Székely Dalegylet Férfikórus – a magyarság egyik legrégebben működő dalos közössége

1868-ban alakult a kórus. Kérem, meséljen ennek az előzményeiről és körülményeiről!

Egészen pontosan április 26-án. Akkor az énekkarnak 26 tagja volt és Dalár Egylet néven indult el, aztán menet közben változtatták meg a nevét. Az határozta meg, hogy az 1860-as években, miután a Bach-korszaknak és az elnyomatásnak – nagyjából – vége volt, úgy gondolták, most már rá kell kapcsolni nemcsak a gazdasági élet fellendítésére, hanem a kultúráéra is. Iskolavárosnak is hívták Székelyudvarhelyet, de nagy arányban voltak jelen az iparosok, céhesek, kézművesek is. Gyakran felcsendült a dal az iskolákban, iparosműhelyekben és a tanárok, parasztok körében. Olyannyira, hogy a feljegyzések szerint száz évvel a Dalár Egylet előtt, már az 1770-es években a református kollégium neves professzorának köszönhetően, működött a város első énekkara. Úgy hívták, hogy Harmónia. Vagyis már akkoriban létezett énekkari kultúra a városban. A társadalmi helyzet, a hangulat, minden alkalmas volt arra, hogy 1868-ban megalakuljon a kórus. Kevés feljegyzés maradt, de a kórus 22 pontból álló alapszabályzata már az alakulás évében elkészült, Marosvásárhelyen nyomtatták – az akkoriban a székelység fővárosa volt, s Székelyvásárhelynek hívták. 1873-ban aztán az alapszabályzatot jóváhagyta a belügyminisztériumi tanácsos, aztán másfél héttel később, szeptember 18-án a városi tanács is. Az első sajtóhír 1872-ből származik. Akkoriban még nem igazán volt saját napilapja, újságja a városnak, aztán viszont az 1870-es évek végétől, az 1880-as évek végétől egyre többet lehetett olvasni a dalosokról.

Mit lehet tudni az első évekről, évtizedekről?

1873-ban már szerepeltek az elődeink az ország első 42 bejegyzett dalárdája között. A zászlószentelést már a következő évben megtartották – most jelenleg három zászlónk van. 1944-ben készült a második, a 150. évforduló alkalmából, 2018-ban pedig megalkottuk a harmadik zászlót. A második zászlón vannak a kis plakettek, amik a dalosoknak a nevét tartalmazzák. Amikor a tagavatás ünnepélyesen megtörténik, akkor kerül fel ez a kis címke a zászlórúdra. Most ősszel is volt ilyen tagavatás – ilyenkor megadjuk a módját: hárman voltak, akik immár 50 éve a kórus tagjai; őket is köszöntöttük. A válságos időszak az első és második világháború idején volt – az első világháborúig azonban aranykorról lehet beszélni. A fiumei, 1894-es dalos verseny kiemelkedő volt a kórus élete számára. A folytonosság azonban mindig megvolt.

Az a létszám, amivel elindultak, hogyan változott?

Ez a 26 fő a mostani létszámhoz hasonló – és most óbégatunk, hogy ez kevés. Amikor 48 évvel ezelőtt kapcsolódtam a kórushoz, akkor hatvanan voltunk, pedig a kommunizmus nem sok jót ígért és adott. A két világháború között is sok tag volt. Több síkon működtek a dalos őseink: ők indították a színjátszást a városban, a rézfúvós zenekar alapját is a mi eleink tették le, a különböző kisebb zenekari csapatok, formációk szintén ebből a Székely Dalegyletből származnak – tehát sokféle tevékenysége volt. Ezért őriztük meg a Székely Dalegylet Férfikórus megnevezést. Az elődök a mi dalos testvéreink voltak.

Az elmúlt több mint másfél évszázad alatt voltak szebb és nehezebb időszakok egyaránt a történelmünkben. Ez hogyan befolyásolta a repertoárt? Például a trianoni események után mennyire volt megengedett a trauma megéneklése?

Az elején nem annyira. Csatlakoztunk a Magyar Dalos Szövetséghez, ami rögtön Trianon után jött létre Brassóban, s a mai napig létezik. Ez elég erős szövetséget jelentett Erdély-szerte és az elején még eléggé szabados volt a repertoár, amit aztán az 1930-as években a román hatalmasságok kezdtek megszorítani. Sőt, elérkezett az az időszak is, amikor nem lehetett kiírni a magyar neveket. A nyomás 1940 előtt csúcsosodott. A bécsi döntés után Székelyudvarhelytől néhány kilométerre már Romániához tartoztak a települések, de Udvarhely egy kis magyar világ volt. Ekkor próbálták visszaállítani, amit lehetett, de túl rövid idő állt rendelkezésre – ráadásul ezt előbb a második világháború, majd az 1948-as államosítás tovább nehezítette: az egyletek zömét beolvasztották. A kórus azonban továbbra is működött, de a kultúrházi formációhoz „hozzácsapták” a férfiakat. El kellett jönnie a ’90-es változásnak, hogy megint visszakapjuk a magyar repertoárunkat – mert ránk volt erőltetve, hogy mit lehet énekelni. Pláne, ha elmentünk egy-egy versenyre, ott aztán szigorúan meg volt szabva, hogy magyar zeneszerzőktől nem énekelhettünk. 

Ki az első személy, aki eszébe jut, mint aki a kórus történetét jelentősen meghatározta?

Balázs Feri bácsi. Kiemelkedő személyiség, karmester, száz százalékos művészember volt. Ő vitte át az államosítás időszakán a vegyes- és férfikórust, 1948-1966 között – az előbbinek ő is a névadója.

Mennyire egyedi Erdélyben az önök kórusa?

Nagyon kevés férfikórus van a Székelyföldön: a sepsiszentgyörgyi, a gyergyószentmiklósi és a miénk, a székelyudvarhelyi, rendelkezik igazán komoly múlttal – az újabbak közül is körülbelül további öt-hat lehet mindössze. Ami még nálunk is idősebb, az a brassói vegyeskórus – öt évvel a mi dalárdánk előtt alapították.

Minek köszönhető, hogy a Székely Dalegylet Férfikórus mindmáig folyamatosan működik?

Ez a nagy idő egyfajta kötelezettséget is jelent. A 100. évforduló idején is megadták a módját – azt követően meg erős volt mindenkiben az érzés, hogy éltetni kell tovább. Előtte pedig megvolt az ösztönző erő: amikor még nem volt televízió, remek lehetőség volt, hogy hetente egyszer-kétszer közösen jó társaságban legyenek. Aztán eljött a két világháború között a román időszak, akkor pedig kialakult egy dac, hogy működünk és valamit felmutatunk. S persze az is igaz, hogy más szórakozási lehetőség akkor nem létezett; ez egy jó találkozási lehetőség volt. Arra is büszkék vagyunk, hogy 10 éve beindítottuk a Száztagú Székely Férfikórust, amihez csatlakoztak a fiatalabbak is. Most is bennünk van tehát a tenni akarás, hogy valamit mutassunk fel – nem csak öncélúan éneklünk. 

Az utánpótlás kérdése azonban súlyos gond, amennyire tudom.

Igen, így van. Akkor lehet bevonzani az embereket, amikor a nyugdíjkorhatár közelébe érnek a férfiak – hamarabb nagyon nehéz a családfenntartás és a munka mellett. Az a hang nem a 20-30 évvel ezelőtti, hanem kicsikét fáradtabb, kopottabb, de akiknek a Jóisten hosszú életet ad, akár 90 éves korukig is kihúzzák velünk és mellettünk. Az átlagéletkor is már a hetvenhez közeledik – ez persze nem csak a mi gondunk; ezt tapasztaljuk szinte az összes többi kórusban, sőt, tudomásom szerint Magyarországon is hasonló a helyzet.

Az elmúlt 48 év mennyi, mekkora változást hozott?

Óriási hullámok voltak itt is tetten érhetők: egészen 1990-ig nagyon-nagyon meghúzták nekünk a vonalat. Mészáros Ildikó karmesterrel dolgoztunk 30 évig és az új korszakot is vele indítottuk. Próbált behozni nekünk népdalokat és olyan repertoárt, ami nekünk kellett ahhoz, hogy a nemzeti öntudatot fenntartsuk – mindez azonban öncélú volt, nem mehettünk ki vele a közönség elé. ’90-től kezdve pedig igyekeztük kiaknázni a lehetőségeket azáltal, hogy megszülettek a magyarországi, pontosabban a törökbálinti, a jászberényi és a győri kapcsolataink. Általuk is nagyon sok értékes darabhoz, kottához jutottunk hozzá, amiket be is építettünk a repertoárunkba. Most már ez lehetséges, csak legyen pótlék… 

A 15 évvel ezelőtt publikált kiadványukban úgy fogalmaz a szerző, bárcsak a székelyudvarhelyi önkormányzat támogatná a Székely Dalegylet Férfikórust! Mi a helyzet jelenleg ezen a téren?

Mindig felnéztünk azokra a magyarországi kórusokra, amelyekről tudtuk, hogy a helyi polgármesteri hivatal támogatta a működésüket. Mindig el voltunk ájulva, milyen szerencsések ezek az anyaországiak. Nálunk ez a polgármesterektől is függött: volt olyan, aki egy kicsit jobban istápolt bennünket – ilyen volt Szász Jenő. Emellett a művelődési ház mindenkori igazgatójának is fontos szerepe volt, hiszen mindhárom kórus az intézményéhez tartozik. Ez alatt a 20-30 év alatt volt olyan igazgató, aki egy kicsit jobban felkarolt bennünket és olyan is, aki egy kissé félvállról vett minket. Úgy néz ki, hogy az igazgatónő, dr. Kovács Tímea, aki egy éve tölti be a pozícióját, jobban figyel ránk.

Hogyan alakult múlt tavasszal a 155. évforduló megünneplése?

Megadtuk a módját: több testvérkórusunk is képviselte magát, közösen táboroztunk, kirándultunk és persze felléptünk, de kiállítást is tartottunk, könyvecske jelent meg – próbáltuk jól kikerekíteni az egészet.

S hogyan befolyásolja a fellépést, hogy néhány tíz vagy több száz ember kíváncsi az adott hangversenyre?

Nyilván gyarló emberként egyrészt mondhatjuk, hogy az az öröm, ha minél több ember előtt lépünk fel. Ugyanakkor 1990-ben vagy 1991-ben egy kis falu, Hajdúdorog görögkatolikus templomában énekeltünk egy elég kis közönségnek, de könnyeztünk, sírtunk, amikor együtt énekeltük a Himnuszt és a Székely himnuszt. Annak a pár embernek a tapsa is ugyanannyit ért, mint egy hatalmas sportcsarnok közönségéé.

Milyen konkrét tervük van a közeljövőre nézve?

A győriekkel úgy számítjuk, hogy tudunk majd találkozni. A karmesterük az idén tavasszal tervez leköszönni, ennek apropójából szeretnénk április végén, vagy májusban közösen fellépni velük.

Varga István tiszteletbeli elnök (középen) a Székely Dalegylet 155. évfordulója alkalmából rendezett esten

Varga István mellett ez a cikk nem valósulhatott volna meg Balázs Ödön, Bartalis Izabella és Hadnagy Dénes közreműködése nélkül. Köszönöm szépen a segítségüket!

Budai Levente