Tóth Zoltán: választási csalások voltak, vannak, lesznek, a mértékük a kérdés 1. rész

Mióta vannak választási csalások az emberiség történetében?

Az emberiség történetében és a világ minden országában voltak és vannak választási csalások. Ezeknek a mértéke a kérdés. A demokráciákban kis mértékű, a diktatúrákban viszont beláthatatlanul nagy mennyiségű választási csalás van. Ha vissza akarunk nyúlni az ókorba, a választási csalások őstörténetének nagyon fontos dokumentuma Quintus Tullius Ciceronak, a nagy szónok, Marcus Tullius Cicero testvérének a műve. Az a címe: „Hogyan nyerjük meg a választásokat?”, és munkájának azt az alcímet adta. „A hivatalra pályázók kézikönyve”. Igazi korabeli dokumentum, amelyet Cicero alkalmazott is a különböző választásokon. A legnagyobb mondása az: a politikusnak szabad hazudni. Ez a mű 2006-ban magyarul is megjelent a szegedi Lectum Kiadó gondozásában. Amikor Heller Ágnessel arról beszéltünk, hogy mit jelent a politikai erkölcs, akkor mindketten idéztük Quintus Tullius Cicerot. Heller Ágnes nagyon helyesen azt mondta, a politikusok erkölcsi határa ott van, hogy szabad elhallgatniuk a tényeket, de nem szabad hazudniuk. Cicero meg épp azt mondja a bátyjának, hogyne volna szabad hazudni, ha hatalmat akar szerezni, akkor mindent szabad. Ám Madách Imre „Az ember tragédiája” című művében már pontos látleletét is láthatjuk az athéni színben, hogy egy népszavazás kapcsán hogyan lehet választási csalást elkövetni.

Mifélék ezek a választási csalások?

Alapjában 2000-ig kétfajta választási csalást lehetett tipizálni. Az első fajta az úgynevezett „primitív” választási csalás. Ennek az a lényege, hogy a szavazás napján követték el. Vagy úgy, hogy a szavazókat készpénzért vagy más javakért megvásárolták, vagy úgy, hogy a szavazólapokat meghamisították. Úgy is lehetett, hogy a szavazási eredmények összesítésének folyamatába hamis adatokat vittek be. Ezek a csalási formák könnyen felderíthetők, bebizonyíthatók, dokumentálhatók, de igen gyakran eredményre vezettek. Ezért még ma is élnek.

Mára azonban a csalásoknak egy újabb változatos rendszere alakult ki, amit én intellektuális választási csalásnak nevezek. Ezek a csalások kiókumláltak, ki-, és végiggondoltak, s nagyon komoly erőfeszítések árán deríthetők fel. Egyáltalán, nehezen érhető tetten a csalási szándék maga is. Ennek a legfontosabb elemei közé tartoznak a kampányfinanszírozás módszerei. Magyarul a fekete kampánypénzek, amelyek azért eléggé nyilvánvalóak. Már a nagy amerikai Watergate-botrány is ide tartozott. Az ugyanis nem egy telefonlehallgatási botrány volt, hanem egy választási kampányfinanszírozási csalássorozat.

A fekete pénzeken túl, a másik módszer, hogy a kampányfinanszírozásban törvényesen olyan állami szabályokat állapítanak meg, amelyek kivételeket teremtenek egyes pártok javára, más pártok kárára. Ezt akár a magyar kampányfinanszírozási szabályokból is ismerhetjük. Egy másik módszer, hogy az egyébként legális támogatók az állami pénzt pártcélú felhasználásra juttatják a pártoknak. Ez az, amikor a kormány a költségvetésből – amely elvileg nem fordítható konkrétan párt-kampányfinanszírozásra – olyan áldolgokat talál ki, mint például a „közérdekű tájékoztatás”. Ezzel szembesülhetünk akár most is, amikor egy kiadványról azt mondják, hogy a vírus ellen küzdenek, de nem ezt teszik, hanem a Fideszt népszerűsítik vele.

Az intellektuális választási csalások körébe tartozik az ellenzék szándékos, tudatos lejáratása is. Ezt nevezik újságírói nyelven karaktergyilkosságnak. Ilyenkor félig igaz, félig hamis, konstruált adatállományokat úgy raknak össze, hogy az illető a társadalom, a közvélemény előtt teljesen ellehetetlenüljön, elbukjon, elveszítse erkölcsi hitelét. Ennek persze vannak enyhébb formái is. Én először a ’80-as években, az amerikai elnökválasztáson találkoztam vele, amikor olyan viaszfigurákat telepítettek az utcasarkokra, amelyek az ellenzéki jelöltet ábrázolták életnagyságban, ámde a leglehetetlenebb élethelyzetekben. Például totál részegen, félig-meddig ruha nélkül, dehonesztáló, megbecstelenítő pózokban.

A legújabb kor pedig már az álhírek, a fake news-ok korszaka, amikor ellenőrizetlen módon, félig-meddig legális csatornákon olyan információdömpinget juttatnak el a választókhoz, amely meggyőzi őket arról, hogy valódi híreket néznek. Ezzel egyrészt teljesen ellehetetlenítik a szabad sajtót, másrészt kelepcébe csalják az embereket, mert megfosztják őket a tisztességes tájékozódás lehetőségétől.

Itt érünk el választási csalások legújabb korszakába, amelyben az Orbán-rezsim nagyon élen jár: gyakorlatilag politikai és gazdasági eszközökkel megfojtják a sajtószabadságot. A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) működését viszont látjuk, Kelet-Európában és az egyes balkáni országokban rendkívüli erővel terjed. Összegezve, az intellektuális csalásoknak az a lényegük, hogy nem a szavazás napján akarnak csalni, hanem ezen eszközök – a kampányfinanszírozás, a sajtószabadság korlátozása, a karaktergyilkosság és a hamis hírek terjesztése – együttes hatása teremt olyan helyzetet, hogy az emberek már nem is akarnak másra szavazni.

Magyarországon melyek voltak a legemlékezetesebb csalások?

Ezt igen hosszan lehetne sorolni, akit érdekel a magyar történelem, annak ajánlom, hogy Jókai Mórtól ne csak „A kőszívű ember fiait” olvassa el, hanem a „Politikai divatok” című könyvét, és az idős Jókai elbeszéléseit is. Ezekben konkrétan leírja: „mi is etettünk, mi is itattunk”. Ez már az első, kemény dokumentálása a csalásnak. Jókai egyébként 20 évig kormánypárti országgyűlési képviselő volt, az ő tollából egy ilyen mondat rendkívül elmarasztaló volt a fennálló Tisza-kormányra nézve. A másik ilyen Mikszáth Kálmán „Két választás Magyarországon” című munkája, de Móricz Zsigmondot is azok körébe sorolhatjuk, akik megírták a választások korrupt jellegét.

Mi volt erre a korra a legjellemzőbb?

Míg a világon már mindenütt a titkos választásért küzdöttek, a magyar belügyminiszter, Rajner Pál 1870-ben azt mondta, hogy „a magyar nép lelkétől idegen a titkolózás”. A már említett szépirodalmi munkákban pontosan leírják, hogyan történt a szavazás. Etettek, itattak, ezzel csábították a nyílt szavazásra a választópolgárokat. A szavazást általában egy kocsmaudvaron, vagy egyéb közösségi létesítmény udvarán tartották. A szavazónak fel kellett állnia egy dobogóra, és onnan kellett nyíltan a számlálóbizottsági tagok szemébe mondani, hogy „igen, én a kormánypárti jelöltet támogatom”. Utána leült, akkor megint volt etetés, itatás, fuvarozás. S, hogy ezeket milyen történelmi bizonyítékok támasztják alá? A Magyar Nemzeti Levéltárban az adóbevallási íveken vissza lehet keresni kampányköltség címen. Vannak olyan muzeológusok, akik ilyeneket gyűjtöttek, sőt, még könyvek is jelentek meg róla. Vagyis a választási csalás régre visszatekintő hagyomány nálunk.

Mit tudunk mondani a Horthy-korszak választásairól?

Sok jót nem, mert a választásra jogosultak létszáma rendkívül alacsony volt. Miközben a világban kezd általánossá válni a női választójog, Magyarországon ezt nagyon következetesen megtagadják. A már említett választási elemek továbbra is éltek, vidéken nyílt volt a szavazás, a városokban volt csak titkos.

Mikortól van Magyarországon általános választójog?

Az általános választójog csak 1945 után jött létre. Volt is azután két választás az 1945 évi, úgynevezett próbaválasztás, és az 1947-es, amelyet demokratikus szabályok alapján írtak ki, de a gyakorlat már a kékcédulás szavazás gyakorlata volt. A törvény demokratikus volt, de a megvalósított gyakorlat abszolút törvénysértő. Politikai aktivisták a Belügyminisztérium teherautóival járták az országot, és az úgynevezett „kékcédulával” több helyen is leszavaztak. Ezután a szó jogi értelmében már elég nehéz választási csalásokról beszélni, mert a Rákosi-rendszerben és a Kádár-rendszerben az egypártrendszeren belül elég nehéz volt demokratikus választásokat tartani. Az 1985-ös választáson leginkább politikai visszaélések történtek: az MSZMP által szervezett nagygyűlésekre nem engedték be az ellenzéki választópolgárokat. Ennek ellenére, mégis 88 független jelöltet sikerült állítani erre a választásra. Ha korszakváltás nem is történt, de megmutatkozott a csírája annak, hogy lehet másképp is, demokratikusan politizálni.

(Folytatjuk)