További lecsúszásunk az Európai Unióban

Elhúzódó technikai recesszió

A magyar gazdaság előző negyedévhez mért teljesítménye 2023 első negyedévében éppen harmadszor jelzett visszaesést, azaz a tavalyi, második félévet jellemző technikai recesszió idén is folytatódott. (Megjegyzem, az unió egészében 2022-ben nem állt elő az előző negyedévekhez mért GDP visszaesés, mint ahogy 2023 első három hónapjában sem.) Erre 1995 óta (amióta a KSH GDP-számításait folyamatosan követhetjük) csak a nagy világgazdasági válság idejéből (2008 második felétől 2009 első negyedévéig) találunk példát, ami finoman szólva is arra utal, hogy nincs jó állapotban momentán a magyar gazdaság.

A 2023 első negyedévében bekövetkezett egy százalékos visszaesés az előző év azonos időszakához mérten nem utal mély válságra, de a kormány által várt gyors kilábalás feltételei korántsem rajzolódnak ki. Ha a pozitív várakozások szerint az esztendő első felében – a második negyedévi javulás után – sikerülne stagnálás közelébe „felpörgetni” a gazdaságot, a kormány által várt 1,5 százalékos növekedés teljesüléséhez a második félévben három százalék feletti dinamikára volna szükség. Ennek a bekövetkezte – az ismert feltételek mellett – meglehetősen valószínűtlen. 

A stagfláció okai

A nemzetközi előrejelzők (IMF, EB, EBRD) és a hazaiak többsége is ez idő szerint fél százalék körüli GDP-többletet prognosztizál erre az évre a magyar gazdaságnak, ami alig haladja meg a statisztikai hibahatárt, stagnálásnak tekinthető. Az év átlagában ugyanakkor az infláció várhatóan húsz százalék közelébe emelkedik. Az inflációnak és a „növekedésnek” ezt az együtt állását stagflációnak nevezik, amit meglehetősen nehéz meghaladni. 

Az első negyedévi visszaesést a kormány azzal magyarázta, hogy a „szankciók negatív hatásai” ekkor „csúcsosodtak ki”. Vagyis ahogy az inflációt, úgy a gazdaság visszaesését is a szankciók váltják ki a kabinet megítélése szerint. Ez egy nagyon világos, a köz számára könnyen érthető magyarázat. Csakhogy hamis. Csak arra nem ad választ, hogy ha a szankciók egész Európát sújtják, akkor 26 uniós országban miért (jóval!) kisebb az infláció, mint nálunk. És 25 uniós országban miért nagyobb az év első negyedévében a gazdaság teljesítménye a mienkénél. De ha elfogadjuk a kormány primitív, önmaga felelősségét elfedni akaró „szankciós infláció” és „szankciós recesszió” szóhasználatát, továbbá az év végére egy számjegyűre visszaeső inflációs prognózisát úgy, hogy még a növekedés is felpörögne, akkor arra kell következtetnünk, hogy a kormány szerint az orosz-ukrán háború hamarosan véget ér, és a szankciók hatásai kiiktatódnak. Vagyis a magyar kormány béke melletti elkötelezettsége gazdasági szempontból azért is indokolt, mert a háború lezárása azonnal felszámolná a magyar stagflációt és az általa kiváltott problémákat. Aki ezt a szcenáriót elhiszi, annak kéretik orvoshoz fordulni.  

A hazai stagfláció – az imént említettekkel szemben – az Orbán-kormány politikájából következik. 

Abból, hogy a parlamenti választások megnyerése érdekében (mert nagyon félt a vereségtől) akkor engedett rá a kormány százmilliárdos pluszokat a fogyasztói piacra, amikor a termelői árnyomások is megerősödtek. És ez csak a betetőzése volt a 2017 óta folytatott, minden áron növekedést hajszoló (ugyancsak a választások megnyerésére kacsintó) monetáris és kormányzati politikának. 

Ráadásként a kormány antiinflációs politikát szimuláló döntései (ársapkák, kamatsapkák, hiteltörlesztési moratórium) – a kommunikációs hadjárat ellenére is – rendre mind az inflációt erősítették. Ehhez jött a költségvetési túlköltekezés miatt kiszakadt büdzsé rendbetételének igénye, amit adóemelésekkel, különadók kiterjesztésével és növelésével, valamint több mint 2000 milliárd forintra tehető beruházás-befagyasztással és az állami kiadások több száz milliárd forintra előirányzott, direkt faragásával véltek megoldani. Mindez amellett, hogy további infláció-emeltyűnek bizonyult, befékezte a növekedés hajtóerőit, amelynek világos jeleit a múlt év második felének adatai már pregnánsan visszatükrözték. 

A magasra szökött infláció és a tavaly szeptember végétől extra méretekben gyorsulva romló forintárfolyam olyan magas jegybanki kamatokat kényszerített ki, ami a hitelek drágításán keresztül közvetlenül is visszafogta a növekedést, de közvetetten is hatott arra. Mégpedig a költségvetés kamatterheinek rapid emelkedése által, a költségvetés mozgásterét ugyanis nemcsak a deficitcsökkentés szükségessége korlátozza, hanem az ablakon kidobott pénz is, a többezer milliárd forintra emelkedő, az idén a 2019. évinek a négyszeresét kitevő kamat is.

Ám a stagflációért az Orbán-kormányt még egy lényeges ponton terheli felelősség, az uniós pénzek megszerzéséért felmutatott renyhesége okán. 

Több mint két éve folynak a tárgyalások Brüsszellel, és jó, ha a nekünk engedélyezett több milliárd euróból az év vége felé valamicske csurran-cseppen. Az euróforrások befolyásának elmaradásáért a kormány most már nemcsak befelé, a törzsközönségének szidja az uniót, hanem kifelé is. Nyíltan kárhoztatja az uniót és teszi felelőssé az euróalapok megnyitásának elmaradásáért, valamint annak a magyar gazdaságra gyakorolt kedvezőtlen hatásaiért, mint ahogy erről az Európai Bizottságnak benyújtott legutóbbi magyar konvergenciaprogram is tanúskodik. Ezzel szemben az az igazság, hogy Orbánék nem mutatnak egyértelmű hajlandóságot a tavaly év végén Brüsszel által 27 pontban megfogalmazott elvárások teljesítésére. A kamatmentes vagy/és nagyon olcsó uniós pénzek pótlására felvett piaci hitelek pedig emelkedő kamataikkal a jövő lehetőségeit szűkítik, miközben a kölcsönök visszafizetési alapjai nem erősödnek (éppen úgy, mint történt ez a volt rendszer utolsó évtizedeiben).

Az uniós források késlekedésén (elmaradásán?) túl, együttesen rontja az idei növekedési esélyeket a háztartások reáljövedelmének csökkenése, a magas árak és kamatok miatt visszaeső lakossági lakásépítés, a beruházások egy részének befagyasztása és az első négy hónapban ismét megroggyant költségvetés rendbetételének szükségessége. Ez utóbbi miatt a kabinet várhatóan ismét a szokásos eszközeihez fog folyamodni (adóemelések és adókiterjesztések), ezzel is fokozva a befektetők bizonytalanságát, a vállalkozások bővítésének eminens elriasztóját és végeredményben az inflációt is. 

Ebben az évben összességében a belső (fogyasztási és felhalmozási) kereslet további szűkülése várható. S ha lesz is némi nulla feletti növekedési többlet, akkor az annak lesz köszönhető, hogy a belső kereslet visszaesése visszaveti az importot, amivel szemben kedvező exportdinamika várható (miközben a Nyugat a hét szűk esztendő felé nyargalászik?!). Keresleti oldalról tehát kizárólag külső tényező, a nettó export (az export, import pozitív különbözete) hat növekedési húzóerőként.

xxx

Az Európai Bizottság legutóbbi prognózisa szerint az idei uniós és a magyar GDP-dinamika épp a fordítottja annak, mint ami a felzárkózásunkhoz kellene. Az unióra előre jelzett egy százalékos GDP-emelkedéssel szemben a fél százalékosra vélelmezett magyar ütem távolodást és nem közeledést jelez az unió átlagához. Vagyis lecsúszást akkor, amikor az elmúlt évben már Románia is utolért bennünket az egy főre jutó GDP-nek (vásárlóerőben számított) az unió átlagához viszonyított mértékét illetően.  S nem mellesleg: Románia az idei első negyedévben majdnem három százalékkal bővült, és ugyanekkor a sorban tavaly mögöttünk állók (Szlovákia, Lettország, Bulgária) is rendre növekedést mutattak fel (a horvát adat még nem ismert, de valószínűsíthetően – a többi mediterrán országhoz hasonlóan – ott is nőtt a bruttó hazai termék).

  A kormányfő szerette volna meghosszabbítani a korábbi „hét bő esztendő” időszakát. Orbánék azt hiszik, hogy a jelenlegi – aggodalmakra bőséggel okot adó – helyzet reális elemzése helyett elegendő a mézesmadzagot elhúzni a társadalom orra előtt, az általuk a későbbiekben várt kedvező adatokra hivatkozásokkal. Hallottunk már ilyesmit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években is. 1987 után már egyre kevésbé, mert attól kezdve roppant sebességgel omlott ránk a kiúttalan gazdaság csődjének ezernyi jele. S nem lett időnk kivárni a szebb jövőt. 

Uniós források nélkül és az Orbán Viktor kialakította gazdaságműködési/működtetési rendszerben (amely egyre inkább emlékeztet a letűntnek vélt szocializmusra) további lecsúszásunk szinte biztosra vehetően folytatódik.