Tekintsük nagykorúnak Magyarországot! – kéri a méltóságos halálért küzdő jogász

Onnan lehet tudni, hogy egyházi keretek között vitatkoztak az eutanáziáról, avagy az önkéntesen választott halálról, hogy a végére már abba az irányba kanyarodott el az eszmecsere, hogy ki is jut a résztvevők közül biztosan a mennybe. A Szólj be a papnak Egyesület, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia (FFJA), a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány közös szervezésében tartott eseményen Hofher József jezsuita atya nem saját magáról, hanem éppen a „kegyes halálon” töprengő Karsai Dánielről jelentette ezt ki. Hogy bár magában nem biztos, de abban igen, hogy Karsai a mennyben folytatja. Mire a moderátor, Meskó Zsolt közbe is vetette, hogy ezt majd odafönt eldöntik.

A jezsuiták által fenntartott Párbeszéd házában azonban a hétfői vitaest nem telt végig ilyen könnyed és kedélyes hangulatban. Torokszorító és ünnepélyes pillanatai egyaránt voltak, mégis legnagyobb érdeme – a létrejöttén túl – az volt, hogy nem lengte körbe a halállal kapcsolatos súlyos szorongás. Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes házigazdaként kiemelte, hogy a rend a kiengesztelődés szolgálatát tekinti egyik fő missziójának, ennek útja a párbeszéd, és reméli, erre nyílik lehetőség majd ezen az alkalmon is.

Ezekhez a szavakhoz csatlakozott Karsai Dániel alkotmányjogász is, aki az elmúlt hetekben azzal hívta fel magára és ügyére a figyelmet, hogy tavaly nyáron diagnosztizált gyógyíthatatlan és lassú leépüléssel járó ALS betegségébe nem törődött bele, hanem pert indított a magyar állam ellen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán, hogy maga dönthessen élete befejezéséről. Mint nyilatkozta, „nem a svájci hegyek között szeretne meghalni” (igaz, jelenleg erre sem volna módja, mert akkor a svájci segédkezőkkel mehetne perre az állam). Karsai Dániel kiemelte, hogy bár az elmúlás körül döbbenetes csend honol a nyilvánosságban, nagyon megtisztelő az a figyelem, amelyet az elmúlt hetekben kapott. Számított rá, hogy foglalkoznak majd ügyével, hiszen tudta, hogy az állóvízbe dobott követ, de ami történt, az felülmúlta elvárásait. Megrendítő volt vallomásának paradoxona, hogy „kevés ilyen fantasztikus dolog történt velem, mint az elmúlt egy hónap”. Az a hónap, ahol élete befejezését felvető kérdése és küzdelme miatt irányult rá figyelem. És nem is akármilyen figyelem! Az alkotmányjogász azt is kiemelte, hogy csak empatikus kommunikációval találkozott, és arra kérte a Párbeszéd házát zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy folytassák ezt így.

Karsai Dániel beszélgetőpartnerei Hofher József SJ római katolikus pap és jezsuita szerzetes, valamint dr. Orosz Gábor Viktor evangélikus lelkész, egyetemi tanár, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorhelyettese voltak. Utóbbi szavaiból kiderült, hogy bár kutatóként és oktatóként is rengeteget foglalkozott a témával, Karsai Dániel ügyével már nem akart, éppen azért, mert belefáradt ebbe a kérdésbe. Végül mégis háláját fejezte ki az alkotmányjogásznak, mert esete konkrétsága miatt lehetőséget teremtett arra, hogy számot vessen azzal, hogy az ő helyzetében mit tenne, vagy konkrétan mit tanácsolna neki lelkészként. Ezt ugyan nem osztotta meg a hallgatósággal, de azt később megvallotta, hogy egyetért Karsai beadványával. 

Orosz elmondta azt is, hogy a lelkésznövendékeit minden évben szembesíti egy talán megtörtént, talán fiktív dilemmával a vadnyugatról, ahol még könnyen sültek el a fegyverek. A történet szerint két vonat összeütközött egymással, ahol a gőzmozdonnyal hajtott szerelvények közé szorult egy fűtő, aki moccanni nem bírt, de teste már égni kezdett, és azért könyörgött, hogy mentsék meg a gyötrelmes haláltól egy golyó általi gyors halállal. A lelkész-egyetemi tanár szerint minden generáció más választ ad erre a dilemmára, legutóbb a hallgatók 70 százaléka tett volna eleget a kérésnek. És bár ez az eset természetesen eléggé rendkívüli, mégis alkalmas arra, hogy a hittételek morózus kijelentéseit tanulva, alázatra indítsa a leendő lelki vezetőket.

Hofher József szintén háláját fejezte ki Karsai Dánielnek, aki – mint mondta – meghívta őt a legbelsőbb szentélyébe. A jezsuita szerzetes az est folyamán azt az álláspontot képviselte, hogy számára a haldoklás lesz majd az élete csúcspontja, és azért is fordul mély tisztelettel Karsai Dániel felé, mert ő már rálépett erre az útra, szelíden, amelyről ő még nem is sejti, miképp éri, és csak reméli, lesz ereje végig menni rajta. Az, hogy Hofher József atya a méltósággal viselt szenvedést és a haldoklást kitüntetett értékként kezeli, előrevetítették, hogy Karsai Dániel célkitűzésével szemben foglaljon állást. És bár az este elején ez így is tűnt, a második felében már észre lehetett venni, ahogy az alkotmányjogász érvelése közben bólogat, sőt, később azt is kijelentette, hogy drukkol neki, és nem is érez antagonisztikus ellentétet vele.

A moderátor és a nézői kérdéseknek köszönhetően aztán kiderült az is, mi az igazi vitapont Hofher József és Karsai Dániel között. Az egyház tanítását „a saját szűrőjén keresztül” képviselő jezsuita szerzetes nem azt vitatta el, hogy ne tartozhatna az emberi méltóságba az a felelősség, hogy az egyén maga dönthessen az élete végéről, hanem annak gyakorlati megvalósulása miatt aggódott. Miközben a keresztény élet a másokért való életről szólna, amely igazából rengeteg olyan apró döntésből épül fel, mikor meghalunk magunknak, addig ezt a valóságban alig látjuk. Ő inkább használja erre az életvitelre a krisztusi szót, mert a keresztény már annyira mást jelent. A hétköznapi keresztény gyakorlattal szemben „Jézus egy nagy fazon volt” – jelentette ki Hofher József, amit spontán taps fogadott a hallgatóságtól, akik többségben egyébként rokonszenveztek Karsai ügyével egy kézfeltartással tett szavazás alapján.

Kifejezetten attól tart, vallotta meg a katolikus pap, hogy az eutanázia lehetősége miatt jogi kapu nyílna meg a szeretetlenségek előtt. Mint mondta, hazánkat inkább az jellemzi, hogy „hogyan lehet jogszabályokat hozni arra, hogy a másik dögöljön meg”, miközben „rettegünk átadni a hatalmat”. A magyar egészségügy jelenlegi állapotát tekintve félő, hogy „nagymamák mennének a levesbe”, sőt, szinte fel is sóhajtana az intézményrendszer, ahogy azok a gyermekek és unokák is, akiknek már csak nyűg idősebb, magatehetetlen hozzátartozójuk.

Erre a fejtegetésre Karsai Dániel azt mondta, félne attól, hogy kiskorúnak tartsák a társadalmat. Mire Hofher József közbevetette, hogy mindig kiskorú. Aztán az alkotmányjogász határozottan kijelentette, hogy „legyen mostantól nagy”. Majd később nyomatékosította is ezt a megfogalmazást, hogy „tekintsük nagykorúnak Magyarországot” – amit taps övezett, mint számos megszólalását. Elárulta azt is, hogy az elmúlt hetekben, ügye nyilvánosságra kerülése óta rengeteg megkeresést kap, és egyik sem olyan, hogy valaki kiskaput keresne, hogy megszabaduljon teherré vált hozzátartozójától. A kérdés súlyosságával azonban ő is tisztában van, ezért az este folyamán többször is megismételte, hogy kellően körbe kell bástyázni ezt a jogi lehetőséget. Amint felmerül a manipuláció esélye, hogy az önkéntes halált kérelmező személy nem tudva és nem akarva kérné az idő előtti halált, akkor azt nem szabadna engedni. Az alkotmányjogász példaként hozta fel, hogy Hollandiában, ahol lehetőség van az eutanáziára, nem szabadult el a halálkultusz, és ott is van olyan eset, hogy valaki kérvényezi, de nem kap zöld utat.

Szintén fontosnak tartotta Karsai Dániel leszögezni azt is, hogy az ő keresete arról az esetről szól, amikor a személy saját belátásból, saját akaratából kérné a méltóságteljes halált, nem pedig amikor valaki kómában fekszik, esetleg demenciában leépült, és mások kérnék helyette irgalomból. Azt is nyomatékosította, hogy olyan jogi szabályozást szeretne, ahol egyértelmű volna, hogy a felelősség csak és kizárólag a kérvényezőt terhelné, és abban segédkezni senkit nem lehetne kötelezni. Hofher József ugyanis felvetette, hogy az orvosi személyzetnek legyen megengedett ellenállni, ha hitéből fakadóan nem akarna valakit halálba segíteni.

Orosz Gábor Viktor az esten beszélt arról, hogy a protestáns egyházak hozzáállása az eutanázia kérdésköréhez kissé más, mint a katolikus egyházé. Náluk engedélyezik a palliatív szedációt, amely olyan mély altatást jelent, ami akár a halált is előidézheti. Nem lehet akarata ellenére életben tartani a beteget, és tiszteletben kell tartani az egyén végakaratát – jelentette ki ezzel kapcsolatban az evangélikus lelkész. Elmondta azt is, hogy személyesen az abortuszt, amikor „potenciális valakiket pusztítanak el”, tragikusabbnak tartja az eutanáziánál. Azt pedig fel sem akarja vetni – jelentette ki a lelkész –, hogy miként is értelmezendő az öngyilkosság és az önfeláldozás közti kapcsolat, miközben Jézus szerint a legnagyobb szeretete annak van, aki életét adja barátaiért.

A beszélgetés végét Karsai Dániel arra a kérdésre adott felelettel zárta, hogy miért fél a haláltól és a szenvedéstől. Mint elmondta, nem az elmúlástól, hanem az odavezető úttól tart. „Már most is töredéke vagyok önmagamnak”, jelentette ki, és beszámolt arról, hogy napjai 80 százalékát egy helyen, mozdulatlanul tölti, olvasva a díványán, miközben négy-öt éve a Himaláján túrázott. Most még el tudta fogadni erre a beszélgetésre a meghívást, de mi lesz akkor, amikor minden vágya, szándéka ellenére, már nem lesz erre képes? Ezt a döntést bátorság lesz meghozni, és azt sem tudja még, hogy lesz-e majd akkor hozzá bátorsága. És bár úgy fogalmazott, hogy nem akarja feladni, azt is kijelentette, hogy a halál vállalását nem tartaná feladásnak. „Semmilyen döntést még nem hoztam. Én ma nem akarok meghalni. Holnap se. De elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer elvezet oda a betegségem” – vallotta meg. 

A vita végét hatalmas taps zárta, ami annak is szólt, hogy a résztvevők és a hallgatóság partnere volt Karsai Dánielnek és empatikusan foglalkozott ügyével. Ez akár csodának is tekinthető a mai Magyarországon, hogy világnézettől és politikai nézetektől függetlenül, emberséges érdeklődéssel nyilvánul meg a közvélemény egy ilyen súlyos kérdésben.