – tette fel a kérdést.
A látványsportokra fordított tao 2018-ig elérte a 800 milliárdot, 2020 végére megközelíti a büdzsé az 1000 milliárdot, de senki nem teszi fel a kérdést: jó helyre került-e ez a temérdek pénz? „Senki nem gondolná, hogy érmekkel kellene ezt mérni” – véli Ligeti, de szerinte akkor kerülnének jó helyre ezek a milliárdok, ha az utánpótlás nevelésben mutatkoznának látványos eredmények. Amit a labdarúgás jelenlegi élvonala produkál, az nem ezt mutatja. Akik mégis megkérdőjelezik a tao létjogosultságát, abban látják a gondokat, hogy a szakszövetségekre bízták a pénzek elosztását, amelyek azonban nem rendelkeznek olyan szakmai háttérrel, ami egy ekkora summa kezelésre alkalmassá tenné őket. A felügyelet az EMMI sportállamtitkárságának volna a dolga, de hiába kapja a jelentéseket az ellenőrzések során föltárt szabálytalan gazdálkodásról, tehetetlennek bizonyul a hivatal, mert a szakszövetségek a következő években a szabálytalanságon kapott egyesületeket, csapatokat – a vétkeseket kizáró szabályok ellenére – újra felveszik a támogatandók listájára.
A törvény a központosított elosztástól, a pályázók által benyújtott és a szakszövetségek által elfogadott fejlesztési tervektől, valamint a gazdálkodók támogató ígérvényeitől tenné függővé a kifizetéseket, de ez a folyamat közel sem ilyen transzparens. Ligeti Miklós „központosított korrupciónak” nevezi a taót, hiszen az ide befolyt összegek egy jelentős része ellenőrizhetetlen csatornákon elfolyik. Beszélnek „táskás emberekről”, mindenféle visszaélésről, mert a csalások és sikkasztások lehetőségét szinte felkínálja a napi gyakorlat.
Az elmúlt tíz évben kiderült, hogy az „utak többnyire Felcsútra vezetnek”, a tao elosztása körül számos visszaélést tapasztalni. Egyesek annyi pénzzel gazdálkodhatnak, hogy a játékosok menzájának étlapján a libamáj is szerepel, másoknál a gyerekek és az edzők szeme már attól könnybe lábad, ha új mezt és cipőt kaphat a csapat.
