Törzsi katolicizmus – beszélgetés Ferenc pápa könyvéről Gábor Györggyel (2.)

– A „noéeffektusnál” fejeztük be a beszélgetésünk első részét, amivel Ferenc pápa globális gondolatát idézte, miszerint a „koronavírus a mi Noé-pillanatunk”. Merész képzettársítás – mit értsünk alatta pontosan, illetve mire céloz ezzel a pápa?

– A lényeg, hogy az emberi életre történő hivatkozás a legfontosabb, legalábbis egy keresztény ember számára ez kellene, hogy a legfontosabb legyen – ennek érdekében kell a túlélési, azaz az élet átmentésének stratégiáját kidolgozni a járványhelyzet idején is. Természetesen a gazdaságot sem figyelmen kívül hagyva, amennyiben az is az emberi életet, a létben maradást szolgálja. Pál apostolnak a már korábbiakban is idézett sora, „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik”, a pápa szerint tökéletes, önmagát beteljesítő gondolat, hiszen a pandémia egyként sújt mindenkit. De azt is mondja, hogy a világ tele van rejtett pandémiával – ilyen az éhezés, az erőszak, a klímaváltozás, vagy akár az eljövendőben várható újabb világjárványok. Továbbá „rejtett pandémiaként” értelmezhető a virtuális világok létrehozása, amelyekbe elkezdtünk berendezkedni, s amit a populista politika a végletekig kihasznál a maga futószalagszerűen legyártott fake news-aival, a virtuális valóság megalkotásával, ahol már messze nem az igazság vagy a valóság a fontos, hanem a hír hatása és annak következményei. 

– Milyen megoldásokra figyelmeztethet mindebben Ferenc pápa?

– Az egyik meghatározó fogalom, amit megemlít, a közjó fogalma. Azt talán kevesen tudják, hogy a közjó nem csak a katolikus társadalmi tanításból ismert, hanem a liberális politikai filozófia XVIII. századi klasszikus előzményéből és annak hagyományából. A pápa számára magától értetődő, hogy az egész emberiségnek – kiváltképp a politikának – a közjón kellene munkálkodnia, ami egyetemes kihívást jelent. A közjó, ahogy nevében is benne foglaltatik, univerzális, egyetemes fogalom, amit ma különösképpen nem képes egyetlen állam sem egyedüliként biztosítani, még saját állampolgárai számára sem. Azt a politikát, ami ennek ellenkezőjével hiteget, a pápa hazug, nárcisztikus politikaként definiálja, amelynek célja a tömegek becsapása. Ez jellemző a populista és szuverenista törekvésekre. Azokra – s ez ugyancsak a populizmus lényegéhez tartozik –, amelyek önmagukon kívül mindenkit – legfőképp a tudományos, kulturális vagy politikai élet hozzá nem idomuló tagjait – ellenségnek vagy a háttérhatalom által kívülről irányított, korrupt, nemzetellenes erőknek tekint. A populista azzal az ajánlattal áll elő, hogy a nép vonja meg bizalmát a fenti erőktől, a különféle „moslékkoalícióktól”, s az új politika a néppel együtt, közösen hajtsa végre a politikacsinálás műveletét. A homogenizált, uniformizált, egyenarcúnak tekintett néppel közösen végzett politikacsinálás ígérete a nemzet közösségének grandiózus átverése, s a legközönségesebb hamis illúziók mentén történő megvezetése. Miközben ez semmi egyéb, mint a törzsi jellegű megosztás gyakorlatáról. És erről a populizmusról – mint már volt róla szó – Ferenc pápa a dzsihadizmusra asszociál. 

– Erős szavak és elég elkeserítőek is.

– Hát, hogy a csudába ne…! Ugyanaz a logika működteti mindkettőt – egy egysíkú, zárt világ, amely azt erősíti, hogy kizárólagosan és megfellebbezhetetlenül az én birtokomban van az igazság. Nem véletlen, hogy mindezt erős szavakkal ítéli el a katolikus egyházfő. De visszatérve a kérdésére, én nagyon kifejezőnek és szemléletesnek tartom, hogy a pápának a koronavírus kellős közepén megszülető könyve már rögtön az elején használja a mi „Noé-pillanatunk” kifejezést. Mert valóban! A judeo-keresztény hagyomány szerint, Noé volt, aki az élet magját átmentette, s aki gondoskodott az élet fennmaradásáról: a koronavírus idején mindannyiunknak – kivált a felelős politikának – elsőrendű feladata az élet átmentése, amint azt Noé tette egykoron. Itt nincs helye semmilyen önös, számító, az önző politikai érdekekre vagy a gazdasági haszonra spekuláló vagy arra aspiráló magatartásnak, az élet mentése a legfőbb feladat.   

– Ha jól értem, az egyén és a globalitás ellentétpárjára fűzi fel a jelen problémák vezérmotívumát és az ehhez való viszonyulás mentén, a megoldások hatékonyságát?

– Így van, ez az a modell, ami folyamatosan vissza-visszatér a gondolatmenetében, és ezért hangsúlyozza újra és újra, hogy az egész több, mint a rész, az egyetemes és univerzális több, mint a partikuláris.

– Nem sérülnek ezzel a nemzeti érdekek, amikre nálunk sűrűn hivatkozik önigazolásként a hatalom?

– A példa szemléletes és érdemes szem előtt tartani, hogy a pápa ezzel nem azt akarja állítani, hogy minden, ami helyi, tehát ami a részt jelenti, az érdektelen vagy alacsonyabb rendű volna. Épp ellenkezőleg! Ferenc pápa szerint nem a helyi kultúrákat kell a nagy közösbe beleerőszakolni, hanem az inkulturáció részeként az evangéliumi üzenetet kell eljuttatni az adott népek sajátos kultúrájába, civilizációs hagyományaiba és tradícióiba. Az amazóniai szinódusnak éppen ez volt a szándéka. Az Amazonas-medence népeinek helyi hagyományait és körülményeit szem előtt tartva, merült fel például az, hogy az eucharisztia, az oltáriszentség fontosabb, mint a papi nőtlenség, vagyis szóba került a házas férfiak pappá szentelése (viri probati), valamint az egyház életében a nők szerepének előmozdítása stb. A kereszténység is színesedik az egyes népek kultúrája által, s amit „idegennek” nevezünk, az mind gazdagíthatja az egyetemes kereszténységet. A kereszténységet nem monolitikus gömbként kell elképzelni, hanem poliéderként, sokszögű testként, vagyis olyan összetett modellként, ahol az egész a helyi egyházak és részkultúrák sokaságából tevődik össze. 

– Miként jelenik meg a pápai globalizációban a nép fogalma – ha egyáltalán számol ezzel?

– Annyira, hogy a könyvben – de beszédeiben és interjúiban is – rendre visszatérő téma. A populizmus homogén népfogalmát – mint már szó volt róla – élesen elutasítja, de gondolkodásából kitűnik, hogy a vesztfáliai nemzetállami logikát sem tartja a kívánatos útnak. Katolikus egyházfőként a nemzeti határok spiritualizálódását vallja, azzal a meggyőződéssel, hogy tágabban véve, az egész emberiség is kizárólag univerzális módon, egy közös, nagy családba rendeződve lesz képes a jelen és a jövő egyre égetőbb kihívásaira választ találni. Magáról a kereszténységről is úgy beszél, mint egy népről, amely sok nemzetből tevődik össze. A populista népfogalomról és a populista politikusok megnyilvánulásairól pedig azt mondja, hogy őket hallva, úgy érzi, mintha Hitler 1934-es beszédei visszhangoznának, s ők is – politikai érdekeiknek megfelelően – a félelem hamvait hintik el. Ahogy Hitler beszédeiben szintén megfogalmazódott az ellenségkép, a populistáknál is hasonlóképp találjuk meg az újra és újra változó, de mindig az aktuális történésekhez igazodó ellenségképeket. A populista akkor érzi elemében magát, ha védelmet ígérhet a saját maga által kreált, s minden rossz forrásaként feltüntetett ellenségekkel szemben, legyenek azok spekulánsok, életükért küzdő menekültek, brüsszeli bürokraták, a háttérhatalom által dróton rángatott civil szervezetek, feketék, sárgák, kékek, zöldek vagy hupililák, és így tovább, hiszen mind csak a „mi nemzetünk” ellen fenekedik. A különféle generált félelmektől sújtott és folyamatos rettegésben tartott nép – szociálpszichológiailag megalapozott módon – védelmet remél mindazoktól, akiknek a nem létező, kreált fenyegetések közepette valós védelemről nem kell gondoskodniuk, ám a kiszolgáltatott, infantilizált és mélyen lenézett nép szeme láttára – akiknek tehát a védelem ígérete a legfontosabb –, a leggyalázatosabb dolgokat tudják végrehajtani, a legönzőbb hatalmi és gazdasági szempontjaikat brutálisan érvényesítve.  

– Ez volna ugye a finkelstein-i gyűlöletpolitika útmutatása, amit már évtizedek óta követ a magyar kormány is.

– Pontosan, ahogy a pápa is fogalmazott: elhintik a félelem magvait és aztán önmagukat ajánlják megváltóként. Az egyházfő odáig jut, hogy egyenesen kimondja: ezek a kereszténység nevében fellépő nép- és kereszténység-védelmezők valójában nem is keresztények. Hitük szemforgatás, identitásukat pedig egy képzelt nemzeti örökséggel azonosítják. Nem véletlenül figyelmeztet a pápa arra, hogy „az identitás nem az, ami voltál, hanem az, amiben reménykedsz”. Vagyis az vagy, ami lenni akarsz. 

– Ezek már szinte progresszív szociológiai megfogalmazások semmint dogmatikus hittételek.

– Ferenc pápa egyértelműen rávilágít az önigazolások csapdájára, mint például akkor, amikor a történelemről és annak felfogásáról beszél. A történelem – mondja – az, ami volt, nem az, amit szeretnél, ha lett volna. A történelemből és az emlékezetből tanulni kell, s nem előráncigálni csak azért, hogy annak felhasználói, a politikusok önmagukat és jelenüket igazolják azzal. Mintha csak látta volna a Pozsonyi csata című mozgóképes eposzt, ezt a siralmas, egyben kínosan elborzasztó, önmaguk jelenének szánt, tömény múlt-hazugságot és maguknak ácsolt diadalívet. Hasonlóan figyelemfelkeltő a nőkkel kapcsolatos álláspontja, ami a hazai „asszonyságos” viszonyok közepette, ahol a nőket a politikai elvárások mentén vagy szülésre szánt „ellőgépeknek” vagy konyhatündérkéknek szokás tekinteni, intellektuálisan is roppant izgalmas, ráadásul úgy, hogy a teoretikus állásfoglalások mellett, a pápa cselekszik is. Ugyanis a vatikáni adminisztráción belül – korábban soha nem tapasztalt módon – egy sor vezető pozícióba ültet nőket. A női intellektualitás, érzékenység, figyelem, felelősségtudat stb. mellett, kiváló közgazdásznőkre hivatkozik, akik elméleteikkel a gazdaságtudományt képesek emberarcúvá és emberközpontúvá tenni. Feltételezem, nem ismeri Novák Katalint, de annál inkább a jellemző és modellizálható gondolkodásmódokat, amikor ellentmondást nem tűrve leszögezi, hogy a nőkkel szemben nincs helye semmilyen diszkriminációnak, s a nőket és a férfiakat ugyanazon elvégzett munkáért egyenlő bérezés illeti meg. Novák Katalin nagy bánatára. 

– Miben fogalmazható meg a kötet korszerűsége és jelentősége tömören?

– Főként abban, hogy amiről beszél, az részben a ma, de legalább annyira már a holnap, vagyis a jövő. Annak a megfogalmazása, hogy a világ valóban nem tud másként továbblépni, csak együtt, közösen, egy nagy, globális családba rendeződve. Ferenc pápa hite és álma, hogy a populizmus és a szuverenizmus annyi tragédiához vezető gyakorlatát a magára ébredő emberiség képes lesz visszaszorítani, ha másért nem, hát azért, hogy megannyi problémánkra végre valódi megoldásokat keressünk és találjunk.