1956, 1967
16 évesek voltunk, másodikos gimnazisták, és halálosan biztosak abban, hogy mindenben igazunk van. Hogy amit tudunk, azt mi tudjuk a legjobban. „Inkább ma legyünk aktívak, / mint holnap radioaktívak” skandáltuk a szöveget. És egy másik, akkoriban igen trendinek számító kétsorost: „Inkább tüntessünk az atombomba ellen, / mint hogy ő minket eltüntessen.” 1967 volt és javában zajlott a vietnami háború.
Álltunk a szabadságról elnevezett téren, arccal az amerikai követség épülete felé és több ezren kiabáltuk lelkesen a szánkba adott épületes magvasságokat. Miénk volt a tér és azt hittük, hogy miénk a világ. Jó volt azt hinni, hogy az élet egyszerű. Vannak a jók, és vannak a rosszak. (Polgárokról, hazaárulókról, Sorosról és az általa támogatott civilekről akkor még szó sem volt.)
Azután egyszerre csak érdekes dolgok történtek. Miközben javában skandáltuk a fentebb idézett rigmusokat, kövek kezdtek repülni a követség felé. Néhány ablak rögtön be is tört, a személyzet erre gyorsan lehúzta a redőnyöket. Ekkor a tömegből fél téglák és vasdarabok repültek az épület felé. Természetesen a redőnyök is összetörtek.
Óvatosan körülnéztem: kik azok, akik dobálnak?
Egy velem egykorú fiúkból álló társaság hajigálta a köveket a követség felé, néhányukat személyesen ismertem: két évvel korábban még iskolatársaim voltak az általánosban. Ők voltak a suliban a balhés gyerekek: verekedésekkel, lopásokkal, egyiküket, hasonló hangzású neve és szellemisége okán Hitlernek becéztük. Most ott dobálóztak mellettem a béketüntetésen. Arra gondoltam, hogy ha ők is itt vannak, akkor én hogyan kerülök ide?
Tanulság nincs, nem is azért írtam, inkább csak úgy eszembe jutott 1956 kapcsán. Amikor a túlnyomó többség normális Magyarországot akart.
