Törzsi katolicizmus – beszélgetés Ferenc pápa könyvéről Gábor Györggyel (1.)

– A globalizációval szembeni dac és provinciális ellenállás lehet az a váratlan fordulat, ami eddig fel nem vetődött alternatívaként prognosztizálhatja Orbánék váratlan és elkerülhetetlen bukását – áttételesen ez is kiolvasható a Ferenc pápa jövőképét összegző kötetből. Jómagam csak szemelvényeket futottam át a könyvből, Ön viszont „szakmai” szemmel végigolvasta és eddigi szenvedélyes megnyilatkozásaihoz képest is – rendhagyó módon – fellelkesült a kötet mondandójától. Mindennek ellenére, Ön szerint vajon miért nincs a kötet tartalmi súlyához méltó visszhangja a hazai sajtóban, szakrecenziókban a pápai gondolatoknak?

– Kellemetlen lesz erre a válaszom. Nem fogom simogatni sem a hatalmon lévőket, sem az egész magyar intellektuális közéletet. A válaszommal egyet hátrébb lépnék: az elmúlt 30 évben, tehát lényegében a rendszerváltást követően, a magyar szellemi élet és politikai gondolkozás – és ez pártsemlegesen igaz – a vallási, valláspolitikai, politikai teológiai kérdésekkel egyszerűen semmit sem tudott érdemben mit kezdeni. Vagy azt láttuk, hogy az egyik oldal a saját politikai céljaira hasznosítja és instrumentalizálja az egyházakat, ehhez minden eszközt, pénzt, paripát, fegyvert felkínálva, amit az egyházak boldogan elfogadtak, hogy aztán a benyújtott számlák mentén, akár hitük és hagyományaik alapelveit és értékeit látványosan felfüggesztve vagy szerényen zárójelbe helyezve, lojális politikai szereplőként ellenszolgáltassanak – kizárólag a hatalmi elvárásoknak megfelelően. A politikai élet másik oldalán pedig az volt érzékelhető, hogy vagy a történelmileg kialakult rossz lelkiismeretet próbálták valamilyen módon, de legtöbbször elvtelenül, átgondolatlanul és következetlenül kompenzálni – lásd például a Horn-féle vatikáni megállapodásként elhíresült eszmei és jogalkotói nívótlanságot és politikai értelmetlenséget –, vagy mint a liberálisok esetében, egyszerűen nem volt fülük az egészhez.

Kissé sarkosan fogalmazva, úgy gondolták, hogy a vallás, mint a múltból itt feledett muzeális romhalmaz, afféle rózsafüzér-morzsolgató magánügy, semmi egyéb, amiből idővel vagy kinőnek a delikvensek, vagy az aufklérista felvilágosítás elsöprő érveire belátják a ráció uralta világtól való téves elkóborlásukat. Hatottak azok a hamis téveszmék és illúziók, amelyek a hatvanas-hetvenes évektől kezdve azt hirdették, hogy a vallások fokozatosan visszaszorulnak, s mindennek egyértelmű jelét látták abban, hogy a nyugati világ templomai kiüresednek, nő a pap- és lelkész-utánpótlási hiány stb. Ám a nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől kezdve, a vártakkal ellentétben, s a modern és posztmodern világgal teljes harmóniában, éppen ellenkezőleg történt minden: a világban soha nem látott mértékben, lázas módon erősödött a vallási érzület, s váltak a világ legkülönbözőbb pontjai izzóan vallásorientáltakká. Ma, ha belenézünk a legkülönfélébb politikai vagy világnézeti elkötelezettségű mértékadó nyugati sajtóba, már az első oldalakon garantáltan vallási-valláspolitikai jellegű hírekbe fogunk ütközni.

– Ez pedig azt jelezné, hogy a vallás nem a „marinénik” ügye, hanem ismét politikai tényezővé vált?

– A vallás mára valóban politikai erőforrássá vált, s ennek sok oka van. Nálunk alig-alig elemzett, külföldön viszont könyvtárakat betöltő irodalma van annak, hogy a kilencvenes évekre megszűnt a kétpólusú világrend, és attól kezdve, a konfliktusok a civilizatorikus törésvonalak mentén jelentek meg, s ne feledjük: minden civilizáció egyik legfontosabb és legelemibb meghatározója annak vallási hagyománya. Mindennek sokat eláruló példázata volt az, ami a közvetlen szomszédban, tőlünk alig párszáz kilométerre esett meg: sokat elmond, hogy a délszláv háborúban a katolikus horvátok elsősorban a nyugati világ támogatásában részesültek, a többségében ortodox szerbek mögött a pravoszláv Oroszország tornyosult, s a muszlim bosnyákok a muszlim világ – Szaud-Arábia, Törökország, Irán és Líbia – segítségére számíthattak. A példák tetszőlegesen szaporíthatók, ám tény, hogy a világ feltartóztathatatlan globalizálódásának és univerzalizációjának mintegy ellenhatásaként vagy reakciójaként, azzal párhuzamosan jöttek létre a lokalizációs és a fragmentációs törekvések, s azok az újraerősödő nemzetállami gondolatok, amelyekben a vallásoknak ismét nagy szerepük lesz.

– Mit értsünk azon most, a 21. században, hogy a vallás politikai erőforrássá vált – ismét?

– Nos, ez itt a lényeg! Azok az eszmei-politikai mozgalmak, amelyek a mai világban hihetetlen erővel és intenzitással hallatják a hangjukat, mint a populizmus, a szuverenizmus vagy a fundamentalizmus, ezek jó okkal és alapvető módon igénylik a „vallási hinterlandot”. Összetett oka van ennek, amelyet alapvetően egy vallásfenomenológiai tény határoz meg. Minden vallás – saját önfelfogása szerint – az igaz hit hordozója, önmagát az igaz hit egyetlen és kizárólagos forrásának tekinti. S ezzel önmagában még nincs is semmi baj: egy hívő ember nem mondhatja, hogy az én hitem cirka 65 uszkve 68 százalékig igaz, a fennmaradó részben azonban hamis, puszta tévedés vagy hazugság. A probléma ott kezdődik, amikor erre hivatkozva, a saját hitemet univerzálissá és kizárólagossá kívánom tenni, azt állítva, hogy az én hitem az egyetlen igaz hit, következésképp megkövetelem, hogy mindenki más ehhez a hithez térjen meg, s ezt vallja. Aki tőlem eltérő hitet vall vagy gyakorol, az nem lehet más, mint az ördög cimborája vagy egyenesen maga az ördög, a perszonifikálódott sátán, a legfőbb gonosz, akivel szemben az igaz hitre apellálva, fel kell lépni, akit el kell törölni és meg kell semmisíteni.

Az emberi fantázia a történelem során hihetetlen gazdagsággal talált rá a gonosz üldözésére és elpusztítására szolgáló eszközökre, az inkvizíciótól és a máglyától a gályarabságon és kényszerkereszteléseken át, a pogromokig vagy az Isten nevében végrehajtott szent mészárlásokig. A lényeg, hogy ebben a küzdelemben minden megengedett, a törvényesség pedig – minthogy ember alkotta törvényekről és nem isteni törvényekről van szó –, akár felfüggeszthető, hiszen a szent feladat a világnak a Legfőbb Rossztól való megtisztítása, ez pedig az igaz hitet vallók elemi érdeke. A populista politika éppen azért nyúl vissza mindehhez, mert az abszolút igazság egyedüli hordozójának tekinti önmagát. Ennek a gondolkodásmódnak a legalapvetőbb jellemzője egy manicheus dualista szellemiség, amely szintén két részre osztja a világot: jókra és gonoszokra. S miután a populista politikai gondolkodás a népet egyfajta etnokulturális egységként homogenizálja, azt vallja, hogy ezt a homogén egységet, amely a jók közösségével azonos, folyamatos, kívülről és belülről leselkedő veszély fenyegeti.

A populista vezér önmagát mint a legfőbb jó küldöttét, képviselőjét, megbízottját és ügyének harcosát állítja be, aki biztosítékként ajánlja magát a közösség figyelmébe: én leszek az, aki megvédelek titeket a külső és belső veszélytől. Ennek érdekében az ellenséggel, akik a rosszak, a gonoszak – mindenre elszántak világközösségét alkotják, ám akik a saját embereiket mint afféle „ötödik hadoszlopot” már „belülre” is odatelepítették –, le kell számolni. Ellenségek, azaz folytonosan démonizálandók, dehumanizálandók, az állandó becsmérlés és szitkozódás tárgyai, s a legközönségesebb durvaság is megengedhető, mi több, elvárandó és alkalmazandó velük szemben.   

– Ez már ismerős vagy tíz éve, mintha hasonló tematika jellemezné a hazai kormányzati működést. 

– Pontosan, ezért van szükség arra, hogy folyamatos ellenségképet kreáljon a politikai hatalom, hívják az ellenséget akár Soros Györgynek, idegenszívű kozmopolitának, szexuális orientációja miatt megbélyegzettnek vagy biciklistának, az ellenségkép időről-időre, az adottságokhoz idomulva, folytonosan cserélhető vagy behelyettesíthető, mint a Jolly Joker a kártyában. Eme logika mentén lesz a politikai ellenfél nemzetrontó, vadállatias, mindenre képes ellenséggé, ahogy ezt recept szerint valósítják meg a populizmus élharcosai, Orbántól Trumpig. A politikai auktorok ebben a játszmában a fundamentalista hit kínálkozó és „bevált” modelljére és szinte minden esetben a fundamentalista hívők elkötelezett indulataira támaszkodnak. Ennek során – mint felesleges kelléket – kiiktatják a racionalitás terepét, az észérvekre hivatkozó vitákat és diszkussziókat, s helyükbe a virtuális valósággal való kecsegtetést és megtévesztést, álhírgyárakat, határokat és gátlásokat  nem ismerő pofátlan hazugságokat és eszement, de a történelemből jól ismert sémákra építő konteókat tolnak – az ingatag emóciókat, a zsigeri gyűlölködést és az atavisztikus indulatokat felkorbácsolandó. A szuverenista elvek hangsúlyozása, a magukba zárkózó nemzetállami keretek elsődlegessége pedig épp azért válik fontossá, hogy a szupranacionális szervezetek, intézmények, de akár csak a nemzetközi sajtó ellenőrző és kontrollt jelentő fellépése elől sikeresen elzárkózhassanak. Véletlen lenne az az ellenállás, amit az Orbán-rezsim mutat az Európai Ügyészséggel szemben? Semmi másról nincs szó, csak arról, hogy a szuverenitás melldöngető hangoztatásának áldásos „takarásában” biztosítsák a lehetőségeket maguknak a kontroll nélkül maradt EU-s pénzek további és rendíthetetlen megcsapolására, saját kedvükre és zsebükre.

– Miként értelmezi mindezt Ferenc pápa a kötetben?

– Ferenc pápa és szellemi köre rendkívüli intenzitással foglalkozik a fenti problémákkal, s ami a lényeg, a jezsuitákra jellemző komoly felkészültséggel, rendszerszerűen látja át a fent említetteket. Nem véletlen, hogy a Covid-járvány kellős közepén, s arra hivatkozva indul a kötet. A világ – tetszik, nem tetszik – visszafordíthatatlanul globalizálódott, s illúzió azt gondolni, hogy ennek a folyamatnak lenne alternatívája. Ugyanakkor teljesen világos, hogy az egész emberiséget érintő legsúlyosabb megmérettetések, így a Covid, s minden jövőbeli pandémia, az egyre nagyobb kihívásokat jelentő gazdasági, piaci és pénzügyi rendszerek, az ökológiai problémák vagy éppen a biztonságpolitikai kérdések csak és kizárólag globális módon válhatnak kezelhetővé és megoldhatóvá. Olyan nincs, hogy egyes államok, mint mondjuk Magyarország a maga kicsi és nyitott gazdaságával azt mondaná, hogy a világjárványt sikeresen legyőztük Záhony és Hegyeshalom között, Hegyeshalom után nyugodtan tomboljon csak a járvány. És ugyanígy van az ökológiai kérdésekkel: nálunk már nem szmogos a levegő, sikerrel megfékeztük Dunán innen, Dunán túl a felmelegedést, Wiener Neustadtban csak emelkedjék nyugodtan a hőmérséklet.

De hasonlóképp abszurd lenne azt gondolni, hogy az egyre szélesebbre nyíló szociális ollót idehaza majd szépen összezárjuk – ezek mind-mind égető globális problémák, nemzetállami hatáskörben csak rész-, látszat-, vagy efemer megoldások születhetnek. Ezért mondja Ferenc pápa – Szent Ferencre visszautalva –, hogy mindnyájan testvérek vagyunk – legutóbbi, tavaly októberben közzétett enciklikájának is ez a címe: Fratelli tutti – az emberiség egy nagy család, amint erről Szent Ferenc is szólt: Napfivér, Holdnővér, farkas testvér, galamb húgocskák. Mindannyian egy családba tartozunk és a pápa meggyőződése szerint a 21. század valamennyi kihívására kizárólag az emberiség nagy családjának kollektív válasza lehetséges. A pápa több helyen is idézi Pál apostol sorait: „Az egész teremtett világ együtt sóhajtozik.” (Róm 8,22) Az itthonról is megtapasztalt szuverenizmus, a nemzetállami logika, amely a felmerült problémákra a válaszokat legfőképp nemzeti keretek között keresi, Ferenc pápa számára a történelem szolgáltatta tanulságok nyomán újra és újra nemzetek közötti konfliktusokat generál, s az emberiség legnagyobb tragédiáihoz, súlyos konfliktusokhoz és gyilkos háborúkhoz vezet.

– Ez a nemzetek feletti együttműködés az utóbbi években mintha kissé defektet kapott volna, persze nem kis részben az Ön által felhozott nemzetállami agresszivitásnak köszönhetően.

– Arra most nem vállalkoznék, igen messzire vezető téma lenne, hogy az EU eddigi működését, és miután nem vagyok jós, jövőbeni szerepét kíséreljem meg elemezni. De azt tudom, hogy az emberi történelem – történetileg értelmezett – legjelentősebb sikertörténetei, így például a Római Birodalom vagy a középkori keresztény Európa etc. – nem győzöm hangsúlyozni: történelmi értelemben vett – fantasztikus eredményeit épp az univerzitás, a mindig változó értelmet és tartalmat hordozó egyetemesség gondolata és eszméje biztosította. Sokat elárul, hogy a legkülönbözőbb civilizációjú, kultúrájú és tradíciójú népeket magába foglaló Római Birodalmat szétverő barbár törzsek majd a kereszténység univerzális eszméje alatt egyesülnek, válnak „eggyé”, kereszténnyé, nemzetek fölöttivé. A pápaság és császárság vitájában a primátus, az elsőség a kérdés, miközben mindkét fél számára magától értetődő, hogy hatalma egyetemes és nem korlátozott. A Respublica Christiana eszméje éppen úgy a középkori államoknak a keresztény fundamentumon megvalósult egységét fejezi ki, ahogy ugyanezt a populus Christianus univerzalizmusa, vagy a renovatio imperii Romanorum szándéka, amely a Római Birodalomnak, az Imperium Romanumnak a helyreállítási igényét fogalmazta meg stb., s ezek mind a Nyugat politikai egységének gondolatát tükrözték. A középkori keresztény filozófusok, mondjuk Aquinói Szent Tamás a közjót a keresztény-katolikus egyetemesség fogalmának megfelelően, szigorúan univerzalisztikus értékként írta le.

– Kikkel konfrontálódik ma Ferenc pápa, a Vatikán, a keresztény egyház?

– Orbánnal, Trumppal, Salvinivel, Le Pennel, Farage-zsal, Banonnal, Putyinnal. A volt amerikai elnök igen komoly elutasításban részesült a Vatikánban, amelynek „félhivatalos” lapja, amelyet a megjelenése előtt a Szentszék hagy jóvá, a jezsuita szellemiségű La Civiltà Cattolica szokatlan keménységgel támadta Trumpot. De miközben Orbán megállás nélkül azt hangoztatta, hogy ő védi meg Európát, s Magyarország a kereszténység utolsó védőbástyája, Ferenc pápát ez nem hatotta meg, épp ellenkezőleg! A pápa és környezete, így az igen felkészült és roppant tájékozott Antonio Spadaro jezsuita atya, a Civiltà Cattolica főszerkesztője–  mások mellett – Orbánnal kapcsolatosan hangoztatja igen gyakran a tribalizmus, a törzsiség gondolatát, amely teljes ellentétét jelenti a katolikus (katholikosz – egyetemes) fogalmának, hiszen a keresztény önfelfogás szerint Jézus nem egy néphez, hanem az egész világhoz jött el, s kereszthalálával nem egy nép, hanem az egész emberiség megváltója lett. Orbán, Trump, Salvini vagy Le Pen világát törzsi alapokon szerveződő világként írják le, s kimondottan mellbeverő – néhány napja olvastam a Civiltà Cattolicában –, hogy már a „cattolicesimo tribale” (törzsi katolicizmus) kifejezést is használják, miközben maga Ferenc pápa is többször hangsúlyozza, hogy a törzsi kereszténységet hirdető fundamentalista, populista politikusok nem sokban különböznek a dzsihadistáktól.

– Ossza meg velünk kérem, mitől ennyire revelatív jelentőségű Ferenc pápa megjelent könyve?

– Említettem már, a könyv a pandémiával indít, és ezzel kapcsolatosan feltesz egy alapkérdést: ebben a helyzetben hogyan gondolkodik egy-egy ország, a politikai vezetés számára mi élvez prioritást? Az emberi élet mentése, avagy a gazdaság működtetése? Mi minősül ebben a helyzetben elsődleges célnak? Ferenc pápa számára nem kétséges, hogy az emberi élet védelme mindenekfelett. A biblikus felfogás szerint az ember az egyetlen teremtmény, amely Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve. Minden ember, vagyis férfi és nő, fehér és fekete, kicsi és nagy, kövér és sovány. Az emberiség ebben a tekintetben oszthatatlan, s egy nagy családot képez. S miután az ember Isten képére lett megalkotva, megilleti az emberi méltóság fogalma. A pápa a zsidó-keresztény hagyománynak megfelelően, az emberi életet tekinti elsődlegesnek, de ez nem azt jelenti, hogy a gazdaság helyzetére nem fordít figyelmet, épp ellenkezőleg! Ez a szemlélet egy stratégiát jelent, amely az emberi élet alapvető védelme mellett, éppen az emberi élet kiemelt fontossága miatt, a gazdaság működőképességét is hangsúlyozza. Ám az egész emberiséget sújtó helyzetben az emberi életet a legvalóságosabban védelmező politika számára a legfontosabb gazdasági teendő, hogy kiálljon a magukra maradt családok, az egzisztencia nélkül maradt emberek és a bajbajutott kisvállalkozások mellett. Egy erős szövésű szociális hálóra van szükség, amely ugyancsak az emberi életet védi. Ferenc pápa persze nem mondja ki, de az elképzelt modell egyértelmű: a családok melletti hangzatos szónoklatok, s a pandémia idején is gátlástalanul a strómanok, a családtagok és a holdudvar zsebeit tömő politikai gyakorlat helyett, felelős szociális gondoskodásra van szükség, hiszen a koronavírus „a mi Noé-pillanatunk”.

(az interjú második részét kedden olvashatják)