Tudománytagadás: egy vita lezárása

Habár nem vagyok megnevezve, az előzmények ismeretében egyértelműen a nyilvánosan (Facebookon) folytatott vitánk adta a cikk apropóját, és én vagyok a célkeresztben, még ha királyi többesszámban is emleget. Az előzményekről egyébként annyit, hogy az Azonnalin megjelent egy írás Techet Péter, a lap főmunkatársa tollából. A szerző Ulrike Guérot német baloldali politológus/filozófus professzort kérdezi a jelen járvány kapcsán általában a tudományról. Én úgy ítéltem meg, hogy ez az írás tudománytagadó, ezért írtam egy válaszcikket abban a reményben, hogy az Azonnali megjelenteti. E hitemet az is táplálta, hogy Techet Péter korábbi, hasonló szellemiségű cikkére való reakciómat is leközölték. Legnagyobb meglepetésemre, a kéziratom magához Techet Péterhez került, akinek a javaslatait kellett volna adaptálnom a megjelenéshez. A kért változtatások azonban értelmetlenné tették volna az írást, hiszen azt az alapállításaitól fosztották volna meg. Próbáltam érvelni az eredeti formában való megjelenés érdekében, sikertelenül. Ezért végül a Hírklikkben közöltem le a cikket. Egyébként a következő kritikák hangzottak el a kéziratommal kapcsolatban: (1) azonosítom Techet álláspontját Guérot-éval, pedig ő csak elfogulatlanul kérdezett; (2) Guérot véleménye kizárólag a társadalomtudományokra vonatkozott; (3) az írásom tele van tévedésekkel, önellentmondásokkal és érvelési hibákkal. 

Úgy vélem, a válaszomban bizonyítottam e vádak alaptalanságát, hiszen (1) a vak is látja, hogy Techet alákérdez és a véleménye egyértelműen benne van kérdéseiben; ráadásul, e „kérdések" jelentős része álkérdés és megállapítás. Az említett korábbi cikkéből pedig egyértelműen kiderül, hogy ő maga ugyanezt az álláspontot osztja. (2) Guérot vitathatatlanul a természettudományokat, a virológiát és a virológusokat kritizálja, amikor pedig a társadalomtudományokról van szó, annak egyetlen célja, hogy összemossa a valóban eltérő predikciós erővel rendelkező tudományterületet. (3) Ami a hamis érvelést illeti, e vádat ebben a cikkben visszafordítom, s eszerint fogom tárgyalni a főszerkesztő hölgy állításait. 

Kezdjük a címmel: „Más vélemények létének tagadása nem tudománytagadás?” Ez a költői kérdés mindjárt egy érvelési hibát is tartalmaz, amelyek neve árnyékboxolás, mivel olyat ad a számba, amit nem állítottam. Én ugyanis nem tagadtam más vélemények LÉTÉT. Feltételezem, a szerző itt inkább azt szeretné kifejezni, hogy szerinte én szívesen elhallgattatnék bizonyos véleményeket. Én azonban a válaszcikkemben erre utaló kijelentést sem tettem. De hadd segítsem a kritikát azzal, hogy vallomást teszek itt és most. Én egyértelműen a vélemény- és szólásszabadság pártján vagyok, azt azonban hozzátéve, hogy nem minden véleményt szabad a nyilvánosság előtt hangoztatni. A négy fal között lehetek rasszista, homofób, gyűlölhetem az értelmiségieket, a liberálisokat, az orvosokat, a katonákat, a nőket/férfiakat/öregeket, a szomszédomat, mindenkit, de ezirányú nézeteimet nem fejthetem ki a nagy nyilvánosság előtt. Továbbá, nem fenyegethetek vagy gyalázhatok valakit, illetve nem oszthatok meg róla kompromittáló véleményt, vagy fotót a közösségi média felületein, vagy nem tetszeleghetek SS uniformisban a Facebook oldalam profil fotóján. Az más kérdés, hogy mégis igen sokan megtesznek ilyen dolgokat, viszont sikeres pereket lehetne indítani velük szemben. Szóval, a szólásszabadságnak vannak korlátai. De mi a helyzet a járványtagadással? Az ilyen nézetek minősített módon veszélyeztetik a társadalmat, hiszen egy fertőző betegség nem magánügy, egy személy ugyanis nem csupán elszenvedője, hanem forrása is lehet a betegségnek. Az is büntetendő, ha valaki hatástalan terápiákat propagál nyilvánosan, de egy járvány kellős közepén bagatellizálni a pandémiás helyzetet jóval súlyosabb eset, hiszen a felelőtlen magatartás mások életébe kerülhet ezáltal. Tessék, kimondom: ha rajtam múlna, én nem engedném a vírusszkeptikus nézetek nyilvános hangoztatását. Ha pedig orvos, gyógyszerész, vagy kutató teszi ezt, főleg úgy, hogy nagy létszámú csoportot is szervez maga köré e téveszmék mentén, azt szigorúan büntetném. Igazából, a jogszabályokban meg is lehetne találni az erre vonatkozó paragrafusokat, különösen vészhelyzet idején, de sajnos az illetékesek nem keresik ezeket túl nagy buzgalommal. Mindenesetre, én beálltam az ezekkel az emberekkel való nyilvános vitákba, ami miatt igen sok kritikát is kaptam, mert sokak szerint nem lett volna szabad. 

Természetesen a tudományról magáról lehet vitatkozni, még akkor is, ha sokakat a vírusszkepticizmusuk filozófiai burokba rejtése motivál. Azt azonban szögezzük le, hogy nem minden vélemény azonos értékű, például egy virológiai kérdéshez jóval többet ért egy virológus, mint egy asztalos, egy programozó, vagy egy politológus. Sajnos, sokan nem fogadják el e tényt, mint ahogyan teszi azt az Azonnali két magas rangú szerkesztője is.  

Nézzük magát a cikket. Ezt írja a szerző: „Némely természettudós észak-koreai tempóban hallgattatná el a járványügyi intézkedések társadalmi hatásairól szóló kritikus hangokat. Vajon hová tűnt az ő tudományos kíváncsiságuk?"

Az első mondat a  szalmabábérvelés tipikus esete, hiszen megváltoztatja a vita tárgyát, úgy kritizál. Az ominózus Guérot-interjú ugyanis nem ezzel a problémával foglalkozik, hanem a tudomány szerepét vonja kétségbe nem csupán ebben a kérdésben, hanem általánosságban is. Ennél fogva, én nem is akarok elhallgattatni nemlétező kritikus hangokat az említett témában. A járványtani intézkedések társadalmi hatásairól való vita ellen egyébként semmi kifogásom nincs, de ezt inkább szakértőkkel szeretném megvitatni, amin nem csupán virológusokat, infektológusokat és epidemiológusokat értek, hanem közgazdászokat és szociálpszichológusokat is. A főszerkesztő engem lediktátoroz. Mielőtt azonban magára a szólásszabadság bajnokának gúnyáját öltené, emlékeztetem, hogy ő volt az, aki megakasztotta a cikkemet – teljesíthetetlen feltételeket követelve meg –, miközben tisztában volt azzal is, hogy egy lap ’belügyeivel’ foglalkozó írást igen nehéz leközölni más újságokban. 

Guérot tagadja, hogy a tudománynak feladata lenne a járvány-kérdés megoldásában. Idézem egyik idevágó kijelentését: „a tudomány nem létezik, mert a tudomány – amint Karl Popper is írja – nem az igazságot éri el”. A professzor óvja a politikusokat attól, hogy a tudósokra hallgassanak, sőt, a politikusoktól is elvenné és a népnek adná döntésjogot ebben a kérdésben. A professzor asszony, tudománytagadása mellett, a maszkviselés komolyságát is relativizálja azzal, hogy azt mérlegelés tárgyává tenné, amivel csatlakozik a vírusszkeptikusok mérsékelt ágához: „Lehet azt mondani, hogy szájmaszkot hordunk most, otthon maradunk, de akkor ennek a következményeit is el kell mondani, és ezek tudatában lehet aztán mérlegelni.”

Egyébként, a vírusszkeptikusok szintén nem ebbe a vitába kapcsolódnak be, hiszen ők tagadják a járványt, a maszk védőhatását, sőt, vannak, akik magát a vírus létezését is, és emiatt értelmetlennek tartják a védekezést személyi (például maszkhasználat, távolságtartás, fertőtlenítés) és társadalmi (szociális távolságtartás) szinten egyaránt. Nem arról van tehát szó, hogy milyen módon alakítsuk ki a társadalmi védekezést, hanem, hogy ne tegyünk semmit, mivel nincs mi ellen védekezzünk. 

Ami pedig a tudományos kíváncsiságot illeti. A témához nem értő okoskodások iránti közönynek nincs köze az értelmes dolgok iránti érdeklődéshez. A magam részéről egyébként még nem veszítettem el a laikus vélemények iránti figyelmemet, de ennek fókusza mára inkább az a kérdés lett, miként lehet, hogy sokan nem látják a saját korlátaikat. Miből gondolják igen számosan, hogy szakmai ismeretek hiányában elküldenek egy, a témával foglalkozó professzort a fészkes f…be, vagy mostanában már egyenesen a lámpavasra akasztanának, és olyan embereket istenítenek, akiknek fogalmuk sincs az egész témáról. Nézzük tovább.

„Az igazi virológusok és egyéb természettudósok egy részében mindez érthető módon szülhetett egyfajta frusztrációt, hiszen „végre” itt a pillanat, amikor a nagyközönség számára is átélhető, hogy mennyire fontos, amit eddig is fáradhatatlan munkával csináltak és amihez tényleg értenek. Ehhez képest doktor Gődények tagadják a járványt nagy sikerrel a nyilvánosságban, sőt, holmi Techet Péterek meg en bloc A Tudományt tagadják! Szörnyű, veszélyes, felháborító, tilcsákbe!”

Egy főszerkesztőnek talán joga van gúnyolni a virológusokat és egyéb természettudósokat, de én magam ezt tisztességtelennek tartom, főleg most, amikor igen nagy szükség van rájuk. Verbális szembeköpés az a minősíthetetlen cinizmus, ahogyan a szerző azzal szembesít, hogy Gődényék sikeresebbek a néplélek meggyőzésében, mint a szakma. Ha ez valóban fájna Bakó Beának, akkor azt javasolnám, hogy az Azonnali szálljon be ebbe a csatába és fáradozzon a szakmaiság megbecsültségének növelésében, ahelyett, hogy a hamis eszméknek biztosít helyet, és a szakértelmet pocskondiázza. Mindenesetre, egy valódi problémáról van szó. A téves eszmékben való hit ebben a kérdésben tovább roncsolja az egyébként is igen gyenge társadalmi szolidaritás hálójának szövetét. A járvány-relativizálók között ugyanis szép számban vannak, akiket azért nem érdekel az egész „vírus mizéria", mivel úgy vélik, hogy ők maguk egészségesek, a többiek meg lesz, ami lesz. Az áldozathibáztatás fasisztoid eszméi is terjednek bizonyos közösségekben, azt állítván, hogy az alapbetegségben szenvedők magukat okolhatják, ezért megérdemlik a sorsukat. 

Ami a „tilcsák be!” felkiáltást illeti, a szerző itt ismét egy szándékos logikai hibát vét azzal, hogy a Gődény- és a Techet-féle megnyilvánulásokat egy kalap alá veszi. Ez utóbbi esetében ugyanis nem vagyok tiltáspárti. Az más kérdés, hogy egy mérvadó lapban ilyen eszmékkel való azonosulást hibának tartanék.

Jellemzően ezt mondják erre A Tudomány eddig mellőzött inkvizítorai, akik úgy érzik, most eljött a nagy pillanatuk. Látható módon leginkább azokra dühösek, akik olyan pofátlanok, hogy nem természettudós létükre véleményt merészelnek nyilvánítani mondjuk arról, hogy biztosan érdemes-e az emberek polgári tudatosságának utolsó morzsáit is feláldozni a víruspara oltárán, vagy hogy felelősségteljes politika-e az olyan, amely megkérdőjelezhetetlennek vélt tudományos igazságok mögé bújik a döntés felelőssége elől. 

Itt az úgynevezett ad hominem (személyeskedés) nevű érvelési hibával találkozunk. Ami a mellőzöttséget illeti: én közel tíz éve küzdök a tudományos és racionális „igazságokért" a hamis gondolatokkal szemben, és nem nevezném mellőzöttnek magam egyáltalán. A gond sajnos éppen ennek az ellenkezője: alig marad szabadidőm e „misszió" miatt. Attól tartok, a hazugságok, átverések és áltudományok elleni fellépésre, nem az „inkvizítor"’ kifejezés a megfelelő. Az ostobaságokban való tömeges hit és a polgári tudatosság összemosása egy óriási csúsztatás. Ez egyébként a hamis dilemma nevű érvelési hiba. A választás ugyanis nem a népi vagy újságírói bölcsesség és a MEGKÉRDŐJELEZHETETLEN tudományos igazság között húzódik, hanem a szakértelem és az okostojások „tudása" között, más szavakkal a tudomány és a tudománytalanság között. Megjegyzem, a polgári tudatosság fejlesztése egy olyan eszme, amit mellszélességgel támogatok. Vegyük észre, hogy a dolgok pont fordítva állnak össze: a le-inkvizítorozás épphogy arról szól, nekem nem ildomos véleményt formálni a tudománytagadásról. A jelen pandémia „víruspara"-ként való jellemzése igen jó képet ad a cikk szerzőjének attitűdjéről a témát illetően. Aki pontosabb képet akar kapni a szerző ezirányú nézeteiről, az általa fentebb ajánlott saját írását érdemes elolvasni. Ebben a cikkében Bakó Bea nem tesz különbséget a fertőző betegségek és az egyéb kórok között, a karantént „méltóság nélküli életbe” való bezárásként említi, az egészséges embereket érő korlátozásokat pedig igazságtalannak, hiszen, mint írja: „Ott, ahol az állam eddig szabad mérlegelésedre bízta (és egyelőre még most is arra bízza), hogy élsz-e az egészségedet nyilvánvalóan nagy mértékben károsító szerekkel, mint a cigi vagy az alkohol, és belátásod szerint ülhettél repülőre, hajóra, vonatra vagy autóba, viselve egy esetleges baleset kockázatait, most nem csak azoktól vonják meg a kockázatviselés szabadságát, akikre jelentősen veszélyesebb a vírus (idősek, krónikus betegek), hanem azoktól a fiatal egészségesektől is, akiknek az esetében a statisztikák alapján nagyon-nagyon-nagyon-nagyon csekély annak az esélye, hogy belehaljanak a koronavírusba.” 

Máshol pedig ez kerül papírra: „Ami most világszerte történik, az a magukat mindenáron újraválasztatni akaró politikusok becsicskulása a média által bepánikoltatott népakarat előtt.” Nem is fűznék különösebb kommentárt mindehhez, hiszen a szavak magukért beszélnek, csak annyit, hogy ebben a cikkben valóban arról van szó, hogy a problémát beszéljük meg a társadalommal. Egy szabad társadalomban a hibás nézetek – mint például ezek – is megjelenhetnek a nyilvánosság előtt. A járvány azonban egy speciális helyzet, hiszen meg kell védenünk a társadalmat, amihez az egyén egyetértő közreműködése elengedhetetlenül fontos. Két feltétel teljesülése esetén, azonban kételyek nélkül elfogadnám a társadalmi vitát erről: (1) megfelelő számban jelennének meg olyan írások, amelyek helyreteszik a konfúz ideákat; (2) magas szintű társadalmi fogadóképesség lenne a racionális érvek iránt. Ha esetleg ezek a feltételek nem teljesülnek maradéktalanul, akkor az ilyen írások negatív hatása felbecsülhetetlen.  

Visszatérve az eredeti cikkre… Ami pedig a politika tudományos igazságok mögé való bújása vádat illeti, nos, ez szintén egy tudományt támadó álláspont. A tudomány ugyanis a valóság feltárásának eszköze. Mire kellene építeni a politikai döntést, ha nem a valóságot feltáró tudományra? Az egy teljesen más kérdés, hogy adott időpillanatban, mennyit tudunk egy bizonyos kérdésről. Annyi azonban bizonyos, hogy jóval többet, mint a laikusok, vagy a tudománytalan nézeteket vallók. 

„De a természettudós inkvizítorlogika szerint a társadalomtudósoknak és az újságíróknak ez ügyben is kuss a nevük, hiszen végső soron járványügyről van szó, nem értenek hozzá, ne gődénykedjenek meg tudománytagadjanak itt! Sőt, egy felelősségteljes újságban meg sem szabadna jelentetni ilyen hamis és ártalmas cikkeket, hogy képzeljük egyáltalán…”

Itt végre előkerül a nevem a Facebook megosztásom kapcsán. A konkrét kérdésre csupán sablonos választ tudok adni: egy atomerőmű vagy egy biotechnológiai centrum építéséhez, illetve, egy kórház betegellátásának, vagy egy egyetem oktatásának a megszervezéséhez szakemberek közreműködése kell. Miért lenne ez másként egy járvány esetén? A jelen járvánnyal kapcsolatos téveszmék ráadásul, valóban ártalmasok is. Másrészt, a társadalomtudósok szerepét nem én vontam kétségbe, hanem Guérot professzor. Hamis tehát ez a vád is. Ami pedig az újságok szerepét illeti. A hamis eszméket közvetítő médiatermékeket szennylapoknak nevezik.

„Még abban se vagyok biztos, hogy az ekként gondolkodó „társadalomtudomány-tagadók” (nyilván van jó meg rossz tudománytagadás ugye) akkor sem kívánnák, hogy bárcsak mégis érdemi viták lettek volna erről, amikor ne adj’ Isten majd csak oltással lehet szabadon repülni, és biztos, ami biztos, végképp tabu lesz a kézfogás is; hiszen az érvelésük alapján szellemileg már most is a Rákosi-korban vagy Észak-Koreában élnek”

Ha jól értem a kissé kaotikus szöveget, itt ismét előjön a hamis vád, hogy tagadom a társadalomtudományokat. Tegyük ezért be ezt is egy érveléstechnikai hibába, a rosszhiszemű szándék kategóriájába, hiszen a cikkem visszadobásának egyik fő indoka éppen az volt, hogy téves az állításom azt illetően, hogy Guérot a természettudományok támadja, hiszen ő „csak" a társadalomtudományokat kritizálja. Tehát az ebben az írásban nekem tulajdonított vád, az ő szellemi közösségükből jött, nem pedig tőlem. Viszont letagadhatatlanul kibújt az oltásellenesség zsákjából is a szög. Az oltáshoz kötött repülés és a kézfogás tabujának rémével való riogatás azoknak szól, akik a szabadság elviselhetetlen mértékű korlátozását látják abban is, hogy például a maszkviselés megfosztja őket a mosolytól a boltokban. A nekem írt gyűlölködő levelekből ítélve, számos ilyen „szabadságharcos" amúgy sem mosolyoghat sokat. A Rákosi-kort és Észak-Koreát már nem tudom követni. Gondolom, én egy diktátor vagyok, aki el akarja hallgattatni a társadalomtudományokat, ide értve az újságírókat, sőt, a társadalom mélyről jövő hangját is.  

„Persze lehet, hogy túl sokat követelek, mikor azt várom a pipettáik mellől hirtelen a tévéképernyőkre került természettudósoktól, hogy legalább próbálják megérteni a primitív társadalomtudomány és a sajtó meg a közbeszéd szempontjait – hiszen a tudomány mégiscsak a kíváncsiságról és a megérteni akarásról szólna elvileg. Megértőnek kell lennünk: bizonyára oly nehezükre esik közénk leereszkedniük, és csak puszta mártíromságból haknizzák körbe tengernyi megkérdőjelezhetetlen szakértelmükkel a tévéket és mindenféle médiát, miközben mi, újságírók már a puszta kérdésfelvetéseinkkel is arcpirító módon tagadjuk A Tudományt."

Menjünk szépen sorban. Borzasztóan sajnálom, hogy a tudomány művelői az én esetem kapcsán válnak gúny tárgyává ebben a cikkben. Ami a tényeket illeti,… sajnos, már nem pipettázom, és nem is hirtelen kerültem a tévéképernyők elé, hiszen a járvány előtt is sokat szerepeltem más téveszmék és átverések kapcsán. Szögezzük le, sem Guérot, sem Techet, sem Bakó, sem az Azonnali nem ’A Társadalomtudomány’. Ami pedig a haknizást illeti. Tartok tőle, hogy ez éppen nem rólam szól, mivel én nem kapok pénzt ezért a tevékenységért. Viszont vannak olyan művelt vírusszkeptikusok, akiket a korlátozások hakni ügyben valóban anyagilag érintenek, ezért nem tekinthetők elfogulatlannak a politikai diskurzusokban kifejtett nézeteik. Tehát, fordítva áll ez a puska is. Az ide beidézett Techet-féle interjút pedig egyáltalán nem nevezném puszta kérdésfeltevéseknek, inkább az újságírói szakma arculcsapásának. 

„Szóval maradjunk egy pillanatra a természettudományon belül, és nézzünk egy példát azon tiszta szellemi magasságokból, ahol se a lockdown káros társadalmi hatásai, se a néphülyítés újabb politikai bravúrjai nem zavarnak be a képbe, hanem a kérdés tényleg csakis pusztán virológiai: biztos-e, hogy tavaly télen, a kínai Vuhanban jelent meg az emberek közt a vírus? Ez a kérdés azért vetődött fel, mert a múlt héten olasz tudósok közzétettek egy tanulmányt, amiben azt írják: már tavaly őszi olaszországi mintákban kimutatták az új (kínai?) koronavírus elleni antigéneket, azaz már korábban itt volt a vírus Európában. Ez persze még laikus szemmel is felvet némi kételyt, például, hogy akkor miért nem robbant be a járvány korábban és hasonlók, úgyhogy első körben írtunk is egy eléggé távolságtartó cikket a kutatásról, és rögtön felvettük a kapcsolatot a tanulmány egyik társszerzőjével, hogy adjon interjút, magyarázza meg jobban a dolgot. Eközben a magyar virológusszakmában is megjelentek az első gyorskommentárok: „komolytalan” lapban jelent meg a tanulmány, biztos nem is esett át bírálaton, nem derül ki, hogyan szűrték ki a más koronavírusokkal való keresztreakciót, a szenzációhajhász sajtó meg hogy rákapott, hülye felületes újságírók, jajj..

… Hogy ez a módszertan (tekintélyfetisiszták kedvéért: a „komolytalannak” nem annyira nevezhető Nature Methodsban is publikálták) mennyire meggyőző szakmailag, azt én nyilván nem tudom eldönteni: őszintén bevallom, hogy nem értek a virológusok szakmájához, még ha ők néha úgy is érzik, hogy értenek a miénkhez. Mindenesetre a legnyilvánvalóbb vitás kérdésekre kaptunk valamilyen közérthető választ Montomolitól, de valamiért erre már nem jöttek se további vitató, se egyetértő vagy árnyaló megjegyzések A Magyar Szakértők részéről. Csak a nagy hallgatás.”

’Néphülyítés’ – ugye, nem kell bizonyítanom a vírusszkepticizmus vádat. Másrészt, a lockdown társadalmi hatását szintén a tudomány vizsgálja. Továbbá, valóban, a tudomány berkein belül is felbukkannak gondolat variációk, főként, a járvány első fázisában. És igen, egyetértek a kollégákkal, a SARS-CoV-2 olasz eredetéról szóló közlemény nem egy rangos lapban jelent meg, hanem olyanban, amiről eddig még nem is hallottam soha. A Nature Methods idekeverése totálisan indokolatlan. Mégha valóban itt megjelenő technikát használtak volna a szerzők, akkor is, mivel a cikk abszolúte nem erről szól, idézhettek volna olyan cikket is, amiben szintén pipettákat használnak. Másrészt, e lapnak igen komoly bírálati rendszere van (saját tapasztalatból írom), nem fogadnak el igazolatlan állításokat. Továbbá, igen gyanús az a kijelentés, hogy az e lapban közölt módszert alkalmazták, hiszen ez a cikk 2020. november 20-án, tehát néhány napja jelent csak meg. Az pedig, hogy közérthető választ kapnak valakitől, még nem jelenti azt, hogy ez a válasz egyben igaz is. Éppen ebben rejlik Gődényék sikere.

Itt azonban egy jogos kérdés merül fel, miként viszonyuljanak az újságírók a tudományos kérdésekhez, amikhez, egy őszinte mondatfoszlányban beismerten, nem értenek. Nem könnyű erre a válasz, de egy tanácsot bizton adhatok: ne a prekoncepcióikhoz keressenek igazolást, mert azt biztosan fognak találni, és így soha nem derül ki az igazság. Sajnos, szinte bármilyen szamársághoz lehet lelni egy „tudóst” vagy egy „igaz” orvost, még a tudomány legmagasabb szféráiban is. Vannak tudományos újságírók, akik el tudnak igazodni e tudomány világában, és fel tudják mérni, mi a különbség a főáramú tudomány és egy-két különc álláspontja között. Tehát, van válasz a kérdésre: a tudományos újságírás egy szakma, tessék komolyan venni. 

A szaktudást tisztelőket „tekintélyfetisiszták"-nak gúnyolni egy újabb bizonyíték a szerző „tudománypártoló" nézeteit illetően. Az „antigén" labdát nem csapom le, pedig mondhatnám, hogy egy újságíró is rendelkezhetne elemi ismeretekkel, ha már egy témával kapcsolatban ír. 

„Azért ne legyünk igazságtalanok: az eltérő vélemények kizárása – még ha most különösen idegesítő és „ártalmas” módon jelenik is meg egyes természettudósok részéről – sajnos amúgy is elengedhetetlen része az elhatárolódáskultúrán alapuló magyar közbeszédnek, amelyben bőven nem a koronavírus-járvány az első (és nem is az utolsó) dolog, amiről gyakorlatilag nem lehet értelmes vitát folytatni.”

Nekem nincs befolyásom az eltérő vélemények kizárására, ezért innentől kezdve ez a vád is hamis. Értelmes vitát egyébként akkor lehet folytatni, ha a vitapartnerek értenek a témához, különben a vita – legalábbis intellektuális értelemben – értelmetlen. Én azonban vállalok értelmetlen vitákat – lásd homeopaták, természetgyógyászok, vírusszkeptikusok, tudománytagadók –, melynek oka az, hogy bemutassam, az állítások szembemennek a tudománnyal, sőt, a racionális gondolkodással is. Tehát, nem én vagyok az, aki belerondít a hazai közbeszéd ellehetetlenítésébe. De engedtessék meg nekem nevén nevezni, ha valaki elemi szintű tudás hiányában osztja az észt nyilvánosan, és von engem, vagy más szakembereket kérdőre, igen gyakran, trágár megjegyzések kíséretében. 

„ …akik a „tudománytagadás” szitokszavát fröcsögve észre sem veszik, hogy maguk vannak a legnagyobb tagadásban azáltal, hogy minden más nézőpontot lesöpörve az egyetlen igazság letéteményeseinek képzelik magukat.”

Az én véleményemet tudománytagadónak aposztrofálni egy „érdekes megközelítés", nem kommentálnám. Az „egyetlen igazság letéteményese" kifejezés csupán a gúny és az érzelmi manipuláció része, ezért efelett is átsiklanék. Egy ártatlan kérdés persze azért nyitva maradt: ki, ha nem egy virológus értene a virológiához? 

Összefoglalva. E cikknek a stílusa bicskanyitogató. Nemcsak a hemzsegő érvelési hibák és a gúnyos hangvétel miatt, hanem mert nem áll másból, mint annak folytonos sulykolásából, hogy én lenézek mindenkit, ideértve a társadalomtudósokat, az újságírókat, a népet, stb. Ez nem igaz, én a hamis gondolatokkal szállok harcba, csak van, aki magára veszi.

Az Azonnali főszerkesztője kifejezte egyetértését a Guérot/Techet-féle gondolatvilággal. Mindhárman azt a kommunikációs trükköt alkalmazzák, mintha csupán a társadalmi párbeszéd előmozdítása érdekében emelnék fel a hangjukat, de valójában mondanivalójuk központi eleme a tudománytagadás, a szaktudás relativizálása, valamint a járvány- és oltástagadás. 

A helyzet az, hogy az ilyen nyelvezetben megfogalmazott gondolatokra csak egy igen szűk értelmiségi réteg fogékony, ezért veszélyességi fokban messze elmarad a Gödény-Tamasi-Pócs-Lenkei féle kvartett eszméinek ártalmasságától. Más szavakkal, az ilyen gondolatok remélhetően nem fognak vezérfonalként szolgálni az apaszívesek, a normális életesek és más valóságtagadó társaságok számára. Viszont, tovább mérgezik az értelmiségi légkört. Vegyük észre, hogy itt nem egy normális vitáról van szó, hiszen az egyik fél a tudás alapjait vonja kétségbe, úgymint a tudomány valóságfeltáró szerepét, a szakmaiság létjogosultságát, és végső soron a racionális gondolkodást. Aki ezeket nem fogadja el, azzal nem lehet vitatkozni, hiszen a vita abból állna, hogy véget nem érő módon javítgatjuk a tévedéseket és az érvelési hibákat. Ilyenkor csupán azt tudjuk kijelenteni, hogy valahogy ez az egész nincs rendben. Az Igazság utáni korszak tudományellenességének tipikus példája az ebben az írásban megjelenő rettenetes gúny és cinizmus a tudományt és annak művelőit illetően. Mementóként érdemes megőrizni emlékét.   

Végezetül, lehetséges, hogy az érvelési hibákat nem pontosan azonosítottam, de a lényeg az, hogy az adott gondolatok tévesek és logikailag inkonzisztensek. Biztosan több más állításra is van megfelelő elnevezés a logikai hibatárban, de főleg a cikk vége felé már nem vesződtem ezekkel. Sajnálom, hogy egy lap vezetőségével keveredtem konfliktusba, de ezt nem csak rövidre lehetett volna zárni, hanem a lap presztízsét is vissza lehetett volna állítani, ha leközlik a válaszomat.

Ezzel az írással ezt a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

u. i.: A kézirat beküldése után értesítettek, hogy Bakó Bea cikke bekerült Gődény György Facebook oldalára, és ez alapján is gyaláznak, mondván, hogy már mindenki ellenem fordult. Úgy néz ki, tévedtem, amikor e cikk hatását leszűkítettem a cigifüstös értelmiségi szobákra. Gratulálok!