Tarlós, a díszpolgár
Gesztusként értékelhetjük Karácsony Gergely főpolgármester minapi bejelentését, miszerint elődjének Tarlós Istvánnak díszpolgári címet javasol. Egy új politikai stílus megnyilvánulásával találkoztunk, ahol a politikai térfél két oldalán lévők nem ellenségei, hanem ellenfelei egymásnak. Ha úgy tetszik, Karácsony ezzel békejobbot nyújtott a másik oldalnak, egyúttal egy másfajta politizálás lehetőségeit is felvillantotta azok előtt, akik eddig csak ellenségképben tudtak gondolkodni. Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy Tarlós István rászolgált-e arra, hogy Budapest díszpolgára legyen.
Valóban értékelhető gesztus Karácsonyé, talán több is annál, mert a háborúskodás végének a kezdetét jelentheti. Persze, csak abban az esetben, ha a másik fél - jelen esetben nem Tarlós Istvánra, hanem a Fideszre gondolunk – vevő az ilyen és ehhez hasonló üzenetekre. Felfogja, hogy az országnak nem az az érdeke, hogy az egymással szembenállók eltiporják a másikat, hazaárulónak, idegen hatalmak ügynökeinek, a magyar nemzet ellenségeinek nevezzék őket.
Ebben a tekintetben mindenképpen értékelendő Karácsony bejelentése. Másfelől viszont azoknak is vannak érveik, akik azt mondják, hogy Tarlós István nem érdemli meg, hogy egy világváros díszpolgára legyen. Nem azért, mintha olyan jellegű botrányok tapadnának a kezéhez, mint a fideszes vezetők közül sokaknak. Tarlós legjobb tudomásunk szerint nem lopott a budapestiek pénzéből, nem volt korrupt, nem főpolgármesteri pozíciójából próbált meggazdagodni, Ez persze normális viszonyok között nem volna érdem, legföljebb egy vállalható állapot, ám a magyarországi közélet jelen morális körülményei közepette értékelendő cselekedet.
Tarlósnak másféle bűnei voltak. Többször írtunk már erről, nem részleteznénk, inkább csak vázlatosan jeleznénk, hogy Tarlós nem gazdája, hanem intézője volt Budapestnek. Orbán Viktor kijáró embere, aki a Fidesz és annak vezetőinek az érdekeit szolgálta. Hiába igyekezett ezt a ruhát levenni magáról, a titulus ráégett, s a budapestiek október 13-án éppen ezt „díjazták” azzal, hogy leváltották Tarlós Istvánt.
Tarlós nem fosztogatott, de szabad rablást engedett a kormánynak ahhoz, hogy kifossza a várost, elvegye és elvigye értékeit. Hagyta tönkretenni a Városligetet, a Magyar Tudományos Akadémiát, nem tiltakozott a CEU elüldözése ellene, s nem emelte fel a hangját a Szabadság téren felállított szégyenteljes szoborral kapcsolatban sem.
Mondhatják erre, hogy ezek közül nem minden tartozott az ő hatáskörébe, vagyis, hiába tiltakozott volna, a kormány, mint a gőzhenger, az ő „reklamálása” ellenére is megcselekedte volna, amit megkövetelt a hazától. De semmi nyoma annak, hogy Tarlós megpróbálta volna a budapestieknek fájó kormányzati intézkedések megakadályozását. Megfogalmazhatott volna különvéleményt, ám ehelyett csak homályos utalások hangzottak el arról, hogy ő milyen kemény csatákat vívott a miniszterelnökkel, Budapest érdekében, természetesen.
Alkalmanként még ebben is lehetett némi igazság, meglehet, voltak olyan kérdések, amelyekben a volt főpolgármester nem értett egyet Orbánnal. A budapestiek azonban ebből keveset profitáltak. Kivágott fák, betonba bújtatott terek és parkok, elüldözött, szétvert intézmények őrzik Tarlós főpolgármesteri lábnyomát.
Ettől persze még Karácsony Gergely gesztusa nagyon is értékelendő. Annál is inkább, mert nem Tarlósnak szólt, hanem nekünk, budapestieknek és az ország többi településén élő magyaroknak.
Hogy így is lehet Európában magyarnak lenni.
