Teljes a zűrzavar

Háborúból háborúba tántorgunk

Még hozzá sem szokhattunk az eredetileg villámháborúként tálalt frontokon lassanként két éve tartó öldöklésekhez, s a vele járó menekültek mindennapos hullámaihoz, s máris itt a nyakunkon az újabb háború. Vagy, mi is? Példátlanul rafinált terrortámadás és a ráadható, jogos önvédelem úgyszintén pusztító hatása? Médiaverseny a nemzetközi hírtérben? Ki tud több és hitelesebb áldozatról megrázó képsorokat bemutatni? Kiket képviselnek a világszerte megmozduló tüntetők, kiknek hangosabb a jogos panaszkodásuk? És az oda-visszavágók hullámai mely pillanattól minősülhetnek majd háborúnak. Is. 

De mi lesz, ha a többi tűzfészek is kedvet kap ahhoz, hogy legalább egy időre vezető híranyag lehessen belőlük? Meddig maradhatnak nyugton a szerb/koszovói határok mentén egymást provokáló felek? Meddig tesztelhetik egymás pattanásig feszült idegeit az ütközéseket eddig rendre megúszó kínai, amerikai hadigépek? És akkor mi lesz, ha valamelyik nagyhatalom a meglévő gócok bármelyikében lát annyi „fantáziát”, hogy feltüzelésükkel időleges időnyereséget vél begyűjteni belső gondjai elfedésére? Ne is nagyon nézegessük a világtérképet, mert majd’ minden kontinensen újabb és újabb veszélygócokra lelhetünk.

 Itthon nincsen háború…

Itthon csak a megszokott rendkívüli állapot van, ugyanis szép csöndben a hónap elején újabb fél évre meghosszabbították azt a rendkívüli állapotot, amelynek lassanként a nyolcadik éve foglyává vált az egész hatalommegosztási intézményrendszer. Tudjuk-e még, hogy milyen is a normál állapot, vagy már azt is megszoktuk, hogy semmi sem szorul indoklásra, a kormány által eldöntött semmiféle kérdést nem kell és nem is lehet ellenőrizni. Elegendő a hetenkénti kinyilatkoztatás dakota módra: uff…így döntöttünk és – kész. Igaz, van még parlament, de ki veszi észre a működését? Igaz, sok a munka… Lassan egy éve fontolgatják például a svéd NATO-csatlakozás jóváhagyását hajánál fogva előrángatott magyarázatokkal és olyan érvekkel, amelyek elmondásakor a megszólalók arcára van írva, hogy ők is tudják, valószerűtlen dolgokra hivatkoznak. 

Egyébiránt a legfelsőbb népképviseleti szervnek valóban lehetne sok-sok munkája. Utánajárhatna, vizsgálóbizottságot küldhetne ki, rendkívüli vitanapon tárgyalhatná meg például azt az októberben napvilágot látott jelentést, miszerint a hazai kórházakban tízezerszámra halnak meg olyan betegek, akik az adott intézményben uralkodó állapotoknak köszönhetően kaptak végzetes kimenetelű fertőzést. A nemzeti érdekekre és a magyarság sorsára oly érzékeny többségi parlamenti erő ilyen hírek/ismeretek kapcsán igazán élhetne mindenféle közjogi eszközével, felhatalmazásával avégett, hogy kiderítsék, hogyan fordulhat elő ez a valóságos nemzeti sorscsapás.

Lehetne akár a lehető legmagasabb szinteken is szembenézni mindazzal, amit a Covid két éve alatt is milliók tapasztalhattak meg. Annak az okaival, hogyan alakulhattak ki 2023-ra már tragikus, és százezrek életét veszélyeztető állapotok. Számot lehetne vetni a lehetséges kiutakkal, egyúttal számba véve az évtizedes mulasztások, halasztások, károkozások hosszabb távú következményeit is. S fordíthatnák a figyelmüket a valóban nemzeti sorskérdések megvitatására is, hiszen nem kell a mindennapos kihívásokkal bajlódniuk. Oly sebességgel képesek a kormány számára újból és újból megadni a rendkívüli állapotok lehetőségeit, hogy a végrehajtó hatalom birtokosai elvileg minden forró ügyben azonnal cselekedhetnének.

Erről itt, itt és itt olvashat.

Kormányzati szinten lázas munka folyik 

Nem mintha az egyéb érdemi kérdésekben túlzottan érzékelhető lenne e különleges kormányzati szabadság és cselekvő képesség eredményessége. Októberben például a negyedmilliónyi lakossági réteget közvetlenül is érintő napelem-telepítési, működtetési és elszámolási rendet ki tudja hányadszor sikerült az illetékes minisztériumi döntnököknek újra szabályozniuk – csupán ebben a 2023-as évben – már a sokadik alkalommal. Az érintettek első reakcióit tanulmányozva úgy tűnik, hogy ezúttal sem sikerült egyértelmű és megnyugtató normarendet létrehozni. Kicsinyke példa ez a hatalmas kormányzati döntési csomagok tömegében, de a maga módján roppantul árulkodó a végrehajtó hatalom „szakszerű” működéséről.

Októberben volt még ennél nagyobb horderejű és sokkal szélesebb visszhangokat is kiváltó kormányzati terület, igaz, e feszültségzóna következményeit már hosszú évek óta sikeresen viselik a leginkább érintettek. A pedagógustársadalom újabb próbatétel előtt állva, személyenként is dönthet a maga szakmai jövője, sorsa felől olyan keretek között, amelyeket a többség előre tudható módon nem fog a magáénak érezni. S ha éppen nem lázad fel több tízezernyi érintett, annak nem az az oka, hogy elfogadnák a reájuk kényszerített feltételeket, hanem a sokoldalú kilátástalanság kényszere. A nyomorúságos bérezési lehetőségeket a kormány rendre a távoli jövőbe utaló ígéretekkel igyekszik ellensúlyozni. E területen is egyre erősebben mutatkozik meg az elmúlt másfél év kormányzati innovációja: a megoldások kiemelése a jelenből és áttolásuk a fényes és biztató jövőbe. Nyugtatni lehet a pedagógusokat azzal, hogy milyen jó lesz majd nekik három-négy év múlva…

Ez a csodafegyver igen népszerű eszközzé vált az idén. Inflációról csakis abban az értelemben lehetséges beszélni, hogy állandóan arra a jövőre hivatkozunk, amikor az már csak egy számjegyű lesz. (Hallgatva gondosan arról, hogy addig viszont folyamatos a kompenzálatlan jövedelemvesztés, meg arról is, hogy az egy számjegyű áremelkedések is inflációt jelentenek.) Apró jel, de a maga módján az is árulkodó mozzanat, hogy az idei október 23-a, mint nemzeti ünnep, lényegében az oktatási szféra tarthatatlan állapotainak a megjelenítésére alkalmas eseménnyé lépett elő. Kit érdekel ma már a valaha volt forradalom? 

Az egyszerű vidéki legény, aki Dávidként küzd…

Legutóbbi pénteki rádiós üzenetében igyekezett a kormányfő önmagát így láttatni. Orbán Viktor sem bíbelődött túl sokat a forradalom emlékével, veszprémi ünnepi megemlékezését is leginkább a jövő nyári választásokra felkészítő kampányrendezvényre használta fel. Igaz, bárhol jár, bármilyen fórumra téved, ezt teszi már két hónapja. Minden mondatán átsüt az az egyre kevésbé leplezhető várakozás, miszerint a jövő júniusi uniós választások után itthon is, Európában is olyan mélységű változások következhetnek, amelyek nyomán a manapság számára nyomasztó és mind kevésbé megoldható kihívásokat majd el lehet felejteni. Külföldön különösképpen, mert egy új összetételű uniós vezérkarral talán sokkal kevesebb alkudni valója lenne, mint a jelenlegivel, akik láthatóan nem szeretnék uniós költségvetésből finanszírozni az orbáni rendszerépítés további éveit.

Ezért kénytelen egyre hangosabb és egyre képtelenebb vádak özönével szapulni Brüsszelt, de most már az egész Nyugatot is, mint tette ezt legutóbbi, ünnepi beszédében Veszprémben, meg a hónap utolsó péntekén elhangzott monológjában is. 

Ezért kénytelen magának jelentős nemzetközi kapcsolatrendszert színlelni, mint ahogyan tette ezt az atlétikai vb alkalmával. Ezért kell hangos csinnadrattával, páratlan szélességű külföldi támogatás látszatát színlelve belebonyolódni a legvitathatóbb utazásokba is. Pekingi útjának itthoni visszhangja a maga táborában tökéletes látszatként szolgálhatott volna ahhoz, hogy: lám-lám, az „egyszerű vidéki gyerek” a Mai Világ leginkább feltörekvő régiójában is szívesen látott partner és vendég. (Igaz, eme látványos utazásba belekavart a váratlanul kicsikart orosz megaláztatás, amelynek kimagyarázása meglepő késéssel kezdődött el. Majdnem tíz nap után, amikor megértették, hogy e kínos találka visszhangja mind nemzetközi, mind hazai keretek között sokkal negatívabb és zajosabb lett, mint előtte ezt gondolták.)

Ezért kénytelen a kormányfő mostanában megbízott gazdasági stábja szüntelenül újabb és újabb hitelek, források után járni, hiszen a hazai gazdaság helyzetén aligha segíthet az, ha hetenként elmondja valamely kormányzati megszólaló, hogy jövőre már milyen jó állapotban lesz a magyar gazdaság.

Az ám... a gazdaság

Az egyszerű, vidéki legény, aki két lábbal áll a talajon, kevéssé látszik hajlandónak arra, hogy belássa a választások előtti hatalmas osztogatások évekre kiható negatív következményeit. Azt, hogy a tavalyi osztogatások hosszabb időre térítik el a magyar gazdaságot a normál pályájáról, mint azt a döntési holdudvarával előre látni vélték. Azt, hogy a költségvetés folyamatosan emelkedő hiánya, az európai összehasonlításban legmagasabb infláció, valamint a csökkenő ipari teljesítmények, a zsugorodó fogyasztás mind-mind ugyanazon téves gazdaságpolitika következményei. 

Erről itt, itt, itt, és itt olvashat.

A gazdaság egészéről tanúskodó adatok mögött időnként fel-felsejlik a társadalomban lezajló jövedelmi viszonyok meglepő alakulásának néhány fontos, s ennek ellenére, minimális visszhangokat kiváltó híre is. Októberben például megtudhattuk, hogy a legjobb módú, hazai gazdagok köre még a válságos években is töretlenül javult, s e hatalmasra növekedett vagyonoknak az elrejtésére mind találékonyabb megoldásokat sikerült kitalálni.

Erről itt, itt, itt, itt, és itt, olvashat.

Az ember elgondolkodik és csak álmélkodik, mert még a földön két lábbal álldogáló, egyszerű vidékiként sem könnyű összeegyeztetni azokat az egymásnak ellentmondó ismereteket, amelyeket ugyanazon ország ugyanazon hónapjaiban szerezhetünk meg:

• egyre jobban megy egy körülhatárolható hatalmi kapcsolatokkal rendelkező elitcsoportnak,
• és ugyanebben az országban nincsen pénz a tanárok megfizetésére, a kórházak elfogadható, eladósodásmentes működtetésére, és éppenséggel Iványi Gábor elmaradt adóbefizetései jelentenek az államnak megoldhatatlan gondokat.

Zűrzavar kívül és belül, zűrzavar fenn és lent. Ki tud még itt eligazodni? Talán mindannyian el tudnánk, ha minden egyszerű vidéki gyereknek lehetne hatvanpusztai birtoka, meg karmelita kolostora, és az embert ugyanazon a héten egyszerre dicsérné meg Putyin és Trump is. (Lehet, az észak-koreai üdvözlet is postán van már.) Akkor még az iménti ellentmondások sem tűnnének zűrzavarónak.