Ügynökakták nyilvánosságra hozatala: néhány jelentéktelen papír vagy a kegyetlen múlt lenyomata?

A kommunista rendszer egyik legnagyobb, éveken át működő hálózata a besúgóhálózat volt. Évtizedekig fonták körbe az országot, megteremtve a fojtogató közhangulatot: a rettegést, a félelmet és a fegyelmet. Kicsit sem hangzik kellemesnek – miért lehetséges akkor mégis, hogy a fiatalok ennyire közömbösek a téma iránt?

„TikTokon találkoztam szembe ezzel, de így nagyon nem fogott meg engem” – nyilatkozta az egyik fiatal, akit kérdeztünk.

Arra, hogy mi válthatja ki ezt a közömbösséget, hamar megkaptuk a választ egy másik megkérdezettünktől: „Amikor ezek az akták létrejöttek, még gondolatban sem léteztem.” Ez arra enged következtetni, hogy a közömbösséget a generációs szakadék és a valódi tapasztalás hiánya szüli. Valóban, fiatalként nehéz lehet teljesen átszellemülni egy olyan dologba, amiben az ember közvetlenül sosem volt érintett. A mai fiatalok a történelemkönyvben találkoznak a besúgóhálózat működésével és következményeivel, míg az idősebb generáció át is élhette ezeket.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy tapasztalás hiányában ne tudnák a fiatalok felmérni az akkori helyzetet. Egyesek például úgy nyilatkoztak, hogy átélni ugyan nem tudják, de értik a súlyosságát. Vannak, akik szerint indokolt volt az akták nyilvánosságra hozatala, és látják a mögöttes szándékot is: „Ennek elsősorban szimbolikus, gesztusértéke van az új kormány részéről: azt üzeni, hogy nincsenek rejtegetnivalóik, és teljesítik az elmaradt ígéreteket.”

Mégis volt olyan megkérdezett, aki mélyebben belement a részletekbe, és Ungváry Krisztián munkásságára hivatkozva rávilágított a folyamat hátulütőire: arra, hogy a 6-os kartonok és a beszervezési dossziék megjelenése közötti időbeli csúsztatások miatt sokszor nevek kerülnek elénk történetek nélkül. Ráadásul a Kádár- és Rákosi-rendszer alatt létező mintegy 150 ezer beszervezett ember nevének nagy része a forradalom és a rendszerváltás alatt megsemmisült, így csupán nagyjából 60 ezer név került nyilvánosságra. Ehhez jön még az akták hitelességének kérdése is, hiszen előfordult, hogy valaki tévesen szerepelt a listán.

Mindezek ellenére a nyilvánosságra hozatal hordozza a rendszerváltás elmaradt lépéseinek fontosságát. Voltak, akik arról beszéltek, hogy fontosak a bennük szereplő közszereplők vagy akár politikusok nevei, mert ezek alapján megismerhetjük a valódi múltjukat, és megítélhetjük a mai hitelességüket. Ahogy az egyik megkérdezett fogalmazott: ez a folyamat egy fontos „társadalmi vizsgaszituáció”, amely elindíthatja az elmúlt száz év elmaradt össztársadalmi szembenézését.

Amikor a családi vonatkozásokról kérdeztük a fiatalokat, sokan nagyon drasztikus, személyes családi történeteket osztottak meg. Volt szó padlássöprésekről, elvett telkekről, olyan nagypapáról, akit a betlehemezésért rúgtak ki a pártból és kényszerítettek a tsz legrosszabb munkáira, egy nagymamáról, aki dacból egyszerűen leragasztotta a munkakönyve elején a címert, és egy dédnagymamáról, aki nem engedte harcolni a nagypapát ’56-ban, ezzel mentve meg a következő generációk egy darabját.

Másoktól a „biztosan nem volt senki érintett” teljesen átlagos válaszát kaptuk. Volt olyan is, aki azt felelte, hogy nem is érdekli, ha volt bármilyen vonatkozás a családban, mert a rokonok megítélésén ez semmit sem változtatna számára. Ezzel szemben akadt olyan is, akitől egy nagyon őszinte szembenézést kaptunk:

„Azt, hogy a felmenőim érintettek lehetnek, el tudom képzelni... Pont ehhez a szembenézéshez kell felnönünk.”

Ha összeadjuk a fiatalok véleményét, egy nagyon izgalmas kép rajzolódik ki. Lehet, hogy az interneten csak átlapozzuk a hírt, és lehet, hogy elsőre azt mondjuk, közünk nincs hozzá. De a felszín alatt ott lüktet a kíváncsiság és a felismerés.

Az ügynökakták nemcsak a múltról szólnak, hanem arról is, hogy kik vagyunk mi ma. És amíg egy családban emlékeznek a leragasztott címerekre vagy a rendszer áldozataira, addig a történelem nem egy poros papírlap – hanem a saját történetünk.

Melanie Morina