Történészek a politika kritikus mezsgyéin

A közelmúltban két történész, Karsai László, majd röviddel később Ungváry Krisztián – dokumentumokra hivatkozva – kiderítette, hogy Sulyok Tamás, Magyarország új államfője valótlan információkat közölt a nyilvánossággal saját apjáról. Természetesen azonnal összecsaptak a politikai hullámok: az ellenzék hazugságról beszélt, a kormányoldal megszólalói háborogtak, hogy a történészek alaptalanul költik rossz hírét az elnöknek. Pedig a kutatók valódi dokumentumokat ástak elő a levéltárakban, s joggal gondolhatták, hogy 2024-ben aligha tilos szóvá tenni azt, ha egy politikai szereplő valótlanságot terjeszt felmenőiről. Vagy mégsem így áll a helyzet?

„A történészeknek igenis szerepük lehet a politikában, amikor a politikusok visszaélnek a történelemmel, vagy tágabb értelemben a történelmi emlékezettel – mondja Krausz Tamás történész, az ELTE BTK Történeti Intézetének professzor emeritusa. – A történész dolga az, hogy szükség szerint a maga szakmai felkészültségével korrigálja, javítsa a tévedéseket, vagy akár a tudatos hamisításokat.”

Hozzáteszi: a történészek is sokfélék. Közöttük is akadnak olyanok, akik politikai érdekekből vállalják a hamisítást, de az is megesik, hogy maguk is átlépnek a politikai térfélre. Az ilyen szereptévesztések szülnek később történelmi ferdítéseket. Persze azok a szakemberek, akik a maguk szakmai területén szólalnak meg és ott védik meg a valóságot, fontos szolgálatot tesznek a tudománynak. 

„Szakmai, emberi bátorság kell bizonyos esetekben megszólalni” – véli Krausz Tamás. Mint mondja, tudja, hogy napjainkban mind az Akadémián, mind az egyetemeken vannak olyan politikai körök, amelyek sokszor szakmaiatlan elvárásokat kívánnának a kutatóktól. Aki „jól” szólal meg karriert csinálhat, aki a hatalomnak nem tetszőt mond, süllyesztőbe kerülhet. Az egyiket kitüntetik, a másikat elhallgattatják. „A hatalmi csoportok kezében számos eszköz van, amivel jobb belátásra lehet bírni a szakembereket. Ezért csak az erkölcsileg legszilárdabbak engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek tekintettel ezekre a körülményekre.” 

Nagyon nehéz dolguk van a történészeknek, ha olyan témákra bukkannak, amelyek valamilyen módon érintkeznek a politikával. A közelmúlt eseményei is azt mutatták, hogy az információk ma olyan széles körben állnak a kutatók rendelkezésére, amelyek egyik oldalon kincsesbányát jelentenek, ugyanakkor hatalmas felelősséget is, mert minden állítást ezer oldalról kell ellenőrizni, mielőtt kiállnak a nyilvánosság elé. „A politikai világ emlékezetét kritikai szemmel feltárni kényes munka” – állapítja meg a professzor. 

Hogyan látja, lehetnek a tabu témák, érinthetetlen személyek a történelmi kutatásoknál? Krausz Tamás ebben szigorú elveket képvisel: „Ha valaki történelmi hamisítást fed fel, nem hallgathat róla. Amennyiben az események, a tények csoportosítása cáfolhatatlan és el tudja választani a valóságot a propaganda sarától, a kutatónak nem szabad tekintettel lennie semmi másra.”  Példákat is említ: az orosz-szovjet történelem kutatójaként szembesült azzal, hogy korábban a felismerhetetlenségig átírták az egykori pártfőtitkár, Jurij Andropov életrajzát. Aztán mostanában derült ki, hogy Annalena Baerbock, a Zöldek társelnöke – aki 1980-ban született, és 2021-től Németország külügyminisztere – „elfelejtette” megemlíteni, hogy a nagyapja, a legkegyetlenebb náci Wehrmacht egység tisztje volt Oroszországban.  

Látva ezt a helyzetet, mennyire szabad a kutatók levéltári munkája? Krausz Tamás úgy gondolja, technikailag ma sokkal jobb a helyzet, mint a korábbi években bármikor volt. Egyedül a levéltári törvények szabnak határt annak, hogy bizonyos korszakok anyagai hány esztendő múltán válnak feltárhatóvá. Az igazi probléma, mint mondja, nem ez. Az a kérdés, hogy a személyekre vonatkozó iratokat ki, mire használja fel? Politikai visszaélések egész sorára derült fény, amikor a rendszerváltás előtti titkosszolgálati jelentések hozzáférhetőek lettek, bizonyos politikusokra vonatkozó terhelő iratok „megkerültek”, másoké megsemmisültek. „Ez a megkülönböztető kezelés az a vörös vonal, amelyet nem érdemes átlépniük a történészeknek” – mondja befejezéséül Krausz Tamás.