Trencsényi László: a butaságból nagyon jól lehet hatalmi technikát csinálni

Mennyiben zárják le a mobilitás útjait a magyar közoktatásban, és mik ennek a legnyilvánvalóbb jelei?

Az iskolarendszerek a történelmi fejlődésben akkor szolgálták a társadalmi mobilitást, azaz az alacsonyabb helyzetű társadalmi csoportok gyermekeinek a szüleiknél életminőségben, tudásban, a munkaerőpiaci helyzetben magasabb szintre jutását, amikor „káderekre” volt szüksége a társadalomnak. Ilyen volt az erős iparosítás időszaka, amikor – Magyarországon kevésbé, de Poroszországban igen – erős hadseregre és okos bakákra volt szükség. Ilyenkor kitárták az iskolák kapuit. De ilyen volt a II. világháború után, amikor a szörnyű ember- és háborús veszteségek, a tömeggyilkosságok, az emigráció egyszerűen letarolta a képzett, munkahelyekre szükséges embereket. Ilyenkor automatikusan ki kell nyitni az iskolák kapuit, hogy a diákok legyenek minél többen. A másik elem, a társadalmi igazságosság eleme nem mindig társult ezzel a „munkaerőpiaci”, vagy „káderhiányos” helyzettel, de azért nagyon sokszor járt együtt demokratikus törekvésekkel és demokratikus ideológiákkal. A háború utáni nagy kapunyitás is egyszerre szolgálta azt, hogy feltölthetik azokat a helyeket, amelyek a háború miatt kiürültek, de legalább annyira szolgálta a társadalmi igazságtétel eszméjét, ideológiáját is. Egy új társadalom lehetőséget ad a korábbi uralkodó osztályok – így kellett ezt mondani – műveltségi monopóliumának a felszámolására is. A harmadik elem – amely megint csak az államok humángazdálkodásának logikáját szolgálta –, hogy azok az iskolarendszerek, amelyek kinyitották a kapuikat, abból indultak ki, egy szélesebb merítésben több tehetséget lehet találni. Csak gondoljunk a sportra. Mindenütt azt mondják, hogy az élsport érdekében érdemes a tömegsportot fejleszteni, mert akkor bukkannak fel azok a tehetségek, akik egy szűk mobilitási csatornán elkallódnának. Ennek a három dolognak az együtt állásában születtek a magyar iskolarendszerben is a nagy nyitások. Tegyük hozzá, hogy van egy negyedik pont is, a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok igénye, törekvése, kedve arra, hogy a gyerekeik előbbre jussanak, mint ők maguk. Az 1960-as évek jellegzetes falusi, családi mondása volt: „tanulj fiam, hogy ne kelljen a földet túrnod a tsz-ben, mint apádnak kellett.” Ez egy nagy lökést adott ahhoz, hogy a parasztgyerekek tovább tanuljanak. Erre az előbb említett ok miatt az állam természetesen nagyobb lehetőségeket is kínált. 

Mi van most?

A társadalmi mobilitás most rettenetesen szűk. Ha a felsőoktatást nézzük, akkor többszörösen rosszabb a helyzet, mint a Horthy-korszakban volt, amelyiknek köztudottan szűk volt a beengedő kapacitása. Ma már voltaképpen könnyebb a tevének is átjutnia a tű fokán, mint a gyerekeknek a gimnáziumokba jutás. 

Mi következik ebből?

Ebből az a szörnyű társadalmi belenyugvás állt elő, hogy ezeknek a hátrányos helyzetű csoportoknak az ambíciója is lecsökkent, mert kevésbé reménykednek abban, hogy továbbtanulás útján előbbre tudnak jutni. Forrai Katalinnak nagyon érdekes kutatásai vannak arra vonatkozóan, hogy míg például az 1980-as években a cigány családokban a gyerekeik tovább taníttatására erős motiváltság mutatkozott és a sikeres iskolázást látták a társadalmi felemelkedés esélyének, mára ez lecsökkent a cigány közösségekben is. A szegregátumokból nem látnak a gyerekeiknek biztos jövendőt azzal, hogyha taníttatják őket. 

A hatalom miként reagál erre? 

Az előbb mondottakhoz jön a hatalmi elit gőgje, amelyikben az a furcsa, hogy a NER rendszerváltó nemzedéke köztudottan nem az elitek gyerekeiből állt, hanem a falusi középosztály gyerekei tanultak a különböző szakkollégiumokban, ahol – ahogy mondani szokták – „egymás lábszagát szagolva” váltak szétszakíthatatlan, hatalmi ambíciókat dédelgető közösséggé. Az ember szinte elvárná azt az empátiát, hogy a hozzájuk hasonló ifjakat engedjék, mondhatnám, hajtsák továbbtanulásra, de nem teszik. Beszűkült az empátiájuk a náluk alacsonyabb sorsú, vagy épp az ő gyerekkori sorsukat megidéző fiatalokkal szemben. 

Miért? 

Ez, ahogy mondtam, egyfelől egyfajta hatalmi gőg, szubjektív irigysége ennek a rossz minőségű hatalmi elitnek. Másfelől – ahogy Béres Attila írta egy Mátyás kori vitéz szerepébe bújva a Bonfini című versében –: „Én tulajdonképpen harcosnak születtem/ de mire elvégeztem / a kötelező tanfolyamokat /már nem volt/ felvétel a Fekete Seregbe”. Úgy tűnik, hogy ez a gazdasági pangás, a gazdasági életnek ez a beszűkülő kapacitása a döntéshozók körében azt a nézetet alakította ki, hogy nincs szükség utánpótlásra. Nincs szükség új erőkre, de még janicsárokra sincs – ami a társadalmi mobilitásnak egy nagyon perverz formája volt, de mégis csak az volt –, mert hiszen megtelt minden hely. A munkaerőpiacot tekintve, pedig, ennek a gazdaságpolitikának az a lényege, hogy alacsonyan képzett munkaerővel kell kiszolgálni a Magyarországra települő multikat. Ez keményen befeszül a társadalmi mobilitást igénylő, perspektívikusabb, vagy jövőbe látó társadalmi szándékoknak, hiszen lám, lám, már ez a szakképzetlen munkaerő sincsen igazándiból, hanem a Fülöp-szigetekről jön az a képzetlen munkaerő, ami bagóért akkumulátorgyárakat fog tudni építeni. Tehát egy szűkkeblű, csak a mának, vagy a hatalomtechnikának élő gazdaságpolitika is gátolja azt, hogy az iskolázás fejlesztésével tömegméretekben állítsanak elő műveltebb, szélesebb látókörű társadalmi csoportokat. Ebben bizonyára némi szerepet játszik a félelem is a művelt, okos emberektől, akik átlátnak majd a hatalom politikai manőverein. Ugyanakkor van egy irracionális értelmiségi-ellenesség is a hatalom reprezentánsaiban, amit valamilyen gyerekkori traumával szoktak magyarázni a mélylélektanászok. Én ezt ilyen közelről nem ismerem. De jellegzetes, hogy a hatalmi elitben egyszerre van értelmiségi-ellenesség, és a szegénysorban élők iránti gyűlölet. A kettő együtt fékezi, hogy társadalmi mobilitás legyen. Úgy tartják: „amennyi értelmiségi kell nekünk, annyi megterem majd a Mathias Corvinus Collegiumban, meg az egyházi iskolákban”.

Mit jelent ez az ország számára?  

Ez az ország számára katasztrófa. Mert egyfelől megszilárdul a buta emberek uralma, amikor pedig a multibefektetéseknek a konjunktúrája véget ér, és a versenyképesség érdekében a világgazdaságban szakképzett munkaerőre lesz szükség, akkor az ország gazdaságilag is összeomlik. Tulajdonképpen a műveltség és a kultúra maga is piaci szereplő, tehát a könyvkiadás, az újságolvasás, a színházba járás, a színház csinálása, a kulturális turizmus stb. mind jelentős része a gazdaságnak, különösen egy ilyen posztindusztriális világban, és tulajdonképpen még ezt is zsákutcába vezetik, mert ezt a fajta piacot is végtelenül leszűkíti, ha nem engedik növekedni a társadalom mélyrétegeiből származók előbbre jutását. 

Ugyanakkor ott van az a „mi”, a „mi magyarok”, amit mostanában egyre többet hangoztatnak, és amelyikben tulajdonképpen ott van az a réteg, amelyikkel nagyon is kiszúrnak, de az észre sem veszi, hogy kiszúrnak vele. Inkább lelkes híve és támogatója mindannak, ami történik. 

Ez tulajdonképpen két csoport. Az egyik, amelyiknek megvan mindene, és mint a süllyedő léghajó történetekben, aki még bele akar kapaszkodni a léghajó köteleibe, azt inkább lerúgja, hogy ő fennmaradhasson. Egy ilyen kiszorító magatartás az, ami jellemző ezekben a társadalmi berkekben.  A másik csoport – nevezzük őket tanulatlanabbaknak –, akiknek elegendő kampány idején az öt kiló krumpli, vagy a „Helló Röfi” Mari néninek, akinek a miniszterelnök megígéri, hogy majd ő megemeli a nyugdíját. Aztán ha mégsem emeli meg a nyugdíját, akkor azt rá lehet fogni a brüsszeli szankciókra. Tehát a butaságból nagyon jól lehet hatalmi technikát csinálni. 

Ez a „mi” ad egyfajta lelki erősítést ezeknek az embereknek?  

Vagy megvásárolja, vagy futtatja őket. Lényegében nem csak krumplival lehet megvásárolni embereket, hanem egyéb juttatásokkal is. Úgy tűnik, hogy a szükségletei kielégítésében sokáig korlátozott társadalmat bizonyos szempontból meg lehet bolondítani. A dolognak azonban van még egy pikantériája, hogy állandóan szidalmazzák a jóléti társadalmakat, a „halódó, pusztuló Nyugatot”. Hofi Gézának voltak erre vonatkozó kegyetlen akasztófahumorral megfogalmazott megjegyzései arról, hogy szeretnénk mi úgy haldokolni, mint a haldokló Nyugat. Az tagadhatatlan, hogy bár régen volt a szocializmus lecserélése erre a perverz közép-európai piacgazdaságra, de az emberekben még mindig a kielégítetlen fogyasztói igények dolgoznak, és beérik ezekkel az ígéretekkel.