Az Univerzum üzenete

Ahogy annak idején a 96 éves nagymamám se sértődött meg, amikor a fia meglátogatta, és azt kérdezte tőle:

• Maga még él? Meddig akar még élni? 

Jó, én még csak 73 éves vagyok, ám mivel a családunk női ágának minden tagja 90-96 év közötti kort élt meg, eszembe se jutott, hogy én esetleg korábban meghalhatok, mint ők. Hát most lehet, hogy mégis. Vagy nem. Rajtam áll. Rajtam áll?

Állítólag nekem kéne elfogadóbbnak lenni. De miben legyek elfogadóbb? 

Félreértés ne essék, nem készülök a másvilágra, azt sem gondolom, hogy – legalább is időlegesen – nem győzhetek a kór elleni harcban. Afelől se legyen senkinek kétsége, hogy nem bízom azokban az orvosokban, akiknek a kezébe adtam a létemet. Bennük minden körülmények között megbízom, mert tudom, hogy a magyar egészségügy siralmas állapota, klímaberendezés-krízisek és a szektorban jelen levő állandó pénz-, szakember és egészen a WC papírig lemenő minden más hiány ellenére is mindent meg fognak tenni a gyógyulásomért. Amit tudnak. 

Persze, jobb lenne a helyzet, ha olyan lennék, mint Steve Jobs, a jeles amerikai informatikus és üzletember, aki az első személyi számítógép megalkotója, az Apple Computer alapítója volt. Harcát a világgal nem írom le, életrajzát bárki elolvashatja. Hogy mégis rá hivatkozom, az elsősorban azoknak az idézeteknek köszönhető, amiket tőle olvastam. Csak néhányat idéznék ezek közül a valóban inspiráló kijelentések közül: „az életed nagy részét a munka teszi ki, és az egyetlen módja annak, hogy igazán elégedett légy, ha igazán nagyszerű munkád van. Erre az egyetlen lehetőség az, ha szereted, amit csinálsz. Ha ezt még nem találtad meg, keress tovább. Ne add fel. Amikor a szíved megdobban, tudni fogod, hogy megtaláltad.” Egy másik idézet tőle: „nem igazán érdekel, hogy a leggazdagabb ember legyek a temetőben. Nekem az számít, hogy este, mikor lefekszem, tudjam, hogy valami csodálatosat alkottunk.” Ami igazán lenyűgözött, az a fajta életszemlélet volt, amit magáénak vallott: „nem tudod a rád váró pontokat összekapcsolni. Csak azokat, amik mögötted vannak. Szóval bíznod kell abban, hogy a pontok valahogy majd csatlakoznak a jövőben. Bíznod kell valamiben: sors, élet, karma, mindegy.” Azt is ő mondta: „az élet néha fejbe vág egy téglával. De ne veszítsd el a hited!” És ő nem is veszítette el soha. Bár egészségügyi problémái arra kényszerítették, hogy visszavonuljon, még betegen is meglepte a világot az iPaddel, egy táblagép és mobiltelefon hibriddel, billentyűzet vagy egér nélkül, és később az iPad 2-vel. Végül azonban a kezelések ellenére – amiket gondolom, nem a legszegényebb, legkevésbé felszerelt kórházakban végeztek a legkiválóbb orvosok – 56 éves korában elhunyt paloaltói otthonában.

Én soha nem voltam, és nem is vagyok olyan, mint ő volt. Egyrészt én nem Amerikában, hanem Magyarországon élek, az üzlethez, ahogy az informatikához pedig sosem volt érzékem. Annyi pénzem sem volt soha, amennyi neki lehetett. Viszont sok kudarc és újrakezdés után, végül több évtizedet én is annak a munkának, az újságírásnak szenteltem, amire mindig vágytam. Miért is?

Naiv hittel, még 18 évesen megfogadtam Ady Endre tanácsát: „Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt:/ Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.” Igyekeztem eszerint élni, ennek jegyében harcolni a világgal. Sokszor rajta vesztettem, sokszor nyertem. Egyet azonban biztosan megtanultam, ha olykor az én, olykor mások hibájából el is estem, akkor is újrakezdtem mindent. Úgy gondoltam, újra és újra talpra kell állni, ez a lényeg! 

Abban is mindig hittem, hogy az igazságnak győznie kell, a jó végül elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. Erre inspiráltak azok a Benedek Elek, Andersen, Móra Ferenc mesék, vagy akár Erich Kästner történetei, amelyeket – amíg nem tudtam olvasni - nagymamám olvasott fel esténként. Szegénynek a felolvasás végén a fáradtságtól sokszor már „össze is akadt a nyelve”. Ő mondta így, de azért rendületlenül olvasta tovább a meséket, amíg ki nem esett a könyv a kezéből. Ezeknek a történeteknek a végén mindig a jó győzött, és számomra ez lett a világ rendje. Ma sem hiszem másképp. 

Furcsa dolog ez a hittel. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, milyen hitű vagyok. Azt feleltem neki, hogy én keresztényi szellemben nevelt ateista zsidó vagyok. Ezen jót nevetett, és azt mondta, ilyen nincs. Én pedig kitartottam amellett, hogy van, csak nézzen rám. Gyerekkoromban – ami a szocializmus építésének szelídebb korszakában telt – tényleg kereszténynek akart szegény nagyanyám nevelni. A korszellem ellenére tette, és a biztos, ami biztos elv alapján beíratott hittanra, hátha mégis csak van Isten. Nem árt, ha közel kerülök hozzá. Olykor előkerült féltve őrzött Bibliája is, mikor már ismertem a betűket, azt is olvasgatnom kellett. 

Én azonban mégsem lettem hívő. Hét-nyolc éves lehettem, amikor szakítottam Istennel. Jól emlékszem, hogy történt. Mi egy lift nélküli ferencvárosi bérház harmadik emeletén laktunk. Egyik nap, amikor hittanóra után fölfelé tartottam, a lépcsőház második és harmadik emeleti fordulójában meg kellett állnom, hogy kipiszkáljam az orromból a „burkust”, mert nem kaptam rendesen levegőt. Ez otthon disznóságnak számított, sokszor korholtak érte, azt mondták, ilyet nem szabad csinálni. Ám akkor ott a fordulóban ezen intelmeken túl eszembe jutott az is, amit a hittanórán épp aznap mondott a pap: Isten mindent lát. Én a fal felé fordulva megbújtam a sarokban, nehogy lássa, hogy mit is csinálok, és kipiszkáltam az orromból azt, aminek nem volt ott helye. Utána ijedten kikukucskáltam a bérház fölötti égre, de nem történt semmi. A nap arannyal bevonva a háztetőt továbbra is besütött az udvarra, az ég is pont olyan kék volt, mint annak előtte. Persze, gondoltam magamban, Istennek sok dolga van, miért is törődne azzal, hogy én „burkusolok”. Aztán hirtelen megfogalmazódott bennem, hogy talán nincs is, azért is nem történt semmi. Hitté persze később vált bennem ez az érzés, de úgy tartom, én akkor és ott szakítottam Istennel. 

Persze, én is, mint mindenki más, kerestem hitet, kerestem kapaszkodót a világban. Szerencsémre az iskoláimban nagyon felvilágosult tanáraim voltak, akiktől megtanulhattam, hogy a gondolkodásnál, a tudománynál nincs fontosabb a világon, de ez nem elég. Az embernek nyitottan kell a világ felé fordulnia. Tévedni emberi jog, a hiba kijavítása pedig emberi kötelesség. 

És a világ, ahogy tanáraimnak, olvasmányaimnak köszönhetően, egyre jobban tágult, sokféle kapaszkodót kínált. Hirtelen megnőtt, új dimenziók nyíltak előttem. Kiderült, a Föld nem egy végleges valami, sokkal nagyobb dolog van körülötte, maga az Univerzum. Jóval később meg is írtam egy versben: „Én a mindenség gyermeke vagyok, / homlokomon fényes holdsarló ragyog, /kezemben a Nap, ölem a Vénuszé,/ lázas lüktető vérem az Univerzumé./ Bolygóm a Föld, itt itthon vagyok, / szirom-percekből nap-kazlakat rakok,/ s, ha színes álmokból megszövöm életem,/ kitárt karokkal vár a végtelen.”

Az Univerzum. Mélységesen tisztelem, különösen azóta, amióta tisztázódott bennem, hogy a csillagporból született emberiség minden egyes tagja éltében is, holtában is része egy nagyobb, tőle függetlenül létező és működő nagy egésznek. És, bár alapvetően továbbra is a tudományban hiszek leginkább, átéltem, és örömmel fogadtam az Univerzum nekem küldött üzeneteit. Mert a maga misztikus, egyáltalán nem emberi, vagy talán nagyon is emberi módján kézzelfoghatóan üzent.

Azt már említettem, nagymamám hívő emberként szerette volna, hogy én is az legyek. Sokat beszélgettünk a „másvilágról”, a mennyről, a pokolról, életről, halálról, mindenről, ami ránk várhat a halálunk után. Én kisgyerekként könyörögtem neki, ha ő átkerül oda, mindenképp értesítsen engem arról, ha van más világ. Ő megígérte, hogy így tesz majd, sőt meg is esküdött rá, bármilyen nehéz is lesz, valamilyen formában jelez majd nekem a létezéséről. Kemény eskü volt, amit be is tartott, még ha sokat is kellett rá várnom.

Nagymamám halála után, már felnőtt lányként egyszer vele álmodtam. Álmomban azt mondta, ő megérinti a fejemet, és reggel, ha felébredek, tudni fogom, hogy igenis létezik a másvilág. Szép és megnyugtató álom volt, és már el is felejtettem volna az egészet, ám amikor fésülködni kezdtem, furcsa dolgot vettem észre a tükörben. Én – aki nagyanyám nagyon is vékony szálú barna haját örököltem –, a sok vékonyka szál között egy furcsán vastag, göndör, fekete hajszálat láttam kiemelkedni a többi közül. Egy olyan szálat, amilyen nekem sosem volt, mégis az én fejbőrömből nőtt ki, és pont ott, ahol álmomban nagyanyám megérintette a fejemet. Racionális gondolkodóként úgy véltem, unokatestvérem haja szála került a fésűre véletlenül, ezért először megpróbáltam lesöpörni a fejemről, de nem jött le onnan. Aztán huzigálni kezdtem, de éreztem, hogy ez a szál bármilyen furcsa is, igenis az én hajam. Végül, amikor rádöbbentem, hogy megkaptam az ígért üzenetet, igenis létezik a másvilág, izgalmamban ki is téptem a sok vékonyka szál közül. 

De másképp is üzent nekem az Univerzum. 

Egyszer megfestettem, legalább is egy részletét, legalább is úgy, ahogy én képzelem. Az éjsötétre sorra tettem fel egymástól hol távol, hol közel levő piros, kék, bordó, halvány és erősebb csillagködöket, és kisebb és nagyobb fénylő pontokként a csillagokat. Aztán a képet bekereteztem, és föltettem a hálószoba falára. Akkor még nem gondoltam, milyen meglepetéssel szolgál majd. 

Sajnos, én már abban a korban vagyok, amikor az ember sorra veszíti el hasonló korú barátait. Én is sokuktól elbúcsúztam már, köztük olyanoktól is, akikkel szerettem volna sokáig együtt öregedni, még akkor is, ha évenként csak egyszer beszéltünk egymással. Jó volt tudni, hogy a másik él, hogy bármi történik is, számíthatunk egymásra. Az ilyen barátságok az égben köttetnek, és nem köti őket a földi lét. Nem olyan rég, de mélységes bánatomra egyikük egy hülye balesetnek köszönhetően váratlanul elment.

Aztán, egy holdfényes éjjel, amikor ránéztem az Univerzum általam képzelt képére, azt láttam, a játszi csillagok közül hol az egyik, hol a másik villan meg, hogy a fény végül elnyelődjön egy halványpiros csillagködben. 

• Szóval, arra jársz – gondoltam, és megnyugodtam. Tudtam, az én jó barátom csak jelezni akarta, bár egy másik dimenzióban létezik, de nem felejtett el. Ahogy én sem őt.

Mindez misztikus? Igen az. Nem racionális? Talán nem. Emberi? Feltétlenül az. 

A tényt, hogy az Univerzum üzen, ha van fülünk annak meghallására, ezért is osztottam meg mindenkivel. Talán segíthetek vele azoknak, akik velem egy cipőben járnak. Írhatnám még, hogy az embernek olykor számot kell vetnie az életével, és ezt én is megtettem. Azt is gondolom, helyt álltam, ahogy csak tudtam. Az életem a kelet-európai viszonyokhoz képest valóban szép és hosszú volt, még, ha zökkenőkkel teli is. De hát József Attilával szólva: „éltem, és ebbe más is belehalt már.” Nem olyan nagy dolog. 

De azt is tudom, dolgom van még itt. 

Ami itt tart, hogy nem szeretném itt hagyni még a szeretteimet, akiket úgyis nagyon megijesztett a betegségem. Hanyatt-homlok rohantak is a segítségemre, állnak mellettem a bajban, ahogy a barátaim is. A szeretteimnek, azoknak a barátaimnak, akik mellettem álltak és állnak, nem köszönhetem meg ezt azzal, hogy ukmukfukk távozom. Ezért harcolnom kell, és harcolni is fogok az életemért. Meg aztán, hogy őszinte legyek, újságíróként arra is kíváncsi vagyok, hogy a legifjabbaknak hogyan alakul majd az életük. Hogyan jutnak révbe egy olyan országban, amelyik a jelen állás szerint a legkevésbé számít rájuk, és amelyikre a szétvert egészségügy, a lenullázott oktatás, a teljesen lerombolt szociális szféra mellett ők is a legkevésbé számíthatnak. Tudnak-e majd nemes, küzdő, szabadlelkű diákokként kiállni önmagukért és az ország jövőjéért . 

Mindenesetre most már, hogy mindenki tudja, hogy üzen, és, hogy hogyan üzen az Univerzum, ha akarja képes lesz az üzenetet meghallani. Én pedig tudván tudom, ha végül színes álmokból megszőttem majd az életem, valóban kitárt karokkal vár a végtelen.

Sors? Élet? Karma? Mindegy. Valamiben bíznunk kell! A pontok valahogy majd csatlakoznak a jövőben.