A futótűz márciusa

Úgy múlt el az idei március 15., hogy észre sem vettük az ünnep hiányát. Úgy szűntek meg a hazai, az angol, a német és a spanyol focimeccsek közvetítései, hogy esténként csak néztünk… néztünk: de hiszen ezeket a meccseket már láttuk, ez most, itt mind-mind ismétlés??? Úgy tűntek el az amerikai kosármeccsek, a tenisztornák, a kézilabda-rangadók, hogy csak kapkodtuk a fejünket és tátottuk a szánkat: mit fogunk majd esténként bámulni? Egy hónappal ezelőtt még nem hittük volna: nem lesz júniusban foci EB, ám két hete már gyanítottuk, ezért már meg sem lepődtünk: elmarad az idei nyári olimpia. Is. Minden elmarad, minden megváltozik, minden megszűnik, még a munkahely, még a kocsma, még a nyári utazás és nyaralás is. Hogyan jutottunk idáig? Pontosabban szólva hogyan lehetséges, hogy ilyen gyorsan jutottunk el idáig? És egyáltalán: meddig jutottunk? Nem tudunk szinte semmit sem, legfeljebb csak azt tudjuk számba venni, hogy mi történt márciusban. Mi minden történt márciusban…

Március harmadikán szűkszavú hírekből megtudhattuk, hogy már nálunk is találtak két koronavírus-fertőzött egyént. Hamar kiszivárgott, hogy két olyan iráni diákról van szó, akik itt tanulnak, de otthon is jártak, szóval ez a tagadhatatlan veszély el fog férni az öt éve jól begyakorolt migránsuszítási értelmezés keretei között. Igaz, a külvilágból mind borúsabb hírek érkeztek, de az meg a külvilág. Egyébként is, a kormány a helyén van, testületek, szóvivők, fórumok és felelősök termettek gombamód. A kormány olyannyira a helyén volt, hogy egy hét múlva (március 11-én) korlátozott vészhelyzetet hirdetett, bezáratták az egyetemeket, betiltották a száz főnél nagyobb létszámra tervezett rendezvényeket, beutazási korlátozásokat rendeltek el a legrosszabb hírű országokból. Na, ez azért már valamiféle ébresztő lehetett. Lehet, hogy minket is érint ez a távoli, idegenekre szabott járvány? Lehet, hogy nekünk is kéne valamit tenni?

Két nap múlva a kormányfő a szokásos, reggeli/pénteki monológ-interjújában megnyugtatott mindenkit: a kormány ura a helyzetnek, nem kell pánikot kelteni, micsoda badarság az iskolák bezárásáról fecsegni. Estig valami neki is közbejöhetett, mert a maga fész-oldalán negyed tízkor bejelentette, hogy hétfőtől az ország áttér a digitális távoktatásra. Mindezt pénteken este. Mi sem természetesebb százhetvenezer magyar pedagógusnak és csaknem egymillió hazai diáknak, mint az, hogy szombaton és vasárnap átálljanak a digitális távoktatásra. Végül is, a mi hazánkban a hétvégeken a magyar családok többségében mást sem szoktak csinálni, mint a digitális oktatásra történő áttérés otthoni feltételeit gyakorolgatni. Ezért ez az intézkedés nem okozott senkinek sem semmiféle meglepetést. Nem is okozott.

Edződni kezdtünk. Most már mind többen lettünk, akikben valamiféle megfoghatatlan félelem kezdett eluralkodni: mi lesz még? Mi lehet még?

 Három nappal később, március 16-án a kormányzati aktivitás újabb szintet lépett, ettől a naptól kezdve mindenféle kulturális eseményt betiltottak, a vendéglátóhelyeknek pedig legfeljebb 15 óráig való nyitva tartást engedélyeztek. (Néhányan persze ezen a kákán is csomót kezdtünk keresni: három óra előtt nem fertőz a vírus? És a kaszinók miért mentesülnek?) Ja és a határokat lezárták, amire egyébiránt már amúgy milliók felkészültek, látván a közelünkben lévő olasz dráma felfoghatatlan és naponta mélyülő méreteit. A határok lezárása amúgy igen komplikált feladat, mivel hazánknak hét szomszédja van, ezért az ide belépők többsége egyáltalán nem hozzánk igyekszik, hanem egyszerűen csak át szeretne hajtani az országunkon. Lett is kalamajka, felfordulás, sokkilométeres torlódás, úgyszólván minden irányban. Tudjuk, tudjuk, a kormány a helyén van, de a kamionsofőrök kormányai például hiába vannak a helyükön, ha nem mehetnek arrafelé, amerre szeretnének. Ezért aztán a különféle rémhírek szárnyakra kapásának semmiféle korlátja nem lehet.

Március 18-án, szerdán a kormányfő pótolhatatlanságára és univerzális megoldóképességére épített válságkezelési stratégia elérte addigi mélypontját. Órák óta szivárogtatták, sugallták, hogy Orbán Viktor délután három órakor rendkívül fontos intézkedéseket fog bejelenteni. Nem a parlamentben, nem a kormányzati hivatalok valamely megszokott helyszínén, egyáltalán nem valamiféle alkotmányosan indokolható helyszínen, hanem…Naná… megint a magán-fészbuk-oldalán. Sokan azt hitték, vagy a kijárási tilalom, vagy pedig a rendkívüli állapot meghirdetésére készül. Ehhez képest valami olyan nevetséges dolog történt, ami tényleg csak az amatőr diktátorokkal szokott megesni. A százezrek által várt bejelentésből semmit sem lehetet hallani, mert a kormányfő körül sertepertélő siserehad elfelejtette megteremteni a nyilatkozat technikai hangját, a kormányfő csak tátogott, tátogott percekig. Ilyen helyzetet csak rafinált kelet-európai rendezők képesek megteremteni, avagy Hrabal, esetleg Mrozek és Örkény írhatna ilyen abszurd jelenetet. Várjuk, százezrekkel együtt várjuk a demokrácia végének hivatalos bejelentését, de az elmarad, mert a technikus elfelejtett időben bedugni valami Jack dugót…A diktatúra el lett napolva mára - egy hanghiba miatt.

Egyre többen kezdik találgatni, hogy lesz-e rendkívüli állapot? Március negyedik hetének kezdetén egy kormányfői fészbuk-bejelentésből megtudhattuk, hogy a legfontosabb termelőüzemekhez, kulcsfontosságú gazdálkodási cégekhez katonai jelenlétet rendelt el a kormány, amely lépésnek az indoklása meglehetősen általánossági szinten mozgó érveléseken nyugodott. Lehet, hogy szükség van rá, lehet, hogy indokolatlan lépés, mindenesetre maga a katonák és a harckocsik látványa, a gesztus több mint egyértelműen szolgálta az ország minél gyorsabb militarizálásához fűződő kormányfői igényeket. És reményeket.

Március 23-án még olyan ülést tartott a parlament, ahol az ellenzéki pártok is részt vettek és még meg tudták akadályozni annak a négyötödös törvénynek az elfogadását, amelynek segítségével a kormány olyan rendkívüli felhatalmazáshoz juthatott volna, amellyel a további döntéseket illető mindenféle ellenőrzés, korlát és számonkérési lehetőség ki lesz kapcsolva. A parlamenti ülés drámai hangneme, a kormányfői válasz és a Fideszes többség hozzáállása nem hagyott kétséget afelől, hogy a következő heti ülésen ezt a szabadságot a kabinet majd gond nélkül megkapja az egyszerű többségi parlamenti szavazás nyomán. E sorok írójának az első pillanattól kezdve két problémája volt ezzel a március végi, közjogi botránnyal.

Egyrészt nem értette, hogy mihez is kellene ez a bármiféle rendkívüli kormányzati szabadság, amikor az Orbán-vezette kormány egy évtizede azt tesz, amit csak szeretne. Mindenféle következmény nélkül. Mikor szólhatott bárki is bele az országot gazdaságtörténeti eladósodási csúcsokba hajszoló Paks II. beruházási döntésébe? Mikor szólhatott bárki is bele a hazai média teljeskörű államosításába? Mikor szólhatott bele bárki is a magyar gazdaság tulajdoni rendjének egy tucatnyi család számára történt átrendezésébe? Mikor szólhatott bele bárki is abba a nevetséges kampányba, amit Soros György ellen folytattak éveken át? (Százmilliárdokért.) Mikor szólhatott bele bármely érintett a magánnyugdíj-pénztárak háromezer milliárdnyi vagyonának eltüntetésébe? Miféle döntési teher, kényszer, akadály lehetséges még, aminek a lebontásához a jelenlegi Orbán-kormánynak szüksége lenne az eddigiekhez képest sokkal szélesebb felhatalmazásra? Erre a március végi viták alkalmával nem kaphattunk választ.

  A másik megfontolásunk némileg komplikáltabb. Úgy véljük, hogy ezt az akciót maga a kormány sem gondolta tartalmilag komolyan. Pontosan tudhatták, hogy az ellenzék meg fogja akadályozni a négyötödös felhatalmazást, és csak erre a lépésre vártak. Hogy azután hetekig lehessen azt hajtogatni: a Fidesz kénytelen egyedül és ellenséges közegben vállalni a vírusválság politikai terheit. Ez az egész közjogi cirkusz lényegében az ellenzéki oldal önkéntes kiiktatásának a médiatechnológiája volt. S az majd a jövő kérdése, hogy az egész ellenzék mit tud kezdeni az újsütetű „népellenség” bélyegével.  Ebben a megközelítésben nemcsak a jövőbeni parlamenti szereplésük ellehetetlenítése a fontos szempont. Hanem még valami más is. Egy ugyanis biztos: tüntetéseket például semmiképpen nem szervezhet, nem kezdeményezhet majd az ellenzék, pedig az könnyen elképzelhető lett volna, hogy e rendkívüli állapot bevezetése ellen talán hatalmas tömeget is utcára lehetett volna mozdítani.

 Ugyanis, ugyanennek a hétnek a végére lett időzítve egy másik - jóideje lebegtetett – bejelentés. A kijárási tilalom bejelentése. Ezt is a szokásos módon tudhattuk meg, a kormányfő a szokásos péntek reggeli rádiós beszélgetésében tudatta az országgal, s csak egy órával később jelent meg maga az a jogszabály, amely másnaptól – szombattól - lényegében törvényesítette a korlátozott, de mégis alapvetően kijárási tilalom-jellegű intézkedéseket.

Itt tartunk most, március utolsó napjainak pillanataiban. Mindeközben közelebbi és távolabbi világunkban egyre tragikusabb számokkal tendenciákkal ismerkedünk. Most már mind az olasz, mind a spanyol, mind pedig az amerikai adatok minden tekintetben felülmúlják a tragikusnak vélt, korábbi kínai veszteségeket. Ha illúziók nélkül értékeljük a legutolsó napok tendenciáit, akkor jó okunk van annak feltételezésére, hogy a válság nehezebb, nagyobb gyötrelmekkel járó szakasza még előttünk áll.

Tekintsünk egy pillanatra vissza a mögöttünk hagyott hónapra: kezdtük két iráni diákkal, majd folytattuk a határok, majd az iskolák bezárásával. Ezek után lépett színre a katonaság, majd elkezdődött a vita a rendkívüli állapotról, s mindeközben belenőttünk a kijárási tilalomba, a pánikszerű bevásárlások rohamaiba, a vélt és valós egészségügyi hiányosságok egyre nyilvánvalóbb jeleibe.  Most, egyelőre otthon leszünk legalább két hétig, ha szerencsések leszünk, akkor csak két hétig.

Ezt hozta a március. Mi vár ránk áprilisban és a továbbiakban?