Huxit, csuklott egyet Orbán

De miután már ötödször csinál ilyet a Fidesz elnöke, és ebből negyedszer hihetetlen hatalommal felruházva, azt kell gondolnunk, hogy a nép – az az istenadta nép –, voltaképpen nem kíváncsi a részletekre; szerintem az egészre sem. Csak mi, akik ott tapasztjuk az orrunkat, mi akarunk mindent tudni. Vagy, ha nem is mindent, annyit legalább, hogy mi miért történik, kit miért emelt maga mellé Orbán. Tudni akarjuk, hogy hová lett Máger Andrea, vajon milyen bűnt követett el, vagy éppen a paksi felelős, Süli János?  Megengedem persze, hogy ezek olyan részletek, amelyek a minden lében kanál, független újságírókon kívül senkit nem hoznak lázba, talán arra sem reagál a nagyközönség, hogy négy év téblábolás, ügyetlenkedés, tízparancsolat után, csak ki lett akolbólítva a kormányból Kásler Miklós. 

Miatta azért érdemes egy új bekezdést nyitni; nem sok nála vitatottabb személy volt eddig az Orbán-kormányokban. Már csak azért is kevés ilyet találunk, mert végső soron úgyis minden a miniszterelnök kezében összpontosult. Itt azonban egy váratlan helyzettel találta magát szembe; olyan minisztert tett maga mellé, aki ugyan előzőleg egy fontos kórház igazgatója volt, egyesek szerint egy időben kiemelkedő eredményeket is produkált, de elég rosszul öregedett; pont a pandémia idejére csuklott össze, és vált lényegében használhatatlan támaszává a kormányfőnek. Orbán azonban makacs ember, nem hagyja magát külső erőktől befolyásolni, hiába a sok bukdácsolás, nevetséges megnyilatkozás. Annál tovább nem ment, hogy lényegében a járvány intézkedéseit kivette a szakminiszter kezéből, és meghagyta ugyan a csapat tagjai között, de évekre a kispadra ültette. Kivárta a meccs végét, de az új csapatba már nem hívta be. Érthető döntés. 

De addig már nem jutott el a miniszterelnök, hogy más követelésnek is engedjen, jelesül annak, hogy ideje lenne egészségügyi minisztériumban gondolkodni. Világjárvány ide, csaknem félszázezer halott oda, ilyen minisztérium továbbra sem lesz, és ha minden igaz, az egész problémakör belügyminiszteri hatáskör alá kerül. Hogy Pintér Sándort mi teszi erre alkalmassá, azt ne kérdezzék, elégedjünk meg azzal, hogy ő mindent meg tud oldani, vagy ahogy mostanában pestiesen szokták mondani, mindent is. 

Térjünk azonban vissza a kirakatüveghez; tapasszuk oda megint a fülünket, mi az, ami belülről kiszüremkedik. Azt már nyitott ajtó mellett is kiengedték az utcára, hogy a polgári titkosszolgálatokat Orbán magához akarta húzni, ezért a miniszterelnöki kabinet környékére csoportosította át. Hogy mi az, amire Orbán még kíváncsibb, mint eddig volt, mi az, amit eddig nem tudhatott meg, ha akarta, vagy éppen kik voltak azok, akik kijátszották őt, és a háta mögött zsákoltak be titkokat, esetleg kompromittáló adatokat, nem tudjuk. A kabinet a változást a háború számlájára írja, mint ahogy az utóbbi időben mindent arra ír. Szóval, azon a nyitott ajtón keresztül csak a hivatalos indokot juttatják el hozzánk, ami – bizton merem állítani – messze nem a valóság. De hogy mi a valóság, azt legfeljebb az összeesküvés-elméletek gyártói képesek megfejteni. 

Mint ahogy azt sem tudjuk e pillanatban megfejteni, hogy miért e sok gazdasági szakember az új kormányban. És miért a sok alapítványi vezető; egy sor olyan szereplője van az új kormánynak, akik a dúsgazdaggá tett felsőoktatási alapítványok kuratóriumi elnökei, vagy tagjai. Ebbe a sorba illeszthető Csák János, Varga Mihály és Varga Judit, Lázár János… Vajon mi a cél ezzel a húzással. Korábban azt gondoltuk, hittük, hogy Orbán a választási vereségre készül, és azért menekítik ki a tömérdek vagyont az alapítványokba, örök életre szóló megbízatásokkal. Most viszont mintha fordulna a dolog; visszaemeli – a személyeken keresztül – a vagyont és az irányítást a maga szűkebb világába; nyilván ennek is megvan a magyarázata. 

Ismétlem: keressük Orbán cselekedetének magyarázható okait, de alig-alig jutunk előbbre. Csak abban lehetünk biztosak: mindennek megvan a maga oka. Mindennek megvan az általunk nem látható oka. Csak azt tudjuk, hogy miniszterelnökünk újra szkanderezik az Európai Unióval, immár egymaga áll ki huszonhat ország ellen, és egyáltalán nem hihetjük, hogy veszíteni fog. Az unió változatlan foglya saját jóhiszeműségének, az alapító atyák naivitásának – „mi mind egyet akarunk” – így aztán Magyarország nélkül csak félkarú óriás. Magyarország pedig nagyon magasra emelte a tétet: az embargóért cserébe öt év toleranciát, és hihetetlenül sok pénzt követel. És az unió megint csak néz, és csodálkozik; nézi a zsebre dugott kezű tagját, magát Orbánt, és egyelőre ő sem tudja, mit tegyen, csak az orrát tapasztja a kirakatüveghez, és próbálja kihallgatni, meglesni, mi is lesz Orbán következő lépése. 

Huxit… – hallatszik bentről, de lehet, hogy csak csuklott valaki...