A bankár, aki szabad embernek érzi magát

Nagyon régen, a 90-es évek elején találkoztunk, és akkoriban sokszor szerepelt a médiában, de az utóbbi évtizedekben szinte teljesen eltűnt. Mi történt ez alatt az időszak alatt? Amikor megismertem, pénzügyi szakemberként, magas beosztásokban dolgozott, és amikor visszatért a közéletbe, akkor a Mazsihisznek lett az ügyvezető igazgatója. Ez a két világ eléggé messze áll egymástól. Mi vezette a Mazsihiszhez?

Mindez 1998. október 29-én kezdődött, a baracskai büntetés-végrehajtási intézetben, aminek akkortól – önhibámon kívül – a vendégszeretetét kellett élveznem. Ma már ezt úgy mesélem, hogy azért, mert a hazai börtönviszonyokat szerettem volna tanulmányozni. Két évre szólt az ítélet, de tizenhat hónap után szabadultam. Jó magaviselet, szorgos, dolgos munka és feltűnő ápoltság, ez volt a nevelői javaslatban. A nyolc hónap kedvezményről csak annyit, ilyen helyen egy nap is sokat számít. Éppen Tökölön voltam, amikor megtudtam, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök, mindenki Árpi bácsija november 9-én aláírta a kegyelmi kérelmet. De ahelyett, hogy hazafelé indulhattam volna, vittek vissza Baracskára. Dávid Ibolya, az akkori igazságügy miniszter november 10-én – azt beszélik, némi ráhatásra – nem ellenjegyezte a köztársasági elnök döntését, hanem megtagadta azt.

A rendszerváltozás után ez volt az egyik legnagyobb és óriási sajtóvisszhangot kiváltó bankper, ami valójában arról szólt, hogy az Agrobank vezetői, Kovács Mihály és ön tényleg bűncselekményt követtek-e el, vagy egy speciális hitelkonstrukcióval csupán a pénzintézetük kockázatát akarták csökkenteni. Az elsőfokú bíróság önt, a bank vezérigazgatóját és Kovács Mihályt, a bank elnökét 1997. június 10-én bűntett hiánya miatt felmentette. A Legfelsőbb Bíróság viszont 1998. április 30-án, önt gazdasági vesztegetésért két év letöltendő börtönre ítélte. Majd Göncz Árpád személyében jött a reménysugár és Dávid Ibolya személyében a hidegzuhany. Erre korábban nem volt precedens. Van elképzelése arról, hogy miért történhetett meg? Kinek, kiknek állhatott érdekében, hogy ön mindenképpen börtönbe kerüljön?

Ez volt az amúgy jogos társadalmi elvárás. Sok minden történt a rendszerváltás utáni első években, különösen a privatizációval összefüggésben, amiben a pénzintézetek is fontos szerepet töltöttek be. Az aktuálpolitika meg akart felelni az igényeknek és az Agrobank volt a leggyengébb láncszem, ahol éppenséggel két zsidó bankvezető volt pozícióban.

Térjünk vissza akkor Baracskára.

Valamikor az első napokban elém toppant egy nevelőtiszt, és megkérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Ugyan soha nem vertem a mellem, hogy zsidó szülők, zsidó ősök utóda vagyok, de ha már méltánytalanul és igazságtalanul ilyen helyzetbe kerültem, akkor miért ne mondjam meg az igazat, azt, hogy zsidó vagyok. A nevelőtiszt megkérdezte, akarom-e a vallásomat gyakorolni. Miután 11 hónapig voltam katona, tudtam, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni ahhoz, hogy abból a helyzetből kikeveredjem, igennel válaszoltam. Volt az intézetben egy kápolna és a nevelőtiszt megbízott, hogy szedjem össze a zsidókat. Körülnézve, ez nem volt könnyű és nem is jött össze a minján (tíz felnőtt zsidó férfi), de végül néhány kívülálló érdeklődővel megkezdődhetett a péntek esti szombat-köszöntő és a tanulás egy Székesfehérvárról érkező előimádkozóval. Emlékezetes volt számomra, amikor meglátogatott dr. Frölich Róbert tábori főrabbi, aki nem ismert korábban. A fiamat ismerte, az osztályfőnöke volt és ott kapcsolt össze bennünket. Vele jó körülmények között sok mindent átbeszéltünk a zsidóságról, ami nekem addig nem volt téma, és neki ki tudtam önteni a szívemet az engem ért méltánytalanságról. Amikor letöltöttem tizenhat hónapot, egyenes út vezetett a Dohány utcai zsinagógába, ahol a már megismert főrabbi volt a vallási vezető. Szeretettel fogadtak, s hamar rájöttek, hogy az előéletemnek, a képzettségemnek köszönhetően, lehetne valami feladatot adni nekem. Így lettem a következő választáson a számvizsgáló bizottság tagja és elnöke. Ez egészen közelállt ahhoz a pénzügyi, gazdasági témakörhöz, amivel foglalkoztam, egyébként mások nem is tolongtak ezért a feladatért. Én pedig örültem. Majd amikor a Mazsihisz korábbi ügyvezető igazgatóját olyan helyzetbe hozták, hogy fel kellett állnia, akkor a választási időpontig, a következő nyolc hónapra a közgyűlés megbízott a Mazsihisz ideiglenes vezetésével, amit ingyen elvállaltam. Aztán eljött az igazi választás, és miután mindenki elégedett volt a munkámmal, hivatalosan is a Mazsihisz ügyvezetője lettem, majd valamivel később a Budapesti Zsidó Hitközségnek is. Érdekesség, hogy a szüleim 1946-ban, a Dohány utcai zsinagógában kötöttek házasságot, Katona főrabbi idején, de ennek csak akkor néztem utána, miután a belső ügyeket megismertem. Az eltelt nyolc év alatt sok mindent tanultam, de nem mondhatom el magamról, hogy zsidó identitásomat, tudásomat a szülői házból hoztam magammal. A péntek esti liturgiát úgy ismerem, hogy abban akár a kórus tagja is lehetnék, de belátom a korlátaimat.

Olyan családban nőtt fel, ahol a zsidóság, a második világháború, a holokauszt, mint téma soha nem szerepelt?

Anyám Auschwitzban, apám munkaszolgálatban volt. Apámnak senkije nem maradt a holokauszt után. Nem tudom, hogyan történt, anyai nagymamám túlélte a megpróbáltatásokat. Ez a téma nem volt otthon napirenden, nem beszéltünk róla. Még azt sem tudtam, hogy apám rendkívül tehetséges öccse, Kunos Pál, aki a Kölcsey Gimnáziumban tanult, kiváló sakkozó volt. Ez abból a szempontból érdekes, hogy én is vittem valamire a sakkban, főiskolai bajnok és ifjúsági válogatott sakkozó voltam. 1947 januárjában születtem és a családban senki sem tudott arról, hogy mi történt a nagybátyámmal. Úgy hat-hét éves lehettem, amikor a házban lakó Beregi Péter megkérdezte tőlem, milyen vallású vagyok. A vallásról már hallottam, de azt nem tudtam, hogy milyen. Akkor megkérdeztem a nagyanyámat, aki szombaton gyertyát gyújtott, majd lement a közeli pártalapszervezet rendezvényére, azt mondta: mi nem vagyunk vallásosak, mi kommunista család vagyunk. Így aztán úgy végeztem el a közgazdasági egyetemet, hogy zsinagóga közelében sem jártam.

Ez az ötvenes években történt?

Igen, amikor a szüleim olyan állásban voltak, ahol jobb volt a vallási témát messze elkerülni, mert azt nem értékelték túlságosan pozitívan. Apám, aki nagyon tehetséges ember volt, különösen matematikából, egy kódfejtő, hivatalosan rejtjel központ vezetője volt. Azt hallottam, hogy többek között ez a munkacsoport fejtette meg az amerikai külügyminisztérium kódját, amiért kitüntetést is kapott. 1962-ig dolgozott ezen a területen a Belügyminisztériumban. Kvalitásos munkát végzett és némi kitérő után, erre az alapra építve, egy számítástechnikai intézetnek lett a tudományos osztályvezetője, majd a Magyar Rádió Külföldi Adások Főszerkesztőségén, átmeneti időre vállalta az olasz szekció vezetését. Tehetséges volt nyelvekben is, kiváló latinos, így ismerte meg házi tanítóként az édesanyámat 1943 tájékán. De a pénzügyi, gazdasági ügyekben is jártas volt, munka közben ő is közgazdász végzettséget szerzett, és így lett aztán a KAF főszerkesztő-helyettese és maradt is nyugdíjazásáig.

Az édesanyja mit csinált?

Ő szintén a Belügyminisztériumban dolgozott a nyugdíjazásáig. Soha nem beszélt – még nyugdíjasként sem – a munkájáról, ebben a tekintetben is rendkívül fegyelmezett volt. Azt sikerült csak kiderítenem, hogy nyelveket beszélő, diplomás, fordítással foglalkozó munkatársakkal dolgozott együtt egy ilyen részleg egyik vezetőjeként.

Budapesten született és nevelkedett. A gimnáziumi években egyértelmű volt, hogy merre viszi majd az útja? A pénzügyi világ, a közgazdaságtan érdekelte, miközben az édesapja egy kutatóintézetben dolgozott?

Nem. Azért mentem a közgazdasági egyetemre, mert a két felvételi tárgy egyike a matematika, a másik a történelem volt, amelyekből érettségizni kellett, és miután felkészültem az érettségire, elsétáltam a Közgazdasági Egyetem felvételijére. Ehhez még hozzátartozik, hogy akkoriban már versenyszerűen sakkoztam, persze nem nagymesteri szinten, és a szóbeli után összetalálkoztam valakivel, akivel néhány héttel korábban egy sakkversenyen döntetlent játszottam. Megkérdezte, hogy melyik szobában felvételiztem, majd elment oda, és amikor visszajött csak annyit mondott: szeptemberben találkozunk. Így tudtam meg, hogy felvettek, bár nagyon nem lepődtem meg. Az egyetemet azonban csak egy évvel később kezdhettem el ipar szakon, mert elvittek az akkor induló új szisztéma alapján katonának. Könnyen és jól tanultam, így amikor végeztem, beajánlottak a Pénzügyminisztériumba, ahol fiatal tehetséges kádereket kerestek. De, hogy jobban értsek a pénzügyekhez, pénz- és hitelügyi szakközgazdász végzettséget is szereztem az egyetemen, ami után azt javasolták, hogy a dolgozatomat adjam be egyetemi doktorinak. Beadtam, megvédtem és mindez biztosan hozzájárult a pénzügyminisztériumi és a későbbi államigazgatási karrieremhez.

Elég sokáig ott is maradt.

Ez kereken tíz esztendő volt. Ebből majdnem kilenc úgy telt el, hogy a PM legfelső vezetésének fogalma sem volt arról, ki vagyok. Ekkor történt, hogy megkértek az aktív KISZ-tagok, hogy a pénzügyi terület Ifjúsági Parlamentjén mondjam el a véleményemet a fiatalok gondolkodásáról, életéről, gondjairól, bajairól. Alaposan felkészültem, leírtam a gondolataimat, de nem a szokásos rutin szöveget, hanem az aktuális pénzügypolitikai helyzetről és feladatokról írtam. Amikor a mikrofon előtt álltam és kinyitottam a mappát, amit magammal vittem, kiderült, hogy nincs nálam a leírt beszéd. Kiesett a kocsiban, az ülés alá. Mivel magam írtam, szóról-szóra el tudtam azt mondani. Közben azt láttam, hogy Faluvégi Lajos pénzügyminiszter megbökte a mellette ülő államtitkárt, Madarasi Attilát, majd ő a párttitkárt, az a szakszervezetist, a végén a KISZ-titkárt, aki azt mondta, Hát ez a Kunos az árfőosztályról. Így fedezett fel magának a miniszter, így lettem a titkára egy évig. Amikor őt kinevezték miniszterelnök-helyettesnek, a tervhivatal elnökének, magával vitt személyi titkárnak, amit ma kabinetfőnöknek hívnak. Majd, amikor három év után az Állami Tervbizottság vezetője nyugdíjba vonult, engem nevezett ki az utódjának. Ugyan csak egy szobával kellett arrébb költöznöm, de ezzel nagyon magas beosztásba kerültem. A tervbizottság ülésein miniszterek, államtitkárok között ültem, és én voltam a felelős azért, hogy az Állami Tervbizottság üléséről készült jegyzőkönyvet elkészítsük, a kormányülés elé terjesszük, ahol a határozatokat jóváhagyták. Egy idő múlva az elnök megbízott, hogy az ülésről a tájékoztatót is én tartsam az újságíróknak. Új szerepkör volt, de úgy érzem, itt is vettem az akadályokat.

Ez a nyolcvanas évek második fele, amikor már érzékelni lehetett, hogy valami történni fog, mert történnie kell, de ezt igazából csak a szakemberek, főleg a pénzügyi, gazdasági szakemberek érezték és ennek egyik bázisa Faluvégi Lajos körül tömörült.

Igen, nagyon büszke vagyok arra az időszakra, amit mellette töltöttem, mert őt kifejezetten bölcs embernek tartottam és nagyon sokat tudtam tanulni tőle. Néha megosztotta velem a politikai helyzettel kapcsolatos meglátásait, és megtisztelt azzal is, hogy az '56-os forradalommal kapcsolatban beszélgettünk. Úgy hallottam, '56 után nem lépett vissza a pártba, viszont a pénzügyminiszter-helyettesi kinevezése előtt felkérték, hogy lépjen vissza és ezután rövid időn belül a Központi Bizottság tagja is lett. Azt hiszem, ilyen gyors politikai karriert kevesen futottak be.

(Folytatjuk)