Gálvölgyi János: Magyarországon nem jó irányba mennek a dolgok

„Én úgy tartom, hogy este héttől tízig nem vagyok normális. Napközben talán igen, de akkor is bennem van a feszültség: mi lesz estére?” – vallja Gálvölgyi János, aki a KlikkTV Bóta Caféjának vendégeként nemcsak pályájáról, hanem félelmeiről, rituáléiról és közéleti gondolatairól is őszintén mesélt.

A beszélgetésből kiderül, hogyan éli meg ma is a színpadra lépés előtti drukkot („amíg nem ugrom fejest, toporgok a víz szélén”), miért érkezik órákkal előbb a színházba („attól rettegek, hogy késni fogok, és valaki vár rám”), s miért rohan haza az előadás után („szégyellem, ha néznek a tapsrend után – tessék engem már elengedni”).

Szó esik Pintér Béláról is, akinek társulatánál új színházi otthonra talált: „A humora, az abszurditása, a tisztessége – együtt rezgek vele. És a véleménye a világról az enyém is.” Ez a közös világlátás politikai állásfoglalássá is válik: Gálvölgyi szerint a független színházak ellehetetlenítése, a kultúra háttérbe szorítása döbbenetes folyamat, amelyben „minden a harmincas éveket idézi”.

Közben persze felvillannak anekdoták Udvardy Tiborról, Latinovitsról, vagy arról, hogyan szinkronizálta hajdan a Hullaégető című filmet, amelyet aztán színpadra akart vinni. A darab üzenete – „meg kell figyelni az embereket, nem vehetjük le róluk a szemünket” – ma hátborzongató aktualitással hat.

Aki eddig azt gondolta, hogy Gálvölgyi János csupán a humor és a paródia embere, annak ez a beszélgetés bizonyítja: mögötte egy állandóan olvasó, gondolkodó, félelmekkel és kételyekkel küzdő művész áll. Egy „veszélyesen normális” civil, aki este hétkor koronát tesz a fejére – és addig király marad, míg a taps le nem cseng.