Újabb és egyre aljasabb hazugságok

Miután ez nem fog időben és elfogadható formában megtörténni (már csak az önkormányzatokkal és a civil szervezetekkel való párbeszéd és egyeztetés teljes hiánya miatt sem) a fenti határidőn belül, a kommunikáció átalakult. Magyarország csak az egyoldalú segélyeket szeretné megkapni (2500 milliárd forint), de a Recovery Fund kedvezményes hitelalapjából nem kíván részesedni (a 750 milliárd eurós megaprojektből 390 milliárd euró a segély és 360 az Európai Központi Bank által biztosított hitelkeret). És itt jönnek a szemenszedett és legaljasabb hazugságok.

1. A magyar kormány nem akar eladósodni (vagyis az Európai Unió adósságcsapdába kergetné az országot, ha Alcsútka nem lenne éber). Mivel nyolc másik tagállammal együtt a magyar parlament sem ratifikálta a Recovery Fundot, ezt zsarolási potenciálként használja a kormány. Csak akkor ratifikál, ha a hitelben nem kell részt vennie, mert az – állítólag – adósságcsapdába viszi az országot. De az egyoldalú segély nagyon kellene, mert ebből finanszíroznának részleteiben nem ismert „fejlesztéseket”, vagyis továbbra is gátlástalanul lopnának. Elvileg meg lehet akadályozni a Recovery Fund életbe léptetését nemzeti parlamenti ratifikáció hiányában, de akkor a magyar kormány egy fillért sem kap a 2500 milliárdból. Erre az esetre azonban van B-terve a Bizottságnak, vagyis a folyósítást valamennyi tagállam számára biztosítja, legfeljebb Magyarország egy fillért sem kap. Ez pedig alapvetően lenullázza a zsarolási kapacitást.

2. Hazugság, hogy a 360 milliárd eurós hitelfelvételben kötelező lenne részt venni. Ha a magyar kormány úgy gondolja, hogy erre nincs szüksége, távol maradhat, nem kell tovább „eladósodnia”. Ha pedig a hitelek visszafizetéséért az EU tagállamai közös garanciát vállalnak, amiben a magyar kormány nyilván nem szeretne részt venni (tolvaj és semmirekellő olaszok, portugálok, spanyolok, görögök), akkor nemcsak aláássa az EU-t (ahogy erre törekszik évek óta), hanem öngólt rúg, mert az európai gazdaság hosszú lejáratú hitelekkel is támogatott fellendülése nemcsak a térség (és természetesen Magyarország)  politikai-gazdasági-társadalmi biztonságának lényeges eleme, hanem a jövőbeli magyar fejlesztési- és exportlehetőségeknek is a záloga. Ha az európai integráció összeomlik, az elsők között a magyar gazdaságot és társadalmat fogja betemetni. Ennyit a „nemzeti felelősségtudatról”.

3. Egyébként az Európai Központi Bank (EKB) által felveendő hitel a lehető legkedvezőbb feltételekkel rendelkezik. A „tripla A” besorolású EKB jóval jutányosabban (gyakorlatilag mai piaci viszonyok között szinte 0 százalékos kamattal) jut hozzá hatalmas pénzösszeghez. Ha hasonló művelettel a magyar kormány próbálkozik (ahogy tette tavaly), a pénzfelvétel költsége jóval magasabb (mert mi nem vagyunk „tripla A”, hanem legfeljebb „B” a nemzetközi pénzpiacon.) Ennyit a „függetlenség” érdekében vállalt többletköltségről.

4. Az elmúlt másfél évben Magyarország külföldi adóssága a GDP (társadalmi termék) kevesebb mint 70 százalékáról 80 százalék fölé emelkedett. Páratlan eladósodás indult meg, mégpedig alapvetően euróban és dollárban. És ez a folyamat napról-napra tart, szó sincs a megállításáról. Itt nem részletezzük, milyen felelőtlen kiadások táplálták ezt a folyamatot (akárcsak a költségvetési hiány rekordnövekedését). Amennyiben adott pillanatban olyan helyzet áll elő, hogy be kell fagyasztani az adósság növekedését, több mint kellemetlen helyzet áll elő. Egyrészt a hiányt – forintban kifejezve – folyamatosan növeli a forint leértékelődése a dollárhoz és az euróhoz viszonyítva. Emellett a magyar deviza egyre ingatagabb helyzete rontja az adósság refinanszírozására felvehető hitelek feltételeit (kamat, futamidő, stb.). Ennél azonban súlyosabb tényező, hogy az adósság finanszírozására alig van már olyan eszköz, ami a gyorsan növekvő magyar versenyképességből származna. Vagyis abból, hogy a nemzetközileg versenyképes magyar termelés profitjának egy részéből finanszíroznánk az adósság szinten tartását vagy akár szerény és fenntartható mérséklését. Az elmúlt tíz évben drámai módon csökkent a magyar versenyképesség. Haveri körök kialakítása, az ország vagyona jelentős részének szétlopása és működésképtelenné tétele, vagy a kiterjedt „kőbiznisz” köszönő viszonyban sincs a fenntartható nemzetközi versenyképességgel. Vagyis az adósságcsapda, ami mindenfajta uniós „kényszer” nélkül szemünk láttára alakul ki, ebben a helyzetben egyetlen úton látszik „kezelhetőnek”: példátlan gazdasági és társadalmi megszorítások árán, mégpedig nem egy évre, hanem egy fél generációra. Nem lenne mégis komolyan megfontolandó, hogy éppen az uniós hitelkeretben való részvétel nyitva tartása segíthet a hosszabb távú és felelős adósságkezelésben?

5. Miközben az Európai Uniónak nem akarunk eladósodni, olyan szerződéseket kötöttünk, illetve kötünk, amelyek akár két generációra is gúzsba kötik a magyar gazdaságot. Az egyik a Paks-2 orosz hitele (eredetileg 10 milliárd dollár, vagyis az éves magyar GDP 7 százaléka), amelynek részletfeltételei titkosak. Miközben naponta szaporodnak a biztonsági, környezetvédelmi és gazdasági kérdések, aggályok és konkrét kockázatok, hogy egyáltalán szükség van-e az atomerőmű megépítésére, ráadásul az adott helyen és feltételekkel. Emellett van két hatalmas kínai projekt, szintén a hitelkondíciók részletes ismerete nélkül. Az egyik a Belgrád-Budapest vasútvonal, amely minden szakértői elemzés alapján kétszáz évig sem lesz nyereséges. Vagyis nem elég az EU-s hitelfelvételhez képest jóval drágább kínai kölcsön igénybe vétele, ráadásul olyan projektet finanszírozunk vele, amelynek nemcsak a hiteltörlesztési, hanem a folyamatos működési veszteségét is ráterheljük a következő egy vagy akár két generációra. A másik pedig annak a Fudan Egyetemnek a 550 milliárd forintos (mintegy 1,8 milliárd dolláros) hitele, amelynek építési feltételei ma már egy, Kínával szoros kapcsolatokat ápoló afrikai diktátor számára sem lennének elfogadhatóak. Kínai alapanyagokból, kínai munkaerővel, „ingyenes” magyar építési telekkel – és mindezt a magyar adófizetők pénzéből finanszírozott, nemzetközileg nyilvánvalóan versenyképtelen kínai hitelfeltételekkel. Nem beszélve arról, hogy ebből a hatalmas összegből gyakorlatilag a kínaiak (egyik?) európai kémközpontja jön létre. Ez az a pont, ahol minden magyarnak szégyellni kellene magát. Ennyire hogyan lehet lesüllyedni? Már a minimuma sincs meg az önbecsülésnek és az Alcsútka által oly fennen hangoztatott „magyar büszkeségnek, függetlenségnek, becsületnek”? Meddig lehet még hülyíteni a magyar társadalmat? Jó lenne észhez térni, még mielőtt a lopakodó (vagy egyre nyíltabb) adósságcsapda nem vezet történelmileg jóvátehetetlen, még unokáinkat is megkárosító társadalmi-politikai csapdába – beláthatatlan következményekkel.