A kormány az erőszak bevetésére vár

Nem tudom, hogy miként reagált volna a párszáz fős tömeg a miniszter megjelenésére, de akárhogy is, az elvehetetlen lett volna tőle, hogy kész a párbeszédre. Ez az ember – és a főnöke – azonban képtelen a párbeszédre, talán nem is ismerik a kifejezés valódi tartalmát. De, ha már a színművészeti valódi gazdáját, az Innovációs Minisztériumot, illetve annak vezetőjét nem érdekli Magyarország vezető művészeinek véleménye, talán megjelenhetett volna a demonstráción a humán-miniszter. Ez persze vicc, már akkor is tudtam, amikor leírtam. Még hogy Kásler Miklós találkozzon színészekkel?! Ugyan már, hiszen orvosokkal sem találkozik, pedig azok – elvileg – közelebb állnak hozzá. De ne foglalkozzunk most Káslerrel! Őt, szegényt, már mindenhonnan kiszerelték, döntési kompetenciája egyáltalán nincs, nagy valószínűséggel abban sem, hogy elmenjen hétfő reggel egy tiltakozó akcióra. Nyilván ezt Palkovics sem tehette volna meg, ilyen engedéllyel nem rendelkezett, bár az sem valószínű, hogy – amúgy – lenne annyi tartása, hogy a békés tiltakozók elé áll.

Pedig valóban ritka alkalom volt; sokszorosan kitüntetett művészek jöttek el erre a reggeli performanszra, csak azért, hogy eleget tegyenek lelkiismeretüknek, és felolvassák azokat a leveleket, amelyeket itthonról, és külföldről küldtek mindazok, azok felháborodtak azon, hogy a hatalom megszállta az SZFE-t. Nem vitás: a hatalom is megvásárol magának néhány színészt, rendezőt, Balázspétereket, Vidnyánszkyattilákat, Novákemileket, no és persze az őket kiszolgáló sajtómunkásokat, de ez most kevésnek látszik; az egyetemi hallgatók és tanáraik kitartanak az autonómiájuk mellett, és ezért hajlandóak tenni is. A kormány – amely az elmúlt tíz évben minden tiltakozással viszonylag könnyen leszámolt – most tehetetlenül vergődik; nem tud mit kezdeni a kreatív tiltakozással. A diákok – híven leendő mesterségükhöz – szelíd mozgalmat szerveztek, miáltal folyamatosan nőtt a szimpatizálók köre. Ezek a fiatalok nem erőszakosak, nem lehet rájuk fogni, hogy a politikai ellenzék irányítja őket. Ráadásul a mellettük kiálló művészeket sem lehet beledugni egy skatulyába, nem lehet politikai alapon kategorizálni őket – nem úgy, mint a fentebb említetteket –, politikai hitvallásuk is különböző.

Egyben azonban egyetértenek, és ezt nem félnek kimondani: a művészet nem megvásárolható, a kultúra nem a hatalomé, és nem is engedi, hogy rátelepedjen egy, a színességtől, a pluralitástól félő kormány.  Bánsági Ildikó, Alföldy Róbert, Nagy- Kálózy Eszter, Csákányi Eszter, Hernádi Judit, Szabó Győző, Enyedi Ildikó, Kováts Adél és még sorolhatnánk – megannyi, szakmájukban bizonyított, első vonalbeli művész, akik vállalták ezt a hétfő reggeli felolvasást. Lehet, hogy sok mindenben nem értenek egyet, abban viszont feltétlenül: az egyetemeknek, a művészeteknek szabadnak kell lenniük.

Eddig ez a kormány mindent és mindenkit maga alá gyűrt, amit és akit csak kinézett magának. Ha egy vagyontárgyra vetette a szemét, akkor azt, ha – mint aktuálisan – a Balatonra, akkor azt, ha a nyugdíjpénztár pénzére, akkor azt, szóval bármit, amit „megkívánt”. Orbán úgy érezte – nagyjából két évvel ezelőtt –, hogy a mű akkor lesz teljes, ha a kultúrát is leteperi, illetve domesztifikálja. Kellettek neki a színházak, szemet vetett a könyvkiadásra és most az egyetemekre. Sorra vetette ki a hálóját rájuk, hamis retorikával és a szokásos jogalkotással. Így jutott el a színművészetiig, ahol már annyi türelme sem volt, hogy kivárja az eredeti terv szerinti annektálást. Nem számított rá, hogy az SZFE hallgatói és tanárai egységet alkotnak, nem megoszthatóak, és nem megtörhetőek. Mint ahogy arra sem, hogy a társadalom nagyobbik része mellettük áll. Egyelőre csak szóban, de ott van mellettük.

Az Orbán-rezsim pedig egyelőre nem tudja, mihez kezdjen a helyzettel, hiszen az eddig bevált módszerek nem működnek. És egy, a tiltakozásukat művészi eszközökkel kifejező társasággal szemben nagyon rosszul mutat az erőszak. Pedig más ötletük nincs. Az a hatalom, amely mindent erőszakos módon szerez meg – a törvénygyártás is erőszak –, és amelynek gondolatisága csak addig terjed, miként zárjon ki minden ellenkező véleményt és azok képviselőit a rendszerből, már képtelen visszatalálni a helyes útra, képtelen meghallani és meghallgatni mások szavát. Magyarul: ez a rezsim csak azon gondolkodik, hogy mikor jön el az alkalmas pillanat a durvább erőszak bevetésére.

Pedig, ahogy Paulo Coelho írja: hűséget soha nem szül az erőszak.