Vitray Tamás: a nevemet már gyakorta betűznöm kell

– Azt nagyon-nagyon nem szoktam meg, hogy Vitray Tamás bulvárlapok főszereplője legyen. Te hogy szoktad meg?

– Ez nem megszokás kérdése. A válásom, ugye? Ez volt a fő téma, ezzel indult el… Én akkor egyetlen kérdésre válaszoltam, de csakis azért, mert irritált, amit a másik fél mondott. Vele ugyanis megegyeztünk, hogy magáról a válásról, részletesen nem beszélünk, de az, hogy a tényt megmondjuk, nem lehet kérdés. Ehelyett ő azt mondta, hogy a „hír igaz, több mondani valóm nincs, remélem a másik félnek is lesz annyi esze, hogy hallgasson”. Márpedig ebben a mondatban túl sok minden van, túl sok minden kiolvasható belőle. Irritált, hogy azt mondta: lesz annyi eszem… Hiszen megegyeztünk. Ezért Kállay Bori mondatára annyit mondtam, hogy nem értem a művésznőt, akinek csak annyit kellett volna mondania, igaz a hír. Én sem mondtam többet. Minden egyéb – itt vannak eltéve a lapok – régi nyilatkozatokból, innen-onnan-amonnan lett összeszedve. A válásomról magáról több interjú nem született. Beleértve azt, hogy második feleségemet, Földi Terit látogatom a kórházban, hogy olyan beteg volt akkor már, hogy nem ismert meg. Tehát való igaz, hogy ott álltam mellette, de én erről nem beszélgettem senkivel. Az újságírók vagy a kórházból, vagy máshonnan tudták meg, és persze rám is szálltak, elkezdték firtatni, hogy miként élek, mihez kezdek, mi történt. Nézd, nem kell nekem ez ellen védekeznem, mert a bulvársajtónak sem mondtam mást, mint amit vállalok a mai napig is. Hozzáteszem, nem is olvastam olyasmit, ami vállalhatatlan lett volna. Kállay Borival harmincnégy évet éltünk együtt, ebből harminckettőt házasságban, ennyi volt és ennyi ma is a közlendő lényege. Másról én soha nem beszéltem. Hogy másról is írnak, hogy mi maradt nekem, és a másik félnek, nos, ez ellen nem tudsz védekezni. 

– Én nem is akartam veled erről beszélgetni…

– Nem bánnám, ha nem is tennénk.

– Csak az agyam nem fogadta be, hogy te bulvárhős vagy…

– Nem vagyok az. Péter, én nem változtam meg, csak az évek múltak felettem. Nagyon meg voltam hurcolva az elmúlt másfél évben. Az utolsó munkámat a Digisport vezetői úgy szüntették meg, hogy elfelejtettek erről – mind a mai napig – engem értesíteni. Azután lett egy hármas nyakcsigolyatörésem, amit otthon szereztem a lakásban. Nem voltam berúgva, nem is vádoltak evvel, sötétben leestem a galériáról. De nem szeretném, ha ezekről szólna a beszélgetésünk. Már csak azért sem, mert innen kezdve, ez a történet már nagyon mai: vasárnap hajnal, ügyeletes kórház, CT, az orvos hazaküld, később kiderül, hogy nem tehette volna, otthon rettenetes fájdalom, másnap hívnak a kórházból, hogy vissza kell mennem, mert el van törve három csigolyám… Az volt a szerencsém, hogy nem mozdult el a csigolya. Ha mozdul, akkor most mi nem beszélgetünk itt.  Négy hónapig hordtam egy drótkeretes valamit a nyakamon. Egyetlen másodpercre sem szabadott levenni. 

– Hogy tudtál abban aludni? 

– Meg kellett tanulni. Soha azelőtt nem feküdtem a hátamon, mindig csak a hasamon. Azóta viszont csak úgy alszom… Csak azért meséltem el a történetet, hogy lásd, a bulvárlapoknak volt miről írniuk, miközben én nem voltam értesüléseik forrása. 

– Gondolom feküdtél…

– Nem, egyáltalán nem, sőt, jöttem, mentem. 

– Még vezettél is? 

- Azt. látod, nem lett volna szabad, de megtettem. Nincs sofőröm, nincs, aki helyettem vezessen…

– Ma egyébként te a nyugdíjadból élsz? 

– Igen. Van még egy örökös tagsági járulékom a Magyar Televíziónál, meg a Kossuth-díjért  és Kiváló Művész címért járó pótlék. Nem vagyon, nem sok pénz így, együtt sem, de mivel egyedül vagyok, bőven elég nekem. 

– De a te életed a munka volt mindig: hogy dolgozol televíziókban, tanítasz az egyetemen, úgy érzem, ezek még most is mennének neked. Érzed egyáltalán bármiben is, hogy 88 éves vagy? 

– Hát, mit ne mondjak, több mindenben… Persze. Nem a 88-at érzem, hanem azt, hogy öregszem. Hogy ideges tudok lenni olyasmin, amin korábban nem voltam. Amikor eljöttem Kállay Boritól, nagyon rossz állapotban voltam. Most már sokkal jobban vagyok.

– Nem  hiányzik valamilyen tevékenység?

– Na látod, ez már érdekesebb, erről szívesebben beszélek. 

– De még mielőtt erről beszélgetnénk, érdekelne, hogy te hova helyezed a pályafutásod csúcsát? 

– Talán 1970-től 2000-ig. Ez harminc év. Ebben sok minden benne van. 

– A sportriporteri és az egyéb televíziós pályád?

– Igen. Az egyéb különben sokkal több volt, mint a sportriporteri. 

– Azok állnak hozzád közelebb? 

– A mennyisége is sokkal több volt: az Ötszemközt, a Csak ülök és mesélek, a Siker, a Sok van, mi csodálatos, a Telefere, nagy élő szilveszterek… Rettenetes mennyiséget dolgoztam. Mostanában rendezgetem a papírjaimat itthon, magam sem gondoltam, hogy milyen iszonyatosan sokat dolgoztam.

– Most így, a papírjaid rendezése közben jöttél rá, hogy milyen sokat dolgoztál? 

– Igen. 

– Ebben a rendezésben ugye nincs semmiféle elmúlás gondolat?

‘– Nem, nem. Sőt: még rögzítési gondolat sincs; nem kívánom megírni. Föladtam azt a szándékomat is, hogy a Kiképzés című könyv után megírjam a Frontszolgálatot, mert – második kötetként – ez volt a szándékom. Ez a televíziós ötvenegynéhány év története lett volna. De aztán rájöttem, ki-ki úgy ítéli meg ahogy akarja, de szerintem a Kiképzés önmaga – nem az én írói zsenimtől – olyan életszakasz, amelyet nem tudok a tévés kalandjaimmal felülütni. Mit írjak meg a tévéről? Hogy odavetődtem véletlenül és az ösztöneimnek, meg a képességeimnek, amiket a születésemmel hozhattam, az lettem, ami lettem. Viszont azt, hogy mennyi kínlódás is volt ebben, min kellett átküzdenem magam, vagyis annak megírására, hogy nyafogjak, nincs késztetésem. 

– Miért? A vitraytamásság, aki te vagy, a szakmai ethoszod, nem tanítható, nem tanulható? 

– Ezt meg kellene kérdezni a „gyerekektől”. Az első évjárat, az itt sűrít körülöttem, ők rögtön megtaláltak. Ahogy egyedül lettem, összejöttünk egy pizzériában, és közölték: a Tanár úr gondnokság alá van helyezve. Persze nevetve mondták. Az egyik lány jegyeket adott át egy koncert-sorozatra, a Zeneakadémiára, méghozzá úgy, hogy két jegyet minden koncertre – szám szerint négyre – és mindig másik lány kísér el. Így is lett. 

– Azért ez érzelmileg megfogott, nem?

– Hát hogy a fenébe ne…

– Csak azért kérdezem, mert te mindig úgy tűntél fel, mint aki igyekszik távolságot tartani. 

– Hogy tudna egy öregember? Most már könnyen párásodik a szemem... Mellesleg, jövő hétfőn ismét másik három lány hívott meg ebédre... Nagyon helyesek...

– Már egyszer elkezdtünk erről beszélni, most visszatérek rá: az agyad lefoglalása, az nem hiányzik? 

– Nézd, jól vagyok, minden rendben van körülöttem, a vérnyomásommal sincs már gond, és – talán ezért is – elkezdtem magam úgy érezni, mint aki vár valamit. Érted? Mennek a napok, és körülnézek, hogy akkor most mi van? Nem tudom jobban mondani: olyan várakozó álláspont ez. Hogy reggel felkelek, és végiggondolom: ma megint nincs semmi dolgom. Ettől meg egy kicsit berzenkedem. Hogy miért nincs nekem dolgom? Hozzáteszem, ha lenne, nem biztos, hogy akarnám. Ez a baj ezzel: olyan nagyon nem rohannék a munkába. És itt jön az, hogy már nem akarnék televíziózni.

– Mi az, amit szívesen csinálnál?

– Nem tudom. 

– Gondoltam arra, hogy az színművészeti egyetemen a helyed meglehetne…

– Tudod, hogy én onnan eljöttem. Kilenc év után visszahívtak egy úgynevezett kurzushétre, egy foglalkozásra. De erről megint nem szívesen beszélnék. Legyen elég annyi, hogy egy szemesztert tanítottam, és mit mondjak: nem voltam elégedett. 

– Televíziós mesterséget tanítottál? 

– Igen. Szerkesztést, riporterkedést, fő témám az interjú, a beszélgetés volt. 

– Mi a ma készülő interjúkkal a legnagyobb baj?

– Nincsenek legjeim. Van egy-két ember, aki képes arra, hogy jó interjút csináljon. És voltak olyanok, akik ott voltak ennek a szakmának a keretein belül, és mint ilyeneket, szaktársaimnak tekintettem őket. De nincs, aki kezelje őket. Ez olyan, mint a színészet; a színészt, akármilyen tehetséges, nem szabad magára hagyni. Kezelni kell. Meg kell neki mondani, hogy mit akarok tőle látni. És most nincs, aki megmondja, mert a „megmondók” sem tudják, hogy kell csinálni, mi a baj, hol kell segíteni.. 

– Neked megmondta valaha, valaki? 

– Nem. Én egész életemben színházi rendező akartam lenni. Azt sem tudtam, hogy van tévé. Valami készségem lehetett azért a rendezői hívatáshoz, mert amikor én elkezdtem csinálni – abszolút kezdőként –, vagyis az anyanyelvemen először, folyamatosan néztem a többieket, mindig arra koncentrálva, hogy én mit csinálnék másként. Mondok egy példát. A hatvanas években, egy-egy jó beszélgetést látva, azt mondták: azért sikerült olyan jól, mert a riporter úgy készítette a műsort, mintha a néző egy kulcslyukon át leselkedve hallgatta volna ki a társalgást. Én ezen elgondolkodva, tettem fel magamnak a kérdést: valóban ez lenne az optimum, hogy kulcslyukon keresztül hallgatjuk a riportot? Valóban ez a légkör lenne az optimum? És akkor rájöttem, hogy nem: a nézőt úgy kell kezelnem, mintha az alanyomat bevinném a lakásába. Elkezdtem tehát olyan dolgokat alkalmazni – eleinte biztos kicsit ügyetlenül –, hogy kiszóltam a nézőnek. Mintha most elfordulnék tőled, és azt mondanám a nézőnek: én nem tudom, önök mit gondolnak arról, amit most Németh Péter mondott… Ezzel ugye azonnal kérdeztem is valamit az alanyomtól, pedig egy kérdés sem hangzott el. Talán ennek köszönhető, hogy sokszor állítottak meg az utcán, hogy miként lehetséges, hogy pont azt kérdeztem, amire ő gondolt? Pedig dehogy: pont fordítva van a dolog. A beszélgetés így nem két ember produkciója a stúdióban, hanem ott van a néző is. Bevontam, még ha beleszólni nem is tud. Ha kényes kérdés volt, úgy tettem fel, hogy meg is neveztem, tudom kényes, de  – és kinéztem a nézőre – aki itt van velünk, elvárja, hogy erről is essen szó. Azután, nem szerettem keménykedni, inkább bizalmat gerjeszteni. Nem akartam legyőzni a vendéget…

– Igen, ez a legendás mondásod: aki felülkerekedik, alulmarad…

– Így van. Nagyon sokszor használtam ezt a fordulatot kényes ügyeknél: a néző már szeret, mert megkérdeztem, ő meg ugyan nem szeret, de égni sem akar, ezért inkább válaszol. De ezekre én magamtól jöttem rá, nincs iskolai előzménye. 

– És, ha nem akart válaszolni semmiképp?

– A vendégnek tudnia kell, hogy nem bántani akarom, és akkor válaszol jobbára mindenre. 

– Te egyszerűen kíváncsi vagy, és én, mint néző, elhiszem neked, hogy te kíváncsi vagy. A legtöbb mai interjúkészítővel nekem pont az a bajom, hogy nem hiszem el róluk, hogy valóban kíváncsiak…

– Mert nem is... Kérdésekkel készül, holott nem a kérdés a fontos, hanem a reagálás. Hogy figyelsz, hogy nem engeded el az alanyod szemét, és abból indítasz, amit ő válaszolt…

– Ha most én indítanék egy televíziót, és azt mondanám: nekem Vitray Tamásra van szükségem, beülnél? 

– Nézd, én ezt nem felejtettem még el… És olykor hívnak is beszélgetni. Én riportalanyként sem vagyok más. Nekem az volt a meggyőződésem, hogy ebben a szakmában az ember akkor éri el a saját optimumát, ha minél kevésbé változik el privát és a tévében ülő önmaga. 

– Mi az, amit már nem tudnál nyújtani? Mi az, amit az öregség elvett tőled?

– Hogy nem érdekel már annyira. 

– Az ember nem érdekel, vagy a világ, ami körbevesz?

– Minden együtt. Nézd, ami még nem nekem hátravan, abba már mindez nem fér bele…

– Nem ijedtél meg magadtól, amikor először kimondtad, hogy ami még hátravan?

– Nem. Ehhez nagy szamárnak kéne lennem. És nyolcvannyolcnál már nem tehetek szemrehányást, nem mondhatom: máris? 

– Biztos vagy benne, hogy nem akarod a második kötetet megírni?

– Nem, mert a léc alatt maradok. Kiről szóljon a könyvem? Olyanokról, akik kitoltak velem, vagy a barátokról, akik cserben hagytak? Sok mindenen mentem keresztül, de mindent annak az első huszonöt évnek köszönhetek, amiről az első kötetem szólt. Azért tudtam mindenen túljutni, mert amit én gyerekként, fiatalként végigcsináltam, az kiképzett a későbbiekre is. Ami később történt, azt már túl hosszasan kéne magyarázni. Az „én nézőim” nagy része már elment, velük közösek voltak az élményeim a tévéről is. A maiak meg máshoz szoktak, és tetszik-e nekem vagy sem, a nevemet már gyakorta kell betűznöm. Ez az élet rendje. 

– Ezt nem hiszem el. Annyit mondhatok: vagyunk még jónéhányan, akik olvasnánk a visszaemlékezéseidet az egykori tévére…