Új társadalmi szerződés tudná felvirágoztatni a vidéket

– Májusban az elsők között csatlakozott Karácsony Gergely 99 mozgalmához. Ez nem többet és nem is kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy egy kormányváltás után a kiváltságos kevesek egy százalékát le kell taszítani a trónjáról a 99 százaléknyi többség javára. Mit jelent ez a vidékpolitikában?

– Lényegében ugyanazt célozza, amit én is fontosnak tartok. Abból indul ki, hogy a falu nem csupán egy szűk kör profitérdekeit kiszolgáló termelési tér, hanem egyúttal társadalmi és biológiai élettér is, amely az ott élő közösségek és a természeti környezet számára az életfeltételeket biztosítja. A XXI. században a jó minőségű, biztonságos élelemmel történő ellátás, a tájfenntartás, a jó környezeti állapot megőrzése, valamint a vidéki élet, a helyi közszolgáltatások előfeltételeinek megteremtése egész Európában a legfontosabb kormányzati célok között szerepel, és nálunk is így kellene, hogy legyen. A mezőgazdaságnak azonban nem minden formája és rendszere képes a vidék megerősítésére, népességmegtartó képességének növelésére.

– Az európai agrármodell erre alkalmas volna?

– Az a modell nálunk is biztosíthatná a tulajdonosi szemléletből fakadó „jó gazda gondosságát”, a családok gazdálkodásának folytonosságát, valamint azokat a foglalkoztatási, minőségi termelési, élelmezési és környezeti teljesítményeket, amelyek az egész társadalom számára – és a vidék hosszú távú megmaradása szempontjából – egyaránt létfontosságúak. Amikor 2004. május 1-én saját kérésünkre csatlakoztunk az unióhoz, akkor a közösség agrár- és vidékkoncepciójára, arra a bizonyos európai agrármodellre is igent mondtunk, amely az egyéni, családi kis- és középbirtokok meghatározó szerepére és összefogásukra, szövetkezésükre épül.

– Ez nem volna idegen a magyar gazdák elképzeléseitől sem.

– Egyáltalán nem. A kisebb mozaikokból építkező gazdaságszerkezet – szervesen összekapcsolva a szövetkezeti modellel – már egyszer nálunk is működött. Sokan emlékeznek még a „Hangya” szövetkezeti mozgalom sikerére. Ez a forma eredményesen képes felvenni a versenyt a nagy latifundiumokkal, a tőkés megabirtokokkal és a multinacionális tőkebefektető társaságokkal.

– A NER viszont ez utóbbiak irányba mozdult. A Fidesz az iparban is, a mezőgazdaságban is a multikkal szövetkező hazai nagytőkéseket és nagybirtokaikat akarja helyzetbe hozni.

– A magyar birtokszerkezet ma olyan, mintha nem is az Európai Unióhoz tartoznánk! A nyugat-európai országok mezőgazdasági területeinek 80 százalékát a kisebb birtokok fedik le. Ennek felső határmérete például Svájcban 54 ha, Hollandiában 135 ha, Belgiumban 150 ha, Lengyelországban 250 ha, Franciaországban 274 ha, Ausztriában 295 ha, Olaszországban 337 ha, Dániában 426 ha, és – az „NDK-örökség” ellenére – az egyesült Németországban is csak 1391 ha. Az ennél nagyobbakat már nagygazdaságoknak nevezik. Magyarországon a mezőgazdasági terület fölső 20 százalékát a 3000 ha fölötti birtokok használják, ennél csak Csehország és Szlovákia nagybirtokainak határmérete nagyobb. Mivel az uniós támogatások rendszerét úgy alakították ki, hogy a nagyobb birtokok kisebb támogatást igényelhetnek, mint a családi gazdaságok, az Orbánékkal szövetséges nagytőke-érdekeltségek ezt is „okosban” oldották meg: formálisan kisebb egységekre bontották birtokaikat, a tulajdonos cégei, tagjai között „szétírták” az egyes birtoktesteket.

– Az előbb a szövetkezeti modellről elismerően beszélt. Ez nálunk szitokszónak számít.

– Ennyi idő alatt már meg lehetett volna tisztítani ezt a fogalmat a korábban ráragadt negatív tartalmaktól. A „kooperáció” ugyanis nem „kolhoz”, amire a szövetkezés szó hallatán sokan még ma is asszociálnak. Az európai birtokpolitika fontos eszközét jelenti, hiszen – szemben a multinacionális tőkeérdekeltségek nagybirtokaival – nem az egyes gazdaságok méreteinek növelését, hanem a hatékonyságukat, versenyképességüket növelő összefogásukat, önkéntes szövetkezésüket támogatja. A kisebbeket nem akarja kiszolgáltatni a nagy integrátoroknak. Támogatják a közös beszerzési, tárolási, feldolgozási és/vagy értékesítési láncokat, sőt, a termelői típusú szövetkezések mellett, akár a helyi közösséggel együtt alakított fogyasztási vagy hitelszövetkezeteket is bevonják ebbe. Az alulról szerveződő szövetkezet ugyanis a teljes vertikum hasznát visszaosztja az azt létrehozó termelői, fogyasztói közösségeknek, gazdacsaládoknak. Ezzel az egymásra épülő tevékenységek teljes profitja hozzájuk kerül, helyben marad. Ráadásul ennek az európai – és saját hagyományainknak is minden tekintetben megfelelő – modellnek a rugalmas alkalmazkodó képessége, valamint környezeti, regionális, társadalmi, gazdasági, foglalkoztatási teljesítményei is lényegesen jobbak, mint a „feudális szemléletű”, hűbéri nagybirtok-rendszernek.

– A Fidesz 2006-os és 2010-es választási programjában, de még a kormányra kerülése után is a többfunkciós európai agrár- és vidékmodell mellett szállt síkra. A családi kis- és középbirtokok kormányának nevezte magát a szinte teljes nemzeti konszenzussal fogadott nemzeti vidékstratégiában.

– Nos, én is ebben hittem. A 2010-es választások megnyerése után, azonban az Orbán-rezsim az ellenzékben hirdetett programjához képest 180 fokos fordulatot vett, vagy – ami még rosszabb – eredetileg is tán ezt tervezte. Kormányra kerülve, ugyanis „a nemzeti tőke erősítésének” jelszavával a – bérmunkán és néhány növény iparszerű tömegtermelésén alapuló gazdálkodást folytató – tőkés nagybirtokkal, agrároligarchákkal és agráripari óriáscégekkel kötött stratégiai szövetséget. Ebben az sem zavarta, hogy ezek a birtokok gyakorta kétes eredetűek, a nemzeti vagyon elrablása, az állami gazdaságok és szövetkezetek vagyonának akár bűnös, de legalább is a jó erkölcsbe ütköző privatizációja révén születtek.

– Amikor az ellenzék felhívta a közvélemény figyelmét a földárverések visszásságaira, a kormány nem győzte cáfolni….

– Azt mondták, ők változatlanul az eredeti programot valósítják meg, de erről a védekezésről hamar kiderült, hogy csupán a közvéleményt megtévesztő „kommunikációs politikai termékről” van szó.

– A valóságban mi történt a háttérben?

– A gyakorlat egészen másról szólt. A jelekből ítélve, egyértelmű, hogy az Orbán-kormány is ugyanazt a tőkés nagybirtokrendszert választotta, amit a Gyurcsány-kormány is támogatott, éppen azt, ami ellen a gazdatársadalom 2005-ben még fellázadt. Mindenekelőtt olyan új földbérleti rendszert vezetett be, amely előkészítette az állami földprivatizáció, az intézményesített földrablás „statáriális” lebonyolítását. Emellett a nagybirtokra szabott mintagazdasági rendszert valósított meg, amely kiszolgálja a tőkés integrátori törekvéseket, továbbá a nagy hazai és multinacionális tőkeérdekeltségekkel nagyszámú „stratégiai partnerségi megállapodást” kötöttek. De felemelték például az úgynevezett „életképességi határokat”, valamint a támogatások alsó és felső határértékeit is, ezzel a kicsiket kizárták az EU által az ő támogatásukra felkínált forrásokból. E stratégiaváltás lényegében arról szólt, hogy a gazdálkodó családok, a kis- és közepes – zömében önfoglalkoztató – gazdaságok helyett a politika-közeli nagyvállalkozóknak kedvezzenek. Ez a folyamat beláthatóan oda vezet, hogy a föld pár tucat oligarcha és azok gazdasági társaságai – újmagyarul: „integrátorai”, vagy még újabb magyarul „a nemzeti regionális multik” – kezébe kerül. A falvak népe bérmunkássá, a vidék pedig az exportvezérelt gazdaság alapanyag-termelő „hátsó udvarává” válik. E torz folyamat nyomán gazdasági, társadalmi és környezeti katasztrófa képe sejlik fel, ami végső soron a társadalom megnyomorításával, kiszolgáltatottságának végzetes növekedésével fenyeget.

– Professzor úr ijesztő, már-már Dél-Amerikára emlékeztető tendenciákat sejtet.

– Nos, ha ott még nem is tartunk, hiszen Dél-Amerikában a szó fizikai értelmében elüldözött gazdacsaládok földjeit multinacionális tőkés társaságok szerezték meg, ám a változás iránya nálunk is erre mutat. Hadd idézzek néhány döbbenetes számot. Míg Magyarországon 2000-ben majdnem 960 ezer, még 2010-ben is több mint 350 ezer egyéni gazdaságot regisztráltak, addig 2020-ra – a KSH „Agrárcenzus 2020” előzetes hivatalos adatai szerint – ezek száma 240 ezer alá csökkent. Azaz az utóbbi két évtized alatt több mint 700 ezer kisebb termelő adta fel a gazdálkodást. Ráadásul a megmaradt gazdaságok alig 0,7 százaléka használja a mezőgazdasági területek mintegy kétharmadát, és ezzel – mint már említettem – a hazai birtokszerkezet az unióban Szlovákia és Csehország mögött a harmadik legkoncentráltabb lett. Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy éppen a tőkemegtérülés szempontjából hatékonyabbnak hirdetett legnagyobbak, a gazdaságok felső tíz százaléka szerzi meg az agrártámogatások csaknem 80 százalékát. Ha ezek a közpénzekből származó kifizetések a kisebbek versenyhátrányának csökkentését szolgálnák, akkor a társadalom számára lényegesen hasznosabb teljesítményeket generálnának.

– A bérmunkára alapuló nagybirtokok a nagyobb gépesítettség okán, kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, mint a kisgazdaságok. Erre gondolt?

– Igen. A föld eltartó képességéről van szó. A nagyüzemek fokozott térnyerésével a vidék foglalkoztatási kapacitása jelentősen lecsökken. Az egyéni, családi gazdaságok – mint általában a kisvállalkozások – alapvetően önfoglalkoztatók. Ha ezt az önfoglalkoztatást is számításba vesszük, akkor ugyanaz a földterület családi gazdálkodás esetén négyszer annyi embernek ad munkát és megélhetést, mint a kizárólag bérmunkára alapozott tőkés nagybirtok. Ráadásul a kisebb mozaikokból építkező, rugalmasabb és színesebb gazdaságszerkezethez lényegesen többféle, ugyancsak munkahelyeket teremtő tevékenység – helyi kézművesség, feldolgozás, értékesítés, vendéglátás, vidéki, falusi, tanyasi, öko- és egészségturizmus – társulhat. A válságkezelésben is vannak különbségek, hiszen a fenntartásban érdekelt egyéni, családi vállalkozások a termelés szerkezetének gazdagításával, a feldolgozottság növelésével, közvetlen értékesítéssel, míg a tőkés társaságok termeléscsökkentéssel, leépítéssel reagálnak.

– Vagyis a birtokkoncentráció sérülékenyebbé teszi a helyi gazdaságot és közösségeket.

– Ami végül erőteljes elvándorláshoz vezet. A vidéki térségek kiürülnek, mezőgazdasági „gyárcsarnokká” válnak, másrészt a városok körül olyan nyomornegyedek alakulnak ki, amelyek népessége a földjükről elüldözött, elvándorló és a városban munkát kereső családokból verbuválódik. E súlyos gazdasági és társadalmi hatások mellett, szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy az iparszerű, monokultúrás, sok vegyszert használó, környezetterhelő, tömegtermelő nagybirtokról származó élelmiszerek fogyasztása jelentős humán-egészségügyi kockázatokkal is jár. Ez a – társadalom végzetes kettészakadását eredményező, robbanással fenyegető – folyamat Magyarországon gyors ütemben zajlik. Különösen a kistelepülések és az ott élő családok kerültek szinte kilátástalan helyzetbe. Egyszerre van jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány, amely napjainkra az ország számos térségében szinte általánosan jellemző lett. Ahol nincs munkalehetőség, iskola, megfelelő egészségügyi ellátás, helyi szolgáltatás, közlekedés, onnan a fiatalok akkor is elmenekülnek, ha letelepedésüket, lakhatásukat és gyermekvállalásukat az állam támogatja. Az ilyen térségek, a leszakadó belső és külső perifériák vagy kiürülnek, vagy elöregednek, netán szociális gettókká válnak.

– Ennek már ma is tapasztalhatók bizonyos jelei…

– Így van. Mielőbb vissza kellene tehát fordulni erről az útról. A családi gazdaságok ügye ma talán még aktuálisabb, mint valaha volt. Ma már nem kérdéses, hogy bár az adottságaink kiválóak, nem tudunk élni velük, mezőgazdaságunk jelen állapotában nem képes a vidék problémáinak megoldására.

– Ha egy esetleges kormányváltás után a véleményét kérnék, mit tanácsolna a miniszterelnöknek?

– Arra próbálnám rábírni, hogy támogasson egy átgondolt, határozott és mélyreható vidékfejlesztési koncepciót. Olyan integrált, vidékfejlesztési közegbe ágyazott gazdaságfejlesztési programot, amely mind a mezőgazdasági, mind a nem mezőgazdasági tevékenységet folytató vidéki vállalkozásokat egyaránt és összehangoltan támogatja. Egy ilyen komplex fejlesztés széles rétegeknek nyújtana esélyt a felemelkedésre, lehetőséget a kistelepüléseken élők életminőségének átfogó javítására, a vidéki élet becsületének és vonzerejének helyreállítására.

– Egy esetleges kormányváltás után tehát új vidékpolitikai koncepció érvényesítését várná el?

– Szerencsére nem kell újra mindent elölről kezdeni, hiszen ez a stratégia és program már hosszú évek óta készen van. Egy évtizede már annak, hogy széles körű társadalmi és szakmai egyeztetések nyomán összeállítottuk, majd szinte teljes nemzeti konszenzussal elfogadtuk. Sőt, 2012-ben még kormányhatározat is megerősítette a „Nemzeti Vidékstratégia (NVS) 2012-2020” című dokumentumot. A nagyüzemi agráripari lobbit képviselő Orbán-rezsim azonban gyorsan elvetette, és még az agrártárca hivatalos honlapjáról is eltüntetették. Csak elő kellene venni és leporolni, aktualizálni.

– Lát erre fogadó készséget?

– Bár ekörül még bizonyára komoly viták várhatók, ám az ellenzéki összefogásban érdekelt pártok úgy tűnik, felismerték, hogy a fenntartható jövő csak környezet- és társadalombarát politikával biztosítható. Ehhez pedig a jelenlegitől eltérő agrármodellre van szükség, amely a vidékfejlesztési közegbe ágyazott, többfunkciós mezőgazdaságról, a környezet- és tájgazdálkodásról kell, hogy szóljon. Ez úgy állít elő értékes, szermaradvány-mentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket, valamint helyi energiát és egyéb nyersanyagokat, hogy közben megőrzi a talajainkat, az ivóvízbázisainkat, az élővilágot. A tájat, és benne az embert, közösségeit és a kultúráját. Egyúttal munkát, tisztes jövedelmet és biztos megélhetést nyújt a lehető legtöbb vidéken élő ember számára.

– Utópisztikusan hangzik.

– Pedig nem az. Csupán az államnak ismét a közjót, a közös kasszák megrablói helyett a helyi közösségeket kell szolgálnia. Ehhez azt a félfeudális, hűbéri rendszert kell megszüntetni, amely a vidéket, az ott élő családokat kiszolgáltatottá teszi uraiknak. Meglátásom szerint ma már az egymást követő generációk közti felelős viszonyra épülő, „új társadalmi szerződésre”, a falu és a város közti kapcsolatok és szolidaritás megerősítésére, a helyi közösségek, önkormányzataik, valamint a ténylegesen helyben élő, gazdálkodó családok és fiatalok segítésére, továbbá a vidéki életkörülmények javítására van szükség. Ez garantálhatja azokat a foglalkoztatási, termelési, élelmezési és környezeti teljesítményeket, amelyek mind az egész társadalom, mind a vidék hosszú távú megmaradása szempontjából egyaránt létfontosságúak. A ma még mintegy 200 ezres regisztrált – élethivatás-szerűen mezőgazdasági tevékenységből élő – magángazdálkodói kör, továbbá a csaknem 150 ezres félig önellátó, részfoglalkozású, részben a mezőgazdaságból jövedelemhez jutó gazdálkodói kör kell legyen az agrárfejlesztés fő célcsoportja. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy a leszakadók talpra állításához és a vidéki polgárosodáshoz az agráriumon túl is gazdasági, társadalmi és környezeti biztonságot kell teremteni az embereknek. Ezeket a gondolataimat jó szívvel ajánlom kortársaimnak és a tetteinket megítélő utókornak, ám különösen mindazoknak, akik tudnak és akarnak is tenni a vidék és benne az agrárium talpra állításáért.

***

Ennek a cikknek a terjedelme nem teszi lehetővé az agrár- és vidékpolitika különböző területein szükséges lépések tételes felsorolását, ám az a vitaanyag, amelyben e fenti törekvések megvalósításához szempontokkal, adalékokkal és a teendőkre vonatkozó konkrét javaslatokkal is igyekezett Ángyán József szolgálni, ezen a linken elérhető.