2019 – Sikerek és kudarcok

2019-ben a Fidesz két nagy választási sikert is elkönyvelhetett azon a hosszú listán, amelyen évtizede tartó, töretlen győzelmeit számolja. 2019-ben a Fidesz kénytelen volt két olyan kudarcot is lenyelni, amelynek elfogadásától a közönsége már réges-régen elszokott. Az igazi paradoxon azonban éppen az, hogy a sikerek ugyanazon alkalmakhoz kötődtek, mint a kudarcok.  

Az első alkalommal, május 26-án, az uniós választásokon, a szavatok több mint a felét megkapva, a hazánknak járó 21 mandátumból tizenhármat vihettek magukkal Strasbourgba, s ez az eredmény az unió tagjai között – arányaiban – a legmagasabb nemzeti győzelmet jelentette. Ám a 13 mandátummal együtt sem lehettek meghatározó tényezők az új, 751 tagu parlamentben. Merthogy elmaradt az az áttörés, amelynek érdekében ez év első öt hónapjában maga Orbán Viktor is páratlanul erőteljes nemzetközi aktivitással küzdött. Hatalmas hangerővel és mindenféle realitásokat zárójelek közé téve, reménykedett abban, hogy a májusi választás a kontinens egészén meghozza a szeparatista, populista erők várva várt áttörését, s ebben az új blokkban a későbbiekben majd kitüntetett nemzetközi szerep vár rá. Ennek éppen az ellenkezője történt. A szélsőséges erők népszerűsége oly’ csekély lett, hogy a megnövekedett támogatottságú zöld és liberális táborok kulcsszereplőkké válását sem tudják a jövőben megakadályozni. Ezért hát, hiába volt a nagymértékű hazai győzelem, Orbán kénytelen az eddig is több mint kockázatos nemzetközi pávatáncát alapvető felülvizsgálat alá venni.

2019 decemberében még mindig nem világos, hogy a következő fél évtizedben az európai paletta sokszínű politikai térképének mely szeletében fogják őt olyan megkülönböztetett érdeklődéssel fogadni, mint amit eddig magának kivívott. Marad hát a megszokott sasszé, amiből a mögöttünk hagyott évben is számos, különös lépésnek lehettünk tanúi. Sok évnyi kihagyás után, végre fogadták Washingtonban, bár ennek a valós árát azóta is homály fedi. Töretlen barátsága Putyinnal ezúttal is folytatódott, bár ennek nemzetközi visszhangja több mint negatív megítélésű (ennek az árát pedig nagyon is tudhatjuk). Majd következett Erdogán – hasonló minősítéssel. S hogy ki ne maradjunk mi sem a Nagy Játszmából: Hszi csi-ping elnökkel szintén találkozhatott – kétszer is. Bár ennek az eddig megismert ára felfoghatatlanul egyoldalú elköteleződés.

Összegezve 2019 külső folyamatainak alakulását, elmondhatjuk, hogy hazánk a valós súlyának, méreteinek és tényleges befolyásának megfelelő hintapolitikát folytatott továbbra is, miközben a világ mindinkább azonosítja Magyarország megítélését a külpolitikáját egy személyben irányító miniszterelnökkel. S ez a leegyszerűsített kép egyszerre tartalmaz valós és abszurd elemeket, miként maga a kormányfő is hasonlóan, ellentmondásosan elhíresült személyiséggé vált.

A második mérési alkalom, az október 13-ai önkormányzati választás volt, amelyből a Fidesz a legnagyobb győztes pártként került ki. Szakértőik a különböző tévéstúdiókban nem győzték buzgón mutogatni az ország egyértelműen narancsszínű politikai térképét. Csakhogy…Akadt itt egy kis szépséghiba. A nagyvárosokban – s elsősorban a fővárosban – egyértelmű vereséget szenvedett az a kormánypárt, amelynek önkormányzati pozíciói 2006 ősze óta megrendíthetetlennek tűntek. Lényegében az ország lakosságának egyharmada – gazdaságilag és kulturálisan is fejlettebb része – ily módon kikerült a kormányzó Fidesz közvetlen fennhatósága alól, s az eredménnyel először igazolódhatott vissza az, amit az elmúlt évtized során számosan – és számtalanul – elmondtak már: hogy tudniillik az ország egyik fele egyáltalán nem tekinthető a Fidesz támogatójának, hanem sokkal inkább az ellenzőjének. Igaz, ez az ellentmondás az új választási rendszerben – jórészt az ellenzék hibáiból – eddig képtelen volt kifejezésre jutni. Ezúttal viszont egységes választói blokként kifejeződtek a másféle politikai rendszer iránti vágyak. Miért is?

 Ennek megválaszolására a 2019-es év további ellentmondásaival kell szembesülnünk. Az ország egyik fele elfogadja, támogatja és folytatandónak véli azt a fajta gazdaságpolitikát, amelynek eredményei az elmúlt néhány év során – nemzetközi összehasonlításban is – kiemelkedőnek tűnnek. (A gazdasági kurzus belső ellentmondásairól részletekbe menő képet nyújt Petschnig Mária Zita éves összegzője.) S e politikát sokoldalúan megerősítve látják azzal a fajta identitáspolitikával, amit a 2010-es választási győzelem óta a kurzus meghonosított. Az ország másik fele viszont nagyon is problematikusnak és egyoldalúnak érzi e gazdasági csoda eredményeit, és mindinkább hajlik annak elfogadására, hogy eme sikerek legfeljebb a szűkebb kormányzati elit körül sűrűsödő klientúra, rokonság és üzletfelek meg nem érdemelt jutalmaiból állnak össze. Igaz, hétköznapi ésszel fel nem mérhető nagyságrendű vagyonosodássá. Az identitáspolitikát pedig az országnak a kormánnyal nem szimpatizáló része kifejezett ideológiai hadjáratként, erőszakos hittérítésként, és az 1990 utáni két évtized eredményeit egyoldalúan felszámoló törekvésként éli meg.

  Érdemes rövid pillantást vetnünk e két, igencsak kardinális társadalmi politikai fejlemény 2019-es alakulására.  A klientúra építése, szünet nélküli megerősítése a mögöttünk hagyott évben minden korábbi méreteket felülmúló ütemet vett. A hivatalosan is megjelenő Top 100-as, valamint a gazdagok anyagi helyzetét egyéb módon is bemutatni képes összeállítások mindegyikéből két összefüggés tűnik szembe.  Egyrészt az, hogy a kormányfői személyi és/vagy rokoni környezethez kapcsolható nagyvállalkozói csoport tagjai nemcsak önálló réteget jelentenek, hanem ők azok, akik évről-évre egyre meghatározóbb szerepet töltenek be – most már a gazdasági élet egészében is. Másrészt pedig az, hogy ez a szűk réteg valamennyi olyan alágazat működtetésében jutott monopolhelyzethez, ahol évente százmilliárdos összegek forognak. Kezdve az idegenforgalomtól az állami nagyberuházásokig, a bankszektortól az informatikáig, a reklámpiactól a média világáig – úgyszólván mindenütt, ahol nagyon sok pénz van. A magyar társadalom érzékenyebb része a 2019-es történetek és rémtörténetek sokasága révén, szinte hetente értesülhetett eme kivételezett helyzetű csoport lehetőségeiről. S még egy apróság. Szeptember végén a volt győri polgármester szex-video-botránya nyomán, napokon belül százezreknek lehetett némi kézzelfogható élménye arról is, hogy e réteg az ölébe hullott szerencsével miféle értékrend jegyében él és élhet vissza. Nem véletlen, hogy a kormány az év hátralévő két-három hónapja során, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt a botrányt visszazüllessze a „sima morális botlások” világába, s igyekezett az ügyet megfosztani a lényegétől, a kiáltó gazdasági/korrupciós hátterétől.

 A másik kulcsprobléma, az identitáspolitika, önmagában is számos ellentmondással megterhelt vállalkozása a kormánynak. 2010 után néhány évig azzal kísérleteztek, hogy a korábbról – többnyire történelmileg kialakult – szellemi infrastruktúra mellett, központi eszközökkel hozzanak létre olyan új szellemi szférát, amely maradéktalanul megfelelne a Fidesz legszűkebb uralkodói csoportjainak, valamint az őket támogató értelmiségi szubkultúra közegének. Ez a törekvés alapjaiban megrekedt, hiába szántak rá sok-sok milliárdnyi forrást. 2018-ban viszont az identitáspolitika radikális fordulatot vett, 2019-ben pedig teljes virágába borult. A korábbi évekből származó szellemi műhelyek, intézményi hátterek tudatos szétzilálása, működési feltételeik tönkre tétele, s ezzel együtt, a velük kevésbé szimpatizáló értelmiségi csoportok életének ellehetetlenítése lett a legkevésbé sem titkolt kormányzati törekvés. Az előző évben még az egyetemek – s ezen belül az ősellenség: a CEU – megregulázása, valamint a filmes iparág, az oktatási ágazat egésze lett célpont. Idén a reprezentatív feladatot az MTA kinyírása jelentette, amit a kormányzat a nyár közepén sikerrel végre is hajtott. Ez az akció azért is volt szimbolikus tett, mert az autonómia, a szellemi és értelmiségi munka hagyományosan legnagyobb tekintélyű önálló hátterének felszámolása világos üzenet lehetett a megmaradt értelmiségi rétegek egészének is. Párhuzamosan mindezzel, megkezdődött tavasszal a – egyébként valóban vitatható jellegű – tao-rendszer átalakításával, a színházak elleni intézményes roham, amit aztán decemberben sikerült totális alávetési kísérletté fejleszteni. Mindezek árnyékában, kevesebb figyelmet kaphatott az a fajta nagyszabású történelemhamisítási, kollektív agymosási akció, amelynek keretében megpróbálták a rendszerváltás 30. évfordulóját kései Fidesz-apológiává silányítani. A pénz ezúttal sem lehetett akadály, mert csaknem annyi milliárdot szórhatott erre szét a Schmidt Mária körüli klientúra, amennyit az MTA intézményeinek eltulajdonítására ürügyként emlegettek. Az már csak a kisebb botrányok számát szaporította, hogy a hazai irodalomtanítás törzsanyagainak átírását eleve olyan személyekre szeretnék bízni, akik még a jobboldali szubkultúrának is a szélsőséges peremvidékén hangoskodnak. Szó mi szó, 2019-ben megszámlálhatatlan szinteken, kisebb-nagyobb akciók keretében, de megállás nélkül zajlott, dúlt az egyoldalú „kultúrharc”, ami attól egyoldalú, mert a megtámadottak a legtöbbször azt sem láthatták tisztán, hogy kivel és miért is állnak szemben.  A mögöttünk hagyott évben az erőszakos identitáspolitika átváltott a nyíltan támadó, a neki nem tetsző szellemi műhelyeket erőből legyűrő fázisba. S az igazság az, hogy ehhez a lehető legilletékesebb helyről érkezett jóváhagyás; Orbán Viktor szokásos, nyári/tusványosi beszédében ehhez az identitáspolitikához nagyszabású ideológiát, álságos történelmi háttér-magyarázatot és globális víziót is felvázolt.

Mindazoknak, akik szeretnék megérteni a hazai kül- és belpolitikában 2019-ben történteket, valamint a következő évben felsejlő folyamatok lényegét, megkülönböztetett figyelemmel ajánljuk Orbán Viktor július végén Tusványoson elmondott beszédének alapos tanulmányozását. Már az is sokat elárul 2019 közállapotainak szerkezetéről, hogy az év legjelentősebb politikai beszéde s a következő 15 esztendő programja nem a magyar parlamentben, nem a szokásos hazai közéleti/politikai fórumok valamelyikén hangozhatott el, hanem Erdélyben, közelebbről Székelyföld szívében, sok száz kilométernyi távolságra a Duna partjától.