Tóth Zoltán: az orbáni diktatúra alternatívája egy kollektív vezetésre épülő rendszer lehet

– Ön szerint Magyarországon azok döntötték el a választást 2022-ben, akik a zsebükön át szavaznak. De kik ők, és miért szavaztak a Fideszre?

– A nagyon gazdagokat, mint a rendszer alkotóelemeit, nem nagyon kell indokolni, de a középosztály és a legszegényebbek is – és ez a legszörnyűbb –, a Fideszre szavaztak. A szavazóbázis csere úgy ment végbe, hogy az ellenzéki szavazók nagyon szép számban otthon maradtak, ezzel szemben azok, akik eddig nem szavazók voltak, a legszegényebbek elmentek szavazni, és a Fideszre adták le a voksukat.

– Miért?

– Mert nem láttak más reményt a saját helyzetük javulására. Az ellenzék nem ígért nekik semmit, a kormány pedig konkrétan adott nekik pénzt. A nyugdíjasoknak emelt nyugdíjat, emellett volt minimálbér-emelés, és a szociális szférába is adtak pénzt. Az emberek igenis értékelték azt, hogy a Fidesztől kaptak, az ellenzéktől viszont még ígéreteket sem.

– Ez értékek vagy érdekek melletti szavazás volt?

– Ez érdekek menti szavazás volt, mert az anyagi érdekeltség egyértelmű. Ebben a vonatkozásban értékek nincsenek.

– Ezzel szemben ön azt állítja, igenis értékek és érdekek mellett kell szavazni. Ez miben lenne más, mint a Fidesz kínálta érdek?

– Abban, hogy a társadalmi szolidaritás elvét mindenképpen a gondolkodás részévé kell tenni. Vagyis, miközben saját anyagi jólétükön munkálkodnak, a legszegényebbekre is kell gondolniuk. Olyan társadalmi közérzetet kell kialakítani, amelyben az emberek elfogadják egymást. Olyat, amelyben nem egymás ellenségeivé tesszük a különböző társadalmi csoportokat, hanem elfogadják egymás másságát. Ettől nem kell átalakulni mássá.

– Ön azt mondja, ha az ellenzék alternatívát akar az orbáni diktatúrával szemben, akkor egy kollektív vezetésre épülő rendszert kéne kialakítani. Hogyan?

– Nem szeretni kell egymást, hanem olyan emberekkel kell politikai szövetségre lépni, akik azt mondják, egyek akarnak lenni az ellenzékben  az egyenlők között. Szövetségeket kell létrehozni, de nem szeretet, hanem érték és érdek alapon.  

– Nem erről szólt az ellenzéki összefogás?

– Ez a koalíció nem működött se érdek, se érték alapon. Igazából most kezdem sajnálni, hogy nem támadtam jóval előbb, akkor kellett volna. De, ha akkor teszem, ellene mentem volna az egész összefogás-folyamatnak. Márpedig, mivel az összefogás folyamatát én találtam ki, ez célszerűtlen lett volna. Azt azért zárójelben megjegyezném, hogy én 2012-ben nem azt az előválasztást találtam ki, amit megcsináltak. Az én verziómban egyéni választókerületekben kellett volna preferenciális szavazáson pártonként minimum két-két jelöltet indítani, és pártlisták indultak volna. Szó sem volt arról, hogy miniszterelnök-jelöltet kell választani. Aki ezt kitalálta, azért találta ki, mert ő akart Orbán nagy riválisa lenni. De nincs szükség Orbán-típusú ellendiktátorra. Kollektív vezetésre van szükség.

– Mi az odavezető út?

– Át kell alakítani a pártok feladatait a társadalmi felelősségi rendszerben. A pártoknak föl kell építeniük azt a szakpolitikai rendszert, civil hálózatot, amelytől ők elvárják, hogy szakpolitikákat csináljon a számukra. Nem a pártoknak kell nyugdíjpolitikát, népességszaporulati politikát csinálniuk, nem nekik kell az adóreformot kidolgozni. Körülbelül ezer szakpolitika van, ezeket rá kell bízni a népből létrejött civil szervezetekre. Ha úgy tetszik, minden pártnak egy témán belül versenyeztetnie kell a civil szervezeteket. Mert minden szakpolitikának lehet jobboldali, baloldali, szociáldemokrata vagy konzervatív megközelítése, és ezekkel a különböző megközelítésekkel kell a pártnak kialakítani a saját, országos, átfogó társadalmi, gazdasági, politikai integrációs tervét. Ma ez fordítva van. Bármelyik pártból annak egyik tagja azt hiszi, hogy ő a szakpolitika, neki kell megmondani például, hogy mi az egyetem, a középiskola, az alsó tagozat funkciója. El kell fogadni, hogy ezen a területen működő civil szervezetek alakítsák ki a saját nézetük szerinti szakpolitikákat.

– Minden egyes pártnak külön-külön kell így eljárnia?

– Igen.

– De hát minden egyes párt ugyanazt a civil szervezetet fogja megtalálni, nem?

 – Ha egy területen csak egy civil szervezet van, akkor igen. De ez alapvető hiba, mert – ahogy mondtam –, egy szakpolitikának sokféle megközelítése lehet. Lehet ideológiai, politikai, jobb- és baloldali, lehet konzervatív és szociáldemokrata megközelítése. Elég szörnyű, ha egy társadalomban egy szakpolitikai kérdésben csak egy civil szervezet működik. Egyébként ezt csinálja a Fidesz. Minden szakpolitikában létrehozza a saját civil szervezetét, és csak azzal tárgyal, senki mással. Így van ez a felsőoktatásban, a nyugdíjasok, a színészek, a rendezők viszonyában, és még sorolhatnám. A civil szférában a „virágozzék száz virág” elvét kell követni, és a pártoknak a civil szervezetek által kidolgozott szakpolitikák tengeréből kell összeszedniük azt a csokorra valót, amit ők egy átfogó társadalmi, politikai gazdasági alternatívává integrálnak. Ha ezt valamelyik párt nem teszi meg, hanem maga akar szakpolitikát kidolgozni, akkor ezzel leszűkíti a saját társadalmi bázisát.

– Ez lenne a kollektív vezetés?

– Nem, a civil társadalom új szereppel való felruházása az a kollektív vezetés talpazata. A pártoknak egy teljesen új szerepfelfogást kell kialakítaniuk: ők integrátorok, országos, átfogó integrátorok a szakpolitikában. A kollektív vezetés pedig azt jelenti, hogy a pártnak nem egy felkent vezetőt kell kiválasztania, aki a párt elnöke, egyben ő a miniszterelnök, a fő stratéga, az „atyaúristen”, ő osztja el a költségvetést, ő mondja meg, hogy kik lehetnek a jelöltek a választásokon, hanem közös vezetést kell kialakítani, amelynek már ma is megvannak a pozíciói. Csak ezeket most mind Orbán-hű emberekkel töltötték be.

 – Mik ezek a pozíciók?

– Szerintem a miniszterelnök pozíciójával legalább egyenértékű az, hogy ki az Európai Unióban a magyar nagykövet. Az az ember jobban ismeri az egész unió politikai rendszerét, kapcsolati rendszerét, mint a magyar miniszterelnök. A másik ilyen rendkívül fontos szerep a pénzügyminiszteré, aki egyben gazdasági miniszter is. Neki kell kialakítani az állam gazdaságpolitikáját, az állami vállalatok feletti tulajdonosi felügyeleti rendszert, az adózás rendszerét, a lakossági és a vállalati adórendszereket. Ezek megint százféle módon jól kitalálhatóak. De nálunk ezt mindig rábízzák valami „elmebetegre”, aki soha életében nem foglalkozott ilyen dolgokkal. A harmadik ilyen pozíció a külügyminiszteré. Hiszen nem csak uniós ügyek vannak, és az európai ügyeket is összhangban kell kezelni a külügyminiszteri pozícióval, tehát ennek egy másik embernek kell lennie, aki a „világ többi részéért” felelős. A következő ilyen rendkívül fontos terület a munka világának a rendszere. Hogy létezik az, hogy a munka világával, a társadalmi érdekegyeztetés mechanizmusával miniszteri szinten az ég egy adata világon nem foglalkozik senki? Ez volt az a szerep, amit korábban az MSZP-s Kiss Péter újpesti országgyűlési képviselő töltött be. Tovább menve, független „figuraként ott van az Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróságot nem vazallus szerepre kell kényszeríteni, és például arra, hogy gazdasági ügyekben ne bíráskodhasson. Miért ne tehetné? A Horn-kormány alatt még képesek voltak elgáncsolni Bokros Lajost öt-hat kérdésben. A maiak ezt nem tehetnék meg, mert ez a Fidesz érdekeivel ellentétes lenne. De menjünk tovább. Az Országos Választási Bizottság elnöke minden demokratikus országban független nagyhatalom. A Fidesz uralkodása alatt nem az. Tehát legalább tíz olyan pozíció van, ami ugyanolyan fontos, mint a miniszterelnöké. De, szerintem a miniszterelnök szerepe nem lehet más, mint első az egyenlők között. Meg kell keresni azt az embert, aki az egyenlők között képes az első pozíciót elfogadni. Kollektív vezetésre van szükség. Ha az ellenzéki pártok alternatívát akarnak az orbáni diktatúrával szemben, akkor olyan kollektív vezetésre épülő rendszert kell kialakítaniuk, amelyben az ő egyéni egzisztenciális érdekeik sem homlok egyenest ellentétesek a társadalmi elvárásokkal.