Verebes István: illeszkedés, képmutatás lengi át az egész színházi világot

– Azt nyilatkoztad egyszer, hogy 45 éves korodra lettél érett férfiember. Most, néhány nappal a 72. születésnapod után, mit mondasz magadról?

– Egy eléggé nyugodt, megállapodott, számvetésekkel elbíbelődő, rezignált ember vagyok. 

– A számvetéseid miről szólnak? A szakmádról? Az országról?

– Elsősorban a szakmámról, mert az elég nagy bajban van. Ami meg az egész országot illeti, nos, abban nem ér meglepetés, legfeljebb annyiban, noha  tudtam, hogy mindig lehet rosszabb, azt azonban nem, hogy idáig fogunk eljutni. A színházi érzékem már jelzett a rendszerváltáskor is, hogy a fordulat nem lesz könnyű Ş mégpedig főként az emberi mentalitások miatt.

– Mire gondolsz? 

– Az ellenőrizetlenségre, a hülyeségekre, az infantilizmusra. Én akkoriban a Magyar Rádióban dolgoztam, és ott találkoztam ezekkel a tulajdonságokkal, pedig korábban a rádió kiváló műhely volt, a kreativitás, a biztonság terepe. Ekkorra azonban minden megváltozott, és én éreztem, hogy innen nekem ki kell menekülnöm, mert az elmebaj  elindult ott is. Ezzel együtt, azt sem gondoltam, hogy eljutunk odáig, ahol ma tartunk, vagyis a teljes abszurdumig. Minden nap jön valami szürreális történés. Olyanok, amelyek már nem tudnak még megmosolyogtatni, de felháborítani sem. Inkább csak elmenekít. Nézve a politikai műsorokat, valami elképesztő szkepszis és cinizmus van bennem – amit különben megvetek –, de nem tudom másként kitisztítani azt az időt, ami még hátravan nekem. Én, aki a hetvenes évek közepétől minden újságot megvettem, mert muszáj volt tájékozottnak lennem, és ez a reflexem megmaradt, mára oda jutottam, hogy csak az Élet és Irodalmat veszem. Már csak azért is, mert tudok mindent; tudom, mit kérdeznek, mit válaszolnak… A legutolsó keservem az volt, amikor a Fidelitasnak megláttam azt az apák napi köszöntőjét, amelyhez odaírták: apa csak egy van, és Orbán Viktor képét illesztették mellé. 

– De ez miért háborított fel téged?

– Mert van itt egy felnövekvő generáció, amelynek egy része nem tudja, hogy mi volt itt az 50-es években. Fogalma nincs róla. 

– Biztos vagy ebben? Nem maga a miniszterelnök alakított ki ilyen rendszert?

– Ha így van, akkor is tragikus. Mesélek egy ellenpéldát. Annak idején, amikor még létezett a Mikroszkóp Színpad, a lépcsőn felfelé menve, szembejött veled a falon egy kép: Marton Frici igazgató kezet fog Kádár Jánossal, meghajolva jattol. Én, aki akkor ott dolgoztam, térden állva könyörögtem Martonnak, hogy ezt a képet bármelyik színházban ki lehet  tenni, de ez egy kabaré, vegye le. Ne legyen ott ez a kép. Mit gondolsz, mikor vette le? Aznap, amikor Kádár János jött megnézni a műsort.

– De akkor volt benne kurázsi…

- Nem. Egyszerűen csak tudta, hogy Kádár ezt nem szereti. Kádár biztos volt abban, hogy az ő nimbuszát nem erősíti egy ilyen kép. Mellesleg abban is biztos volt, hogy van nimbusza. Mielőtt bárki félreértené: én nagyon untam azt a rendszert, de ha most visszagondolok, az jut eszembe, hogy akkoriban mennyivel szabadabban, nyíltabban beszéltünk. Ráadásul, például a Magyar Rádió vezetője, Hárs István, megvédett bennünket, nem pedig direktívákat írt elő nekünk. Odáig nem juthat el egy ország, hogy ma már egyetlen kabaré sem működik Budapesten. 1938-ban harminckét kabaré volt a fővárosban, mindenféle. Most nincs egyetlen olyan színház sem, amely ezt a hagyományt megőrizné, pedig kabaré még az ötvenes években is létezett. 

– A félelemtől szűnt meg? A megfelelni vágyástól? A nem tudok másként pénzt szerezni attitűdjétől?

– A Kádár tudta a kabaré szlogenjét: azaz, hogy adjál egy forintot, hogy a szart a pofádra kenhessem. De említhetem Medgyessy Pétert: amikor azért hívott fel engem meg Farkasházyt, hogy bevezetik az új adótörvényt, de ezt csak úgy úszhatják meg, ha mi a rádiókabaréban kibelezzük őket. Igaz, akkoriban  még egymillió ember hallgatta a műsort. Medgyessy is tudta, hogy ez a műfaj segít neki. És abból sem lett semmi bajunk, amikor az Apeh-székházban tartottuk az előadást, és azzal kezdtem a konferanszomat, hogy két hónappal ezelőtt Márianosztrán voltunk a raboknál a rádiókabaréval, egy hónappal ezelőtt a Rákóczi téren a kurváknál, most itt vagyunk, és itt áll mellettem a pénzügyminiszter, Medgyessy Péter. És lement adásba, amit elmondtam, noha Medgyessy kérte, hogy azért ezt a részt vágjuk ki. Nem vágtuk ki. 

– Akkoriban a növekvő szabadságot, most pedig a csökkenőt érezzük…

– De hát azt mondták, hogy most van szabadság, most van demokrácia. Mellesleg már Horn Gyula kormányzása alatt is megölték egy kabarémat a Komédiumban… Pedig a baloldal megszokta, hogy fricskázzuk, ám akkor hirtelen érzékeny lett. 

– Két évvel ezelőtt jelent meg a színház világáról szóló könyved, amely meglehetősen feketére festette az egész szakmát. Azóta talán még rosszabbá vált a helyzet, nem?

– Nem. Ugyanolyan. Csak mostanra érett be az, amit mi feladtunk: a méltóságunkat, a rangunkat. A saját korosztályomról beszélek. Egyébként most érkezik egy új nemzedék, amely már azt mondja: elég, ezért aztán egymás után robbannak a botrányok. Az azonban még midig nincs kielemezve, hogy mi a bajok eredete. A járvány alatt írtam egy másik könyvet, amely szintén a színházról szól, de nem a saját életutamon keresztül. Beszélek benne a szerkezetről, az igazgatásról, a rendezésről, a méltóságról, a tiszteletről, a fegyelemről. 

– Mikor és hol, adják ki?

– Természetesen nem tudom, lehet, hogy ki se, adják. De ha kiadják, sem történik semmi. Az Élet és Irodalomnak küldtem egy cikket az Eszenyi-ügy kapcsán, az volt az alcíme, hogy Major Tamástól Eszenyi Enikőig, de semmilyen reakció nem érkezett rá. Nem küldenek el az anyámba, de egyet sem értenek. Általános félelmet, vagy hasznos nem odafigyelést tapasztalok. Illeszkedés, képmutatás lengi át az egész színházi világot, miközben azért születnek nagyszerű előadások és nagyon sok tehetséges fiatal színész, rendező van. De: a szakma egésze lerongyolódott, erkölcsileg, egzisztenciálisan…

– Te része vagy a szakmának?

– Elevenemben vágsz. Nem. Most írtam valamit – mert ugye grafomán vagyok – Thomas Bernhard egyik könyve kapcsán: oda jutottam, hogy ma már semmi közöm semmihez. Feketelistán is vagyok, bár néha rám fanyalodnak. Összességében nagyon boldog pályám volt, mindent megcsinálhattam, amit akartam. Az a régi, zűrzavaros, kaotikus szerkezet és létállapot nekem kedvezett – igaz, több lábon álltam mindig, de mára csak a színház eszményéhez van közöm. Ha azt kérdeznéd, hogy hol és mit csinálnék, kikkel a legszívesebben, akkor rettenetesen megfognál, mert erre nem tudnék válaszolni. 

– Kiknél vagy te feketelistán? 

– A Heti Hetesből következően: azt mondták, hogy Orbán Viktor kritikusaként a szocik szekértolója vagyok. Erre szoktam mondani, hogy a harminc évből 12-ig voltak hatalmon a szocik, talán egy kis kitüntetést csak kaptam volna tőlük, ha ennyire támogattam őket. De nem kaptam. Nem, mert ők sem szerettek. Én Gyurcsány és Medgyessy alatt is bíráltam – a jelenségeket. Nem politizáltam. Én ma is a jelenségekről szólok. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedben csak úgynevezett fideszes színházakban rendeztem. Ennek következtében, a baloldal meg fideszesnek gondol engem. Persze egy-egy alkalomra hívnak meg, aztán, ha megérzik a mosolyomon, hogy nem tetszik valami – és ez ugye gyakran előfordul –, akkor már szívesen lemondanak rólam. De nincs semmi baj: fenn tudom tartani a házamat itt, Bazitán. Nem hiányzik semmi, a gyerekeim kiválóak, a többit meg leszarom. Elérték, hogy csak annyi felelősséget vállaljak, amit megírok. Mert ez a mániám.

– Ezek szerint, mégis érzel valami felelősséget, van benned valami küldetéstudat, hogy meg akarod írni, amit látsz, tapasztalsz…

- Nem, semmi küldetéstudatom nincs. Amikor módom volt rá – akár rendezőként, vagy színházigazgatóként –, igyekeztem segíteni a tehetségesnek vélt fiatalokat. Mit mondjak: bizonyos szempontból nem voltam eredményes. Egy-két kivételtől eltekintve, az általam így támogatott művészekhez való viszonyom igencsak csalódás. Nem hálát várok tőlük, nem azért segítettem, de eltávolodva tőlük, már a teljes közönyt tapasztalom irányomban; még azt a kérdést sem teszik fel, hogy hogy vagyok. Mert attól is félnek, hogy rossz következményei lesznek annak, ha tartják velem a kapcsolatot. És ez nem zavarna, ha előtte nem a rajongás, a tisztelet és a szeretet jellemezte volna őket. Magyarul: amikor azt érzem, hogy a baráti kapcsolatok és a szép érzések mind érdeken alapultak, akkor kicsit szomorú leszek. 

– Nem félsz attól, hogy elfelejtenek? 

– Már elfelejtettek. Ezért nincs mitől félnem. Szerencsés ember vagyok, mert abban a pillanatban, hogy elkészül valami, már nem foglalkozom vele. Csak a bukás esetében igyekeztem a tanulságokat feldolgozni. Semmit nem a megvalósulás érdekében csináltam, engem a játék érdekelt. A kártyában is a játék érdekel, nem a nyerés, vagy vesztés. Az érdekel, hogy mennyire tudok kreatív lenni. Most kaptam egy borzasztó darabot Békéscsabáról, hogy rendezzem meg; a kaland érdekel belőle. Hogy tudok-e belőle valami olyasmit kihozni, amilyet még nem csináltam. A rutint unom, nem okoz örömet. Szóval, visszatérve a kérdésedre: nem baj, ha elfelejtenek. Olyan szép életpályám volt, és olyan nyugodt életem van, a gyerekeim nagyszerűek… Esküszöm, hogy nincs bennem semmi hiányérzet. Legfeljebb az, hogy mennyi tehetség megy gajra, micsoda középszerűség üli torát. A te szakmádban is ugyanezt érzem…

– Azért kérdeztem azt, hogy félsz-e attól, hogy elfelejtenek, mert Vitray Tamás nyilatkozta nemrég: sokszor már le kell betűznie a nevét… Pedig Tamásnak még ott lenne a helye a képernyőn, 88 évesen is. Gondolom, neked is…

– Én nem vagyok tévés, én a rádiót szerettem. A tévébe csak pénzért mentem. 

– Én a magyar közéletre gondoltam, hogy ott lenne a helyed.

– Hát ezt nem tudom. Amúgy felület se nagyon van, ahol működhet az ember. Annak idején, a Nap tv-ben, azt mondtam Gyurcsánynak: csináljanak maguknak egy tévét. Ő azt válaszolta: miből. Én meg azt, hogy vissza kell vinni a pénzt, ahogy a Fidesz csinálta.