Orbán Viktor igazságos, jó diktátorunk nekünk
„Volt már ilyen, éltünk már ilyen rendszerben. Csak azt hittük, 1990 után többé ilyen nem fordulhat elő. ’56-ban, ’90-ben demokráciát akartunk.” Németh Péter kollégám írta ezeket a sorokat, vasárnap a Hírklikken, „A hatalom vesztegzár alatt tart bennünket” című cikkében. Csatlakozom az előttem szólóhoz, éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja.
Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, betagozódtunk.
A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva. Nekünk volt a legkedvesebb diktátorunk mind közül. És a legvidámabb barakkunk.
A rendszer gonosz volt, cinikus és elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Nem is várta el tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.
Idővel már tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, az mondhatott ezen kívül bármit. Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat – ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát.
Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött – egészen addig, amíg össze nem omlott.
Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságosdit.
Ez a hazánk, itt élünk. Nem megyünk, nem menekülünk. Maradunk itt, mert menni nincs merszünk, lelkiismeretünk megnyugtatására előkeressük az egyszer már bevált, régi játékainkat. Behúzzuk fülünket, farkunkat, hátha ez elég lesz a túléléshez. Nekünk a remény a realitás: az, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressék, mert azzal is megelégszik, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy, van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig.
Orbán Viktor igazságos, jó diktátorunk nekünk. Keresve sem találnánk nála jobbat, neki köszönhetjük, hogy jobb dolgunk van, mint az észak-koreaiaknak, a fehéroroszoknak, vagy, teszem azt, Oroszország kisemmizett szerencsétlenjeinek.
