Vásárhelyi Mária: a kultúrát nem lehet megvenni, leváltani és kinevezni 

Ön szerint mit árul el a magyar kultúra állapotáról, hogy két év után Csák János kulturális és innovációs miniszter lemondott, és sebtiben ki is nevezték az utódját Hankó Balázs személyében? Ő a KIM felsőoktatásért, szakképzésért és felnőttképzésért felelős államtitkára volt, és kedden már le is tette a miniszteri esküt, mert a parlament nyári szabadságra megy… 

Ez nem a magyar kultúra állapotáról árul el bármit is – bár az is siralmas –, hanem arról, hogy mi van a kormány fejében a kultúráról. Ez pedig az, hogy végül is ahhoz nem kell érteni, azt valahogy „le kell rendezni” úgy, hogy minél kevesebbe kerüljön, és minél több konfliktust lehessen gerjeszteni ezen a területen. Magyarul, letudni valahogy az egészet. Csakhogy ez nem sikerült, mert amihez Csák János hozzányúlt, abból ordenáré botrány lett, de őket nem a botrány zavarta, hanem az, hogy mindegyikből rosszul jöttek ki. Mert minden területre több hozzá nem értő, dilettáns, a saját munkatársai által is utált vezetőket neveztek ki. A kultúra valójában nem fontos ennek a kormánynak, illetve annyiban igen, hogy lehet vele hergelni az értelmiséget, azokat, akiknek számít a kultúra. Meg lehet mutatni nekik: ti nem számítotok. A kultúra nem fontos, inkább egy kolonc számukra, amit minél erőszakosabban le kell nyomni. 

Hankó Balázs azt mondta, hogy Csák János munkáját akarja folytatni, mert sokat tanult tőle. De alapvetően mit tanulhatott Csáktól a kultúráról?

Azt, hogy hogyan kell ellehetetleníteni a magas kultúrát, meg nem az ő ideológiájukat szolgáló alkotókat. Hankó Balázs gyógyszerész volt, lehet, hogy vannak hatékonyabb módszerei is, mint amilyenek Csáknak voltak…

Tulajdonképpen mi az, amit a Fidesz az utóbbi 14 évben, Csák János pedig két esztendő alatt a magyar kultúrával tett? Hol tart ma a magyar kultúra?

Rengeteget romboltak. Mindenhová alkalmatlan, hozzá nem értő, konfliktust konfliktus hátán hordozó vezetőket neveztek ki, sikerült lerabolni az összes kulturális intézményt. Azért az is valami, végül is nem mondhatjuk, hogy nem tettek semmit. A kultúra katasztrofális állapotban van, és egyetlen menekülési lehetőség, hogy intézményi háttér nélkül is tud alkotni. Persze, sokkal jobb, ha segíti az állam, és nem kell minden falat kenyérért mindenféle méltatlan munkákat végezniük az alkotóknak. Most ez így van nálunk, de akkor is alkotnak valahogyan, nagyon nehéz körülmények között. De mégis csak létrejönnek művek, iszonyatos küzdelmek árán filmek is készülnek, színházak is vannak. Ez egy szörnyű harc azoknak, akik csak alkotni akarnak, és nem pártos csasztuskákat, vagy megrendelt hazug szobrokat akarnak csinálni. Azért az is nyilvánvaló, hogy a kormány semmilyen más kultúrát nem hajlandó támogatni, csak azt, ami ilyen átideologizált. Márpedig az ilyen ideológia által vezérelt művek végtelenül silányak, érdektelenek.

A kultúra melyik területén okozta a legnagyobb sebet a Fidesz?

Nehéz ezt megmondani. Nyilván ott, ahol a legtöbb pénzre van szükség, tehát a film területén, de tragikus, ami a Nemzeti Színházban, az Operaházban történik. Minden olyan intézményt, amelyet ők tartanak fönn, harmadosztályú pártkatonák irányítanak.

És milyen a Fidesz-kultúra? Középszerű, vagy még lejjebb?

A Fidesznek nincs kultúrája, olyan, hogy Fidesz-kultúra, nincsen. Amit a Fidesz kultúraként tart számon, az nem kultúra, hanem az ideológiai hadviselés egyik terepe. Nehéz persze a kultúrát értékelni, mert azért abban sok az ízlés, de azért az ócska, a ’30-as évek árvalányhajas giccsparádéja az, ami a Fidesz-kultúrával kompatibilis. Egyébként a magyar kultúra csak azért nem halt meg, mert van benne élni akarás. A legszörnyűbb diktatúrák idején is volt színvonalas kultúra, születtek nagy művek, de nem a diktatúra segítségével, hanem a diktatúra ellenére. Mert egyszerűen élni és létezni akar, és kiverekszi magát a legrosszabb körülmények közül is. Nyilván sokkal több értékes alkotás jönne létre, ha nem üldöznék a színvonalas kultúrát, de azért mégis születnek nagy regények. Most például Darvasi László Neandervölgyiek című, háromkötetes, a 20. századi magyar történelem öt évtizedét elmesélő csodálatos regénye. A színházakban is láthatók nagyon jó előadások, a zenében is léteznek politika-független értékes előadások és művek. A kultúrát nem lehet megvenni. Ez nem sikerült se a náciknak, se a kommunistáknak. Legfeljebb az írók az íróasztalnak írtak, de aztán előkerültek ezek a művek is. A kultúra nem olyan, hogy leváltom, és kinevezem, a kultúrát a közönség váltja le és nevezi ki. 

Ki lehet ebből a helyzetből lábalni egyáltalán?
 
Egyszer biztos lesz kilábalás, mert egyszer minden véget ér. A kérdés, hogy mi jön utána. Ezzel kapcsolatban sincsenek biztató előérzeteim. De túl ezen, azért az is évtizedekbe kerül, amíg valamit újra föl lehet építeni.