Véget érhet a hazugságok világa

De térjünk vissza a választás utáni időszakhoz egy kicsit később, maradjunk néhány gondolat erejéig a mögöttünk hagyott időszaknál. Pontosabban annál, amelyet én – és nem gondolom, hogy önkényesen – a hazugság időszakának nevezek. Egy olyan kormányzati időszaknak, három orbáni ciklusnak, amelyben már az első pillanatában – 2010-ben – megjelent a hazugság, az emberek becsapása, és ezt folyamatosan képes volt fokozni. És amikor már azt hittük, hogy mindez fokozhatatlan, beütött a háború. Tizenkét éve onnan indultunk, hogy a megnyert választás pillanataiban elismert Bajnai-féle válságkezelés hirtelen átváltott a csőd-jelentésbe, vagyis abba, hogy az új Fidesz-KDNP kormány azonnal saját magának tulajdonította a csődből való kivezetés érdemét, belehazudva a világba, hogy az elődök tönkretették az országot. Hirtelen patás ördöggé stilizáltak az IMF-et – Gyurcsány már 2006 óta az volt –, és a kampányban tett, egyébként szinte semmit nem ígérő bejelentéseikhez képest hozzáláttak a nagy átalakításhoz. Szájer József – van, aki e névre emlékszik még? – nekiült új alkotmányt írni, amit alaptörvénynek neveztek el, kihirdették a nemzet nélküli nemzeti együttműködés rendszerét, és csákánnyal elkezdték szétverni a demokrácia intézményrendszerét. Mindezek hangzatos, nemzeti színű sziruppal leöntött szövegek, orbáni beszédek mellett történtek. A miniszterelnök csákánnyal esett neki a jogrendnek, és tette alattvalóvá mindazokat, akiket a hatalommal, pénzzel le tudott igázni. A belföldi pusztítást, amelyet ugye építésnek és nemzeti színűnek festett le, kiterjesztette a határokon túlra is; bekebelezte – lefizette – az ott dolgozó, élő magyarokat, szembement az Európai Unió többségével, és kitolta Magyarországot a szélsőjobbosok társaságába.

Ismerjük el: alapos munkát végzett. Még akkor is, ha nemzetközileg egyre elfogadhatatlanabbá tette önmagát, és a személyén keresztül Magyarországot. Pártját kihajították az amúgy jobboldali Néppártból, de még azt a hazugságot is el tudta hinteni itthon, hogy voltaképpen ő hagyta ott a sorosista néppártiakat. Választásról választásra építette hazugságait, valódi program nélkül aratott újabb sikereket. Igaz, annak is köszönhetően, hogy közben tökéletesen átalakította a választási rendszert, mindinkább igazságtalanná, saját pártja felé hajlóvá téve azt. Ugyanakkor, bármennyire is hiteltelenné vált a szava a nemzetközi térben, ismerjük el, képes volt megőrizni saját táborát, miközben a szétforgácsolódott ellenzék sem a szavazófülkében, sem pedig a Parlamentben nem tudott ellenállást kifejteni. Az országgyűlés rossz bábszínházzá változott, az újabb és újabb kétharmados győzelem voltaképpen értelmetlenné is tette a működését. A kontrollban gyenge Európai Unió és még az EU-nál is gyengébb hazai ellenzék egyre magabiztosabbá tette a miniszterelnököt, aki mind gátlástalanabbul építette hatalmát, vagyonát, és egyre gátlástalanabbul kapcsolt ki minden ellenőrzési lehetőséget. Kevélységét csak növelte, hogy az uniótól hatalmas pénzek áramlottak a kezébe, amely pénzekkel nem az ország, inkább saját – oligarchái – vagyonát gyarapította.

És akkor ránk tört a világjárvány. Azt hittük, hogy ez véget vethet a hazudozásnak, ez a helyzet valóban nemzeti együttműködést igényel, és még az autoriter vezetők se tudnak kibújni alóla. Itt már nem lehet hazudozni, nem lehet becsapni az embereket, hiszen mindannyiunk élete került veszélybe. De tévedtünk. Orbán arra használta, és használja még ma is a járványt, hogy bevezesse a rendeleti kormányzást, hogy még azt a kevéske féket is, ami előtte áll, lebontsa; úgy és arra költse a pénzt, amire akarja, úgy és annyit hazudjon a kilencven százalékban maga alá gyűrt nyilvánosságon keresztül, amennyit csak akar. A koronavírus hiába járt több mint 45 ezer áldozattal, a tájékoztatás manipulálásával sikerült tökéletesen közönyössé tennie – még ebben az élet-halál kérdésben is – a magyar társadalmat. Úgy araszoltunk tehát az újabb választás felé, hogy Orbán voltaképpen csak egyetlen akadállyal találta magát szemben: az ellenzéki pártok összefogásával. Az előválasztás sikere, össznépi fogadtatása felmutatta számára: – lehetséges – vége a hatalmának. Hogy lehetséges kilyukasztani azt a sok-sok hazugságot, amelyet tizenkét év alatt hordott össze, és fújt fel hatalmas léggömbbé. Az ellenzéki pártok széles együttműködése komoly reményeket ébresztett a váltásban reménykedőkben is, és ez a remény még akkor is életben maradt, amikor e pártok – szerintem hibásan – leszálltak az előválasztás keltette hullámokról, és hagyták, hogy újra erőre kapjon Orbán. A miniszterelnök ezzel együtt is gyengélkedett, a hazugságok sem működtek már úgy, mint régen, sem a rezsicsökkentés, sem a migránsok tematikája; úgy indult neki a kampánynak, hogy valójában nem volt semmilyen új mondanivalója. A régi hazugságokat próbálta működtetni, kicsit kommunistázni, brüsszelezni, sorosozni. Már ráfordultunk a választás előtti utolsó kanyarra, amikor Putyin seregei lerohanták Ukrajnát. Orbán éppen csak visszatért barátjától Moszkvából, Szijjártó Lavrov külügyminisztertől kapott legmagasabb orosz kitüntetése még ott lengett a fogason, amikor felhördült a világ: mire képes az orosz elnök. És bár néhány nap kellett Orbánnak, hogy feldolgozza a helyzetet, kimódolja, hogyan legyen egyszerre orosz- és EU-barát, de sikerült neki újra felvennie a hazugság fonalát. Az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének mondatait forgattatta ki, és építette ki belőle az utóbbi tizenkét éve legsunyibb, legaljasabb hazugság-cunamiját. Ma már ott tartunk, hogy – szerinte – az ellenzék vért akar olaj helyett, és szét akarja lövetni az országot. Ezzel a szöveggel járja az országot, ezt terjeszti a médiájában, ezt hangoztatja úton-útfélen. Ő a béke, az ellenzék a háború – állítja több mint egy hónapja, és hogy mekkora sikerrel, az vasárnap estére kiderül. Szeretném hinni, hogy ez az ország, amely kétségtelenül lenyelte és benyelte tizenkét év hazudozásait, képes lesz immár megálljt parancsolni ennek a féktelen aljasságnak. Már csak azért is, mert Orbán maradása esetén nagyon is elképzelhető, hogy elzáródnak a brüsszeli pénzcsapok, és valóban cudar világ köszönt ránk. Ez a világ Orbán számára már végleg kezelhetetlen lesz, egy olyan korszak köszönt ránk, amikor már a pénztelenséget, a válságot, az üres zsebeket nem lehet kommunikációval megoldani.

Mit tehet, mit tesz ilyenkor egy diktátor hajlamú vezető? A történelemben, a nyilvánosság kezelésében jártas ismerősöm szerint csak egy eszköze marad, ahhoz, hogy hatalomban maradjon: a terror.

Valóban a terrorra fogunk vasárnap szavazni?