Ungváry Krisztián: a kormány támogatja a történelmi hazugságokat

A szélsőjobboldal számára február 11. az úgynevezett „becsület” vagy „kitörés” napja. Ilyenkor nyilas, neonáci és más szervezetek is emlékeznek arra, hogy 1945-ben ezen a napon a Budai Várba szorított német katonák és magyar szövetségeseik megpróbáltak kitörni a szovjet ostromgyűrűből. Az idén sem volt ez másképp. A Budai Várban eleinte csak párszázan gyülekeztek, de a később onnan indult – a „Becsület Napja” szellemiségével rokon – kitörés teljesítménytúrán már több ezren vettek részt. Miért mozgathat meg még ma is tömegeket a „Becsület Napja”?

A kérdés annyiból egy picit félrevezető, hogy nem tudjuk, mi mozgatja meg az embereket. A Becsület Napja az egyik interpretációja ennek a történetnek, és különböző emberek különböző dolgokat látnak ebbe bele. Azt gondolom, hogy azok, akik ezeken a programokon részt vesznek, nem mind azt a neonáci típusú nézetrendszert vallják, mint amit a „Becsület Napja” jelent. 

Hanem?

A katonai teljesítményt próbálják valahogy értelmezni. Attól, hogy ez egy teljesen értelmetlen, kontraproduktív, bűnös dolog volt, hiszen semmi értelme nem volt, és csak egy csomó ember értelmetlen halálához vezetett, egyéni szinten elképesztő szenvedéssel járt. Ezt nyilván lehet szűken technológiailag nézni, csak kérdés, hogy mennyire szerencsés, de önmagában hogyha valaki ezt így nézi, attól még nem neonáci.

Valóban hősökre emlékeznek ők?

A hős az egy érték-telített fogalom, és nagyon nehezen értelmezhető anélkül, ha egyébként kizárjuk ennek az egésznek a tágabb konnotációját. Nem is biztos, hogy mindenki ezt a fogalmat használja. Egyéni szinten természetesen lehetséges, sőt, biztosan lehet mondani, hogy „X”, „Y” vagy „Z” hősiesen viselkedett, amikor megmentette egy bajtársát a veszélytől.  A baj az, hogy a hősiesség viszont általában mindig célhoz és értelemhez kötött, és ennek a háborúnak, mint olyannak, magyar – de egyébként német – szempontból sem volt semmi értelme. Ez egy kontraproduktív, bűnös és rossz háború volt, éppen ezért – anélkül, hogy tagadnám, hogy egy háborúban természetesen lehetnek minden oldalon hősiesen viselkedő katonák –, magát a hőst, mint kifejezést problematikusnak tartom, és lehetőleg keveset használnám. 

A Normafánál gyülekeztek azok a neonácik és más szélsőjobboldaliak, akik a „Becsület Napja” alkalmából meghirdetett rendezvényre érkeztek, többek között németek is. Az egyik szónokuk a „láthatatlan cionizmus” elleni küzdelemre szólított fel. De miért válhatott az újjáéledő nácizmus „törzshelyévé” Magyarország?

Elsősorban azért, mert a kormány ezt támogatja: a történelmi hazugságokat terjesztő kitörés teljesítménytúrának a szervezője a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen kinevezett tanára és a közmédia kipróbált beszállítója, ráadásul egyben szélsőséges szervezetek szervereinek működtetése is hozzá köthető. Meg kell azonban említenem, hogy több megemlékezés is volt. Az I, a II. és a XII. kerületi önkormányzat, és rajtuk kívül mások is tartottak megemlékezést. Fontosnak tartom leszögezni, hogy nagyon különböző típusú megemlékezések voltak. Az ön által említett, illetve a Börzsöny Akciócsoport kitörés teljesítménytúrája nyilván egy neonáci szellemiségű megemlékezés. Hiszen ugyanazt hirdeti, mint amit már 1945-ben is hirdetett a náci propaganda: azt, hogy itt „Európát” védték ezek a csapatok. Ugyanezt a hazugságot hajtogatják mai utódaik is, részben a közmédiát is elérve, mert ez ott is elhangzik rendszeresen, nem beszélve a Magyar Nemzet és a Demokrata című újságokról, amelyek hasonló szellemiségű cikkekkel emlékeznek meg. 

Vannak olyanok is, akik szembeszállnak velük. Az idén is voltak, akik a Várban, voltak, akik Raoul Wallenberg emlékével, az ő szobránál mécsest gyújtva szálltak szembe „mindazokkal, akik megidézték a III. Birodalom védelméért a magyar fővárost rommá lövető SS, Wermacht és kapcájukká vált nyilasok emlékét” - ahogy az egyik megemlékező írta. Csakhogy ők jóval kevesebben voltak. Miért vannak a neonácik mégis többen?

Ezt ne tőlem kérdezze, hanem a magyar állam azon képviselőitől, akik felelősek a közéleti állapotokért, az emlékezetpolitikáért, és az iskolai tanításért.